szerző: MorelloRage, Deadsoul Tribe 2004. november 21, E-Klub
Jómagam utólag csak azt fájlaltam, hogy nem a Rage volt a főbanda. Így zártam 2003-as Helloween beszámolómat, amikor is a veterán banda előtt a Rage izzította a kedélyeket a Petőfi Csarnokban, mégpedig oly módon, hogy arról csak szuperlatívuszokban lehetett értekezni. Állítom, még a főbandát is letúrták a színpadról
Alig több mint egy évvel a Helloween-es koncert után ismét elutazott hozzánk a Rage, ezúttal végre főbandaként. Szóval így váljon valósággá minden kívánságom. Előzenekarként a Deadsoul Tribe-ot fogadták fel. Bár már átéltem 1-2 eszeveszett jó koncertet az E-Klubban (pl. Nevermore), valahogy mégis ösztönösen tartok ettől a helyszíntől egy metal koncert esetében, de félelmeim szerencsére ezúttal is alaptalannak bizonyultak.
Még a ruhatárban álltam sorba, amikor elkezdődött a Deadsoul Tribe fellépése, de szerencsére azért nem maradtam le semmi lényegesről. A teremben bő félház fogadott, ez valószínűleg betudható a pontos kezdésnek, mert szerintem nem sokan vannak hozzászokva a precíz koncertkezdésekhez (én sem). A hangzás megfelelőnek bizonyult mind a Deadsoul Tribe, mind a Rage esetében, szóval igazán nem lehetett panasz ezúttal az E-Klubra.
A Deadsoul Tribe hozta a tőle megszokott magas színvonalat, profizmust. Az utóbbi időkben többször üdvözölhettük őket hazánkban, így nem számítanak valami nagy kuriózumnak. Igazán csak egy problémám volt velük (és az sem a banda hibája), hogy valahogy nem éreztem őket megfelelő választásnak a Rage elé. Az eléggé elvont, elszállós (nem akarom azt mondani, hogy drogos bár azért megnézném milyen állapotban voltak képesek ilyen dalokat írni) témák nem igazán alkottak harmóniát a német banda erőteljes, power metal stílusával. Épp ezért a közönség is nehezen mozdult be a Deadsoul Tribe-ra, de azért láthatóan élvezték a produkciót. Szerintem alapjában véve nem is olyan igazi koncertzenekar a Deadsoul Tribe, mert nem igazán lehet bemozdulni rá, sokkal inkább hatásosabb otthon a szobában, az ágyon feküdve hallgatni ezt a zenét, ízlelgetni, elmélyedni benne. Mert elmélyedni azt nagyon lehet. De egy élő koncerten (különösen a Rage előtt) ez a hatása nekem nem igazán jött ki.
Pedig tényleg nem lehetett panasz a zenekarra, nagy átéléssel adták elő a dalaikat, az énekes elképesztően jó hangja is nagyon szépen átjött a hangfalakból. Érdekes volt, hogy a dobszerkó egészen elől, oldalt lett felállítva, így remekül meg lehetett figyelni a dobos munkáját. A legtöbb koncerten sajnos csak nagyon keveset lehet látni a háttérben meghúzódó dobosból, pedig néha csuda dolgokat tudnak művelni! A Deadsoul Tribe dobosa is látványosan játszott, őrülten dobálta rasta haját, és kiválóan püfölt. Sajnos az arc előadás közben rosszul lett, és nem tudta folytatni a koncertet. Így a csapatnak idő előtt be kellett fejeznie a fellépését.
Nagy elvárásaim voltak a Rage-el szemben, egyrészt a szuper 2003-as buli miatt, másrészt a zenekar fennállásának 20. évfordulója kapcsán, amit ugyebár szintén illik egy kiváló koncertteljesítménnyel megünnepelni. E jeles esemény alkalmából válogatáslemezt is kiadott a Rage, többek közt erre is figyelmeztetett az oldalt felállított kivetítő. Valamint a gitáros Victor Smolski és az őrült dobos Mike Terrana szólólemezét is propagálták ilyetén módon, azt hiszem ideje ezeknek is utánajárnom
Amíg mindenki a kezdésre várakozott, mi a kiakasztott tracklist-et próbáltuk böngészni. Egy segítőkész road (aki a System Of A Down gitáros Daron Malakian hasonmásverseny dobogós helyezettje lehet) néhány mókás grimasz kíséretében közelebbről is megmutatta nekünk, szóval a várakozás is vidám hangulatban telt. Majd végre felpörögtek az események, megszólalt az intro, megjelent a banda a színpadon, és útjára indították az energiabombát, mégpedig a Dont Fear The Winter képében.
Szokatlan egy kezdés, mondhatom! Már itt látszott, hogy ma valami különleges estének lehetünk tanúi. A Dont Fear The Winter általában a koncertek végén, vagy a ráadásban szokott előkerülni, de most bebizonyosodott, hogy a kiváló refrénnel megáldott dal nyitószámként is megállja a helyét. Közvetlenül utána a legutóbbi Soundchaser lemez Great Old Ones című kiváló dala következett, majd kezdetét vette a 20 éves Rage történelem, amelyben békésen megfértek egymás mellett a 80-as évek derekán íródott zúzósabb, és a 90-es, 2000-es évek dallamosabb, de nem kevésbé teperős dalai. Sőt, még a Rage legkorábbi időszakát is megidézték nekünk (amikor még Avenger néven futottak). Ugyan az eredeti csapatból csak Peavy Wagner frontember maradt meg, de a jelenlegi felállás Victor Smolski-val és Mike Terrana-val azt hiszem erősebb, mint bármikor!
Jöttek tehát a régebbi és újabb dalok, Paint The Devil On The Wall, Prayers Of Steel, Solitary Man, Black In Mind, majd pedig a hosszú, instrumentális Unity. Ez után következtek Mike Terrana percei, hiszen a világ egyik legjobb dobosa akárcsak 2003-ban, ezúttal sem hagyhatott minket szóló nélkül. Hát tényleg megmutatta, hogyan kell szétzúzni a dobszerkót Elképesztő hogy megint mit adott le, az embernek esélye sincs arra, hogy egyáltalán követni bírja, mi folyik a dobok felett. De Mike-on is látszott, hogy ezen időre teljesen megszűnt neki a külvilág, teljesen átszellemült, és egyre-másra szolgáltatta a hol virtuóz, hol eszeveszett szegelésbe torkolló futamokat. A végén már csak püfölt és rugdalt, mint egy vaddisznó, az ember meg csak arra lett figyelmes, hogy az egyik derékbetört fél dobverő hopp hátrarepült! Szóval piszok módon széjjelcsépelte az egész cuccot, ha a dobfelszerelésének lelke lenne, valószínűleg sírva könyörgött volna kegyelemért.
És itt még nem volt vége, az addig egy szál rövidgatyában tündöklő Mike (aki magát a legszexisebb dobosnak titulálta legalábbis az anyukája szerint) előrejött, és felöltött egy halálosan gagyi szürke esőkabát-szerűséget, amiben kabátnyitogatós bácsi és Batman furcsa elegyeként tetszelgett. Végül megköszönte a közönség tetszésnyilvánítását, majd tudatta, hogy most már repülnie kell és visszaszárnyalt a dobok mögé. Hát az tuti, hogy tiszta dilis ez a fazon. De jót vidultunk rajta, és ez volt a lényeg. Amikor viszont a dobok mögé ül, akkor nem ismer tréfát, kőkeményen és atom-precízen játszik, a dalok közben is pörgetett pár érdekes témát. A világ egyik legjobb dobosa, nincs mese!
Mike bohózata után visszajöttek Peavy-ék is, és természetesen folytatták a műsort. Egy újabb nagy klasszikus, a Set This World On Fire következett, amit Peavy Bush elnöknek ajánlott. A Sent By The Devil után pedig Victor Smolski következett, most ő adott elő egy megvadult gitárszólót. Ő nem olyan bohóc, mint Terrana, de legalább akkora odaadással és átszellemültséggel játszott, egyszóval mesterek mind a ketten a maguk szakterületén. Peavy tudhat valamit, nem akármilyen társakat csődített maga mellé!
Eddig is intenzív volt az előadás, de a java még hátravolt! A legfrissebb lemez címadó dala, a Soundchaser került terítékre, majd pár korábbi szám, mint a Straight To Hell, After The End, From The Cradle To The Grave, és a Firestorm. Ennyi volt az alapszakasz, de mindenki tudta, hogy ráadás nélkül ki sem engednék a Rage legénységét az E-Klubból, így Mike Terrana visszaült a dobok mögé, és elkezdte játszani az Orgy Of Destruction-t, vagyis a Soundchaser lemez intro-ját. Ekkor már mindenki sejtette, hogy az általában nyitószámként felzendülő War Of The Worlds fog következni és így is lett. Az utolsó lemez talán legjobb dala. És ha már legjobb dalokról beszélünk, akkor talán mondani sem kell, hogy talán a legnagyobb klasszikussal, a Higher Than The Sky-jal búcsúzott a német banda, óriási közönségénekeltetéssel egybekötve.
Tulajdonképpen be tudnám ide másolni mindazt, amit a 2003-as Helloween beszámolóban írtam a Rage-ről, ismét sikerült túlteljesíteniük az elvárásokat. Peavy maximum intenzitással nyomta, összefont kis szakálláról csöpögött a víz, frontemberi és basszusgitárosi teendőit tökéletesen ellátta. Smolski és Terrana kiváló partnerek voltak ezúttal is, végtelenségig precíz és magas színvonalú játékuk semmi kívánnivalót nem hagyott maga után. De ne feledkezzünk meg a közönségről sem, akik szintén jelesre vizsgáztak, együtt éltek a koncerttel, akárcsak 2003-ban. Peavy nagyon elégedett volt. Ennél jobb 20. évfordulót nem is kívánhatott volna magának a Rage!
17:10
