lemezajánló [nagylemez]  2005. január 19. szerda   12:16

nincsen hozzászólás

  Gitáralapokon nyugvó, instrumentális zenét játszik a William Burroghs híres-hírhedt regényéről elnevezett csapat, a Meztelen Ebéd. Nem mondhatnám, hogy gyakran hallgatok ehhez hasonló muzsikát, mert általában nekem hiányzik valami a dalokból, vagy valaki a csapat éléről. Óriási közhely, de attól még igaz: bizony az ének is egy hangszer.
  
  Viszont a Meztelen Ebédnek nincs rá szüksége, mert tökéletesen kifejezik magukat a két gitárral, a bőgővel, a dobbal, és az időnként felbukkanó digeridoo-val, amelyek nagyon szépen és természetesen szólnak. A keverésre sem lehet panasz, minden hangszert tökéletesen hallani, ami szintén létfontosságú, hiszen a legtöbb nóta sava-borsát a szétfolyó alapdallamra épített díszítések, el-elhaló melódiák adják. A két gitár egyébként szinte sosem játssza ugyanazt a témát egyszerre, ennek köszönhetően kap egy pszihedelikus gellert is a Karmatológus. Mindehhez egy magabiztos, de időnként felfedezőútra induló ritmusszekció biztosítja a hátteret.
  
  Pontosan ez történik a lemezt nyitó Macskamentában, (zseniális cím, de szerintem meg sem közelíti az Iszaplézer magaslatait,) amely egy kongákkal megtámogatott gitárhápogtatással indul, és egy nagyon rövid, marcona rész után huzamosabb ideig szinte cseppfolyós hangokat játszanak le, a hallgató csak akkor eszmél, amikor pár másodperc erejéig visszatér a fent említett, torzított riff. A következő Arameust megelőzi egy röpke párbeszéd, és rövid idő (négy perc alatt) eljutunk a digeridooval dúsított reagge-től az enyhén keleties ízű szólókon keresztül a dal kicsit kurta-furcsa befejezéséhez. A hármas számú Mikrofonfej a leghosszabb szerzemény a maga hat és fél percével. Egy sejtelmes bevezetőt követően a funkytól elrugaszkodva jutnak el eddig még felfedezetlen területekre, amelyek bebarangolása és feltérképezése után nincs más választásuk, mint visszatérni a mikrofonfejűek stílusához, majd belekezdeni a Lassúba. Kellemes, andalító darab, egy zseniális basszusfutammal a szám vége felé, szerintem, csupa ilyen dalokat írna a Másfél és a Red Hot Chilli Peppers, ha egy próbaterembe zárná őket valaki. A már emlegetett, tapssal induló Iszaplézer tökéletes esszenciája a Karmatólógusnak, emlékezetes dallamokkal, húzós dobolással, szférikus akkordokkal, egyszóval minden földi és égi jóval, amivel eddig ellátatta a hallgatót a Meztelen Ebéd.
  
  A korongot két remix zárja, elsőnek itt van mindjárt az Iszaplézer hat perces m.w.d. breakdown verziója. Őszintén szólva először furcsállottam, hogy feltették kétszer ugyanazt a számot egymás után, de a lemezt meghallgatva rájöttem, hogy az eredetinek, és az újra kevert változatnak nincs túl sok köze egymáshoz. A nyitótéma elég markánsan jelen van, megvariált formában vissza is tér többször, keményen lüktető ritmusok, különböző effektek kénye-kedvének kitéve. Az Arameus spawney remixe viszont köszönőviszonyban sincs az originális formájával. Alig ismerhetők fel benne az egyes részek, a közel-keleti hangulatú vokálok pedig helyenként kimondottan sötét, hátborzongató képeket vetítenek elénk, rideg ütemei, és lágyan örvénylő hangmintái pedig olyanok, mintha egy másik dimenzióból szólnának.
  
  A Karmatológus instrumentális jellegénél fogva tökéletes háttérzene mondjuk az ég kémleléséhez, vagy a tenger bámulásához, de ennél sokkal, de sokkal többet rejt magában.

azonosító (nem kötelező):	ellenőrző kód:	gépeld be ide:

új hozzászólás írása: