beszámoló [fesztivál] 2024. július 26. péntek 19:43
nincsen hozzászólás
szerző: MorelloRockmaraton 2024 (1. rész) 2024. július 11-15, Szalki-sziget, Dunaújváros
Szerintem sokak nevében mondhatom, hogy sokunknak jelentett ürességet az életében, amikor a Covid időszak hatására földbeállt a Rockmaraton fesztivál. Ugyanis bár volt és van több kisebb-nagyobb fesztivál, rendezvény, ami a rock/metal zenét is reprezentálja, a Rockmaratonnak volt egy afféle sajátos karaktere, ahol valóban úgy érezheti az ember, hogy tényleg minden a kemény zenékről és azok rajongóiról szól. Ráadásul a Rockmaraton már az 1990-es évek óta jelen van a zenei életben, látványos fejlődéssel, építkezéssel.
A pécsi helyszínen a hazai zenekarok reprezentálhatták magukat, ahová apránként egyre több és elismertebb külföldi név is csatlakozott a rock/metal/punk színtérről. Dunaújvárosban már egyre komolyabb és nagyobb nemzetközi neveket is sikerült leszervezni, a végére a fellépőlista már bármelyik nyugati rockfesztivállal állta az összehasonlítást.
A Covid miatti összezuhanás és több év szünet után, nyilvánvalóan anyagilag is megviselve, szerintem mindenki tökéletesen elfogadta volna, ha újra kisebben, kisebb nevekkel, de legalább feléled a fesztivál. Ennek ellenére a Rockmaraton szerencsére nem adta alább: felszívták magukat és nem voltak hajlandók visszalépést tenni.
A 30. Rockmaraton fesztivál ugyanis ott folytatja, ahol anno abbamaradt (a valószínűleg jogi okok miatt Metal Factory néven megrendezett eseményt most hagyjuk). Olyan nevekkel, mint a Judas Priest, Accept, Destruction, Carcass, Beast In Black, Amorphis, Marduk, The 69 Eyes, Hypocrisy, Dog Eat Dog, Moonsorrow, szerintem egyértelmű, hogy a folytatás nem adta alább.
A nyitás természetesen ismét rohammal vette kezdetét a legjobb, legárnyékosabb táborhelyekért, majd pedig mindenki megtalálhatta a számára legkellemesebb módját az elfoglaltságoknak. Lehetett csak úgy ejtőzni, iszogatni, strandolni, különféle szórakoztató programokon részt venni, és persze koncerteket látogatni. Itt most az utóbbiba nyújtunk némi betekintést, már amennyit a lehetőségek engedtek.
Pár dolgot elöljáróban szeretnék leszögezni, amire később már nem akarok kitérni. Ezúttal 3 színpadot állítottak fel, amelyek között idén nem volt kisebb, sátras helyszín. Így mindegyik zenekar nagyobb, tágasabb színpadon léphetett fel. A hangzás pedig az egész rendezvényen nagyszerű volt! Minden koncert példaértékűen dörrent meg, kásás, kusza hangzással én nem találkoztam. Szóval innen is nagy dicséret illeti meg a hangosítói stábot. A mosdók, zuhanyzóhelységek tisztasága is rendben volt, ezért is köszönet a szorgalmas személyzetnek.
Ami problematikus volt, az az (italos) pultok mennyisége és a kiszolgálás sebessége. Pontosabban talán a mennyiség még úgy ahogy rendben volt, mert a rendezvény minden részén ott voltak a pultok, ahol sört, fröccsöt, üdítőt, vagy egyebeket lehetett venni, de amikor már komolyabb létszámú látogató volt jelen a rendezvényen, akkor már a kiszolgálás elesett. Örökkévalóságokat kellett az italra várni, emiatt komplett koncerteket tölthetett a sorban várakozással az egyre idegesebb látogató. Ezen legközelebb mindenképpen javítani kellene.
Ezen túllépve viszont a koncertek szerintem mindenféle stílusú rajongó érdeklődését kiszolgálták, ez korábban is így volt. Vagyis a thrash, black, death, heavy, folk metal, metalcore rajongók biztosan nem unatkoztak. Számomra feltűnő volt, hogy a punk műfaj idén lényegében teljes mértékben hanyagolva volt, ennek nem tudom az okát, de engem személy szerint nem zavart.
07.11 – csütörtök
Az első nap máris igen erősen indított. Én a Dalriadától kezdve csatlakoztam be a programba, de már a kisebb színpad, a Noble Victory, Headless Elegance, Beneath The Void irányából is meggyőző hangok hallatszódtak. Ficzek Andriséknak talán korai volt még ez az időpont, a tűző nap és a náluk szokatlanul gyér létszám a színpad előtt talán nem volt ideális, de a Dalriada megtette, amit tudott. A csapat új basszusgitárost mutatott be Sulyok Adrián személyében, így most már Monostori Ádám dobos mellett két Vesztegzár tag is zenél a soproni folk metal csapatban.
A korai időpontban annyira túl hosszú programra nem volt lehetőségük, de így is belefértek a Rákóczi zászlaja. Napom Fényes Napom, Thury György Balladája 1. rész, Dúvad. Komámasszon. Szondi Két Apródja 1. rész, A Walesi Bárdok 1. rész szerzemények. A Dalriadát én azért szeretem, mert zseniális dalszerzési képesség rejtőzik bennük, remekül megírt, zúzós, bulizós, emlékezetes nótákat adnak ki immár 10 sorlemez óta. Nagyon könnyű rájuk kattanni annak, aki szereti az újabban néha hörgéssel is megerősített thrash, heavy metal világából sokat merítő zúzdákat, de a magyar népzene jellegzetes motívumaira, dallam- és szövegvilágára is nyitott.
A Dalriada után még épp elcsíptem a Remorse végét, jó lett volna az ő koncertjüket is teljesen végignézni. A hányattatott sorsú és -felállású ózdi csapatban most ismét variálások történtek: a jelek szerint csak ideiglenesen visszatért Róm Gábriel után ismét Oláh Zsoltihoz jutott vissza a mikrofon, így gitáros-énekesként ezúttal ő kiabálta a szövegeket. Doboknál az egykori Wackor-ból ismert Csabi püfölt meglehetősen feszesen, szóval a dallamos thrash hazai titkos favoritja ma is elemében volt.
Én már csak a Túl Gonosz, az ősi thrash memento ´90, az élőben először előadott Hollywood a nagy nehezen megjelent Kohó lemezről és a thrash esszencia Ha Lesz Még Folytatás dalokat hallottam tőlük, úgyhogy sajnáltam az átfedést. Zsolti humoros, önironikus kommentárjai is feküdtek, úgyhogy a korai időpont ellenére is örülök, hogy itt voltak. A csapat több dalt is írt, hogy soha nem adják fel, és tényleg remélem, hogy lesz még folytatás… Ha nem is egy túl sűrűn új dalokat kiadó csapatról beszélünk, a hazai metalzenei színtér kevesebb lenne a Remorse nélkül.
És ha már thrash, folytatódjon mindez egy kicsit durvább megközelítésben, az Archaic tolmácsolásában. Esetükben az a furcsa helyzet állt elő, hogy ma egyetlen eredeti tagot se láthattunk a színpadon. Püski László gitáros már a Megadeth előtt sem lépett fel velük, ma viszont Szabó Csaba Zoltánt se láthattuk, igaz ő gyermeke születése miatt volt távol.
Így beugró tagokkal, egyedüli fix pontként Erdélyi Péter énekes/gitárossal léptek ma fel, de a koncert lendületén és az előadásban egyáltalán nem látszott a szedett-vedettség. Itt-ott technikai problémákkal dúsítva, de harapósan szóló, arclecsavaró riffekkel prezentálták az utolsó 2 nagylemezre építő műsort, a közönség pedig lelkesen vetette bele magát a zúzásba. Hosszú tetszhalotti állapot után éledt újra az Archaic, de elmondható, hogy ma erősebbek, mint valaha.
Az intenzív zúzás után szükség volt némi pihenésre, így a Leander Kills-t csak távolról hallgattam, akik több régi (Leander Rising) dallal is készültek, így volt 8. Főbűn, Csak Te, Viharom Tavaszom, de az egyik kedvencnek számító Nem Szól Harang és a Madár is szólt a megújult felállású csapattól, sőt Zámbó Jimmy után szabadon a Még Nem Veszíthetek is.
A Krisiun-t még sosem láttam élőben, valahogy mindig kimaradt a brazil death metalos csapat. Bár annyira nem követem a munkásságukat, de egyszer megnéztem volna őket, viszont erre sajnos most se került sor, mert inkább a Totális Metal felé csábultam el.
A régi Pokolgép tagsága által életre hívott formáció pontosan az, amire a rajongók évtizedek óta vágynak. Kalapács József a mikrofonnál, Nagyfi László gitáron, Pazdera Gyuri basszusgitáron, Tarcza Laci a dobok mögött. Volt ezzel kapcsolatban nagy jubileumi koncert, de nem gondoltuk volna, hogy turnézó formáció fog ebből kialakulni. Kukovecz Gábort természetesen ehhez ne várjuk, de itt volt Nagy Dávid, aki szintén hosszú időt szolgált a Pokolgép kötelékében. De Rudán Joe is itt van a mikrofon mögött, ismert az ő jó barátságuk Kalapáccsal, így ők közösen állnak a mikrofon mögött, a lehetőségekhez képest a Pokolgép legklasszikusabbnak mondható felállásában. Vagy ahogy a közönség rájuk aggatta: a Totálgép.
A csapat korábban is adott saját koncertet a Barba Negrában, amin erősen gondolkodtam, de végül nem mentem el. Nem is bántam meg, mert állítólag az rosszul szólt, most a Rockmaratonon meg úgyis láthatom a formációt. Most szerencsére csodaszépen megdörrent mindent, Pazdera Gyuri basszusának is minden rezdülését lehetett hallani, így tökéletes volt az ős-Pokolgép élmény.
Annál is inkább, mert az ősinél is ősibbnek számító Maszk dallal kezdtek, ahol Kalapács maszkot viselt, a legkorábbi időszakuk dizájnjának adózva.
Nekem (a ma elhangzott dalokon kívül, nyilván) az tetszett a legjobban, hogy számomra egyáltalán nem volt izzadtságszagú haknijellege a bulinak. Nyilván a pénz nem keveset nyomott a latban, hogy ez a formáció létrejött, de szemmel látható volt, hogy ezek a zenészek itt a színpadon jó barátok, jó hangulat uralkodott a koncert közben. Gyakoriak voltak az összemosolygások, az egymást ugratások, a vidám felnevetések. Persze a közönség eufóriáját se kell ecsetelni. Nagy énekléssel fogadtak minden egyes dalt, a nyilvánvaló és kevésbé nyilvánvaló darabokat egyaránt.
A legkülönlegesebb talán az volt, hogy rendkívül ritka dalokat is színpadra vitt a Totális Metal. Az olyan dalok, mint a Mennyit Érsz?, A Harang Értem Szól, vagy az Éjszakai Bevetés lemezes A Lázadó mindenképpen kuriózumnak minősültek. De a Totális Metal nem csak a „régi-gép” nosztalgiáról szólt, hanem a „most-már-szintén-régi-de-a-köznyelvben-nem-olyan-régi-gép” dalok is megelevenedtek. Vagyis a Rudán korszak szintén klasszikussá érett darabjai, a Győzd Le A Gonoszt és a Hol Van A Szó. Persze ezek mellett ott voltak a már jól bejáratott darabok, mint a Pokoli Színjáték, Gép-induló, A Háború Gyermeke, Tépett Madár, A Jel, Mindhalálig Rock And Roll, Ítélet Helyett.
Az énekesek volt, hogy megosztoztak a dalokon, volt hogy együtt, felváltva énekelték a sorokat. Meg kell jegyezni, hogy Kalapács József óriási formában van. Rudánról ezt nem kell külön elmondani, ő mindig is az egyik legjobb rocktorok volt itthon, de az utóbbi években Kalapács azért már rendesen szenvedett a magasakkal, a kihívást jelentő énektémákkal.
Mostanra viszont leadott jó pár kilót és úgy tűnik, az életmód váltás ugrásszerű változást jelentett az énekteljesítményben is. Megkockáztatom, fiatalkora óta nem láttuk ennyire jó formában Kalapács Józsit, mint most. Remekül hozta a dallamokat, a sikításokat is, tényleg le a kalappal.
A többi tagról szintén elismeréssel lehet szólni. Nagyfi Laci ugye az Omen miatt rutinban van, de ritkábban zenélő Pazdera György és Tarcza Laci is kifejezetten ízesen játszott ma. Nagy Dávid pedig jó kiállással, alázatos játékkal remek kiegészítése a formációnak. Nyilvánvalóan van rá igény, hogy ez a társaság továbbra is együtt maradjon, koncerteket adjon (horribile dictu, saját lemezt is jelentessen meg?), így remélem máskor is elcsíphetem őket.
Bármennyire is sajnáltam a dolgot, nem tudtam végig maradni, mert az Unearth-t is meg akartam nézni. A bostoni metalcore csapat a 2000-es évek közepén futott nagyot a The Oncoming Storm és III: In The Eyes Of Fire lemezekkel. Dobos és basszer poszton mindig is jellemzők voltak rájuk a tagcserék, 2023-ban viszont új korszak nyílt náluk Ken Susi gitáros távozásával és a helyére érkező Peter Layman-nel.
A 2015-ös Rockmaratonon már felléptek ugyanitt, viszont arról a koncertről nincsenek annyira jó emlékeim: nagyon későn, elég rossz hangzással próbálták hangulatba hozni a megfáradt közönséget, inkább kevesebb, mint több sikerrel. Ma viszont alkalmuk nyílt megmutatni, mitől is ők az egyik legjobb metalcore banda, és ezúttal ehhez szerencsére minden adott volt.
Jó hangzást kaptak, így a nagyot bólogatós breakdown-ok és a finom kis gitármelódiák mind jól hallatszottak. A programjukat is fesztiválra állították össze, vagyis elsősorban legismertebb albumukról, a The Oncoming Storm-ról játszottak, annak is a legütősebb, koncerteken legjobban pusztító darabjait hozták el (This Lying World, Zombie Autopilot, Endless, The Great Dividers, Black Hearts Now Reign), a másik kedvencemnek számító III: In The Eyes Of Fire-ről csak az egy szem Giles-t hallhattuk. Eleinte az újabb dalokkal kezdtek, a Dawn Of The Militant, az Incinerate és a The Wretched; The Ruinous az utolsó 2 nagylemez terméke, utána viszont már csak a régi dalok sorakoztak.
A már parodisztikus bajuszt növesztő (amellyel a Simpson család Ned Flanders-éhez hasonló fejszerkezetet nyert) Buzz McGrath és Peter Layman ugráltak, mint a gumibolha és alaposat zúztak, lengtek a hajak az egész koncerten. Trevor Phipps példaértékűen szította a hangulatot, minden gesztusával tovább tüzelte a közönséget. Ez a koncert végre a Rockmaraton helyszínén is igazolta az Unearth nagyságát.
Idén a 2 főszínpad egymással kvázi szembefordítva kapott helyet, így ott szépen felváltva játszhattak a zenekarok. A harmadik metal.hu színpad persze mindig jelentett egyfajta ütközést valamelyik nagyszínpados bandával, de szinte minden egyes nap felborult valamennyire a metal.hu időrendje. Így az ütközések vagy nem, vagy nem akkor következtek be, szóval a tervekkel ellentétben lehetett egy kicsit sakkozni. Most viszont a Destruction nagyjából az Accept koncertjével csúszott egy időpontra. Persze jó lett volna mindkettőjüket látni, az Accept-re benéztem amennyire tudtam, a Metal Heart, Fast As A Shark, Teutonic Terror, Pandemic erejéig, de végül a Destruction színpada előtt horgonyoztam le.
Az Accept-et tavaly már láthattuk, szóval azért annyira nem fájlaltam a dolgot. Még akkor se, ha Wolf Hoffmann-ék ezúttal is nagyon odapakolták, remek hangzás támogatása mellett a dalokat. A bivalyerős 2004-es visszatérést jelentő Blood Of The Nations említett tétele, a Teutonic Terror és a Pandemic épp eléggé bizonyította, milyen mocskosul erősek még ma is.
A Destruction-t viszont már régebben láthattuk, így mindenképpen őket szerettem volna megnézni. Ráadásul náluk változó, milyen hangzással lépnek színpadra, mert láthattuk már őket piszok jól és harmatgyengén is szólni. A mostani Rockmaratonon szerencsére értették a dolgukat a hangmérnökök, így bivaly erős megszólalást kalapáltak össze a legendás német thrash metal csapatnak. Schmier-ék pedig megmutatták, ha olyan megszólalást kapnak, amit elvárnak ezek a zakatolós, tempós dalok, akkor nem véletlenül jelenti a Destruction az európai thrash metal top ligáját.
Ugyanis valami arcbamászóan intenzív bulit tolt le a Destruction, megkockáztatom, az egyik legjobb hazai koncertjük volt ez. Kellett ehhez az Annihilatort, Primal Feart megjárt Randy Black dobos, aki valami eszelős feszességgel tolta a thrash-es tuka-tuka témákat, gőzmozdonyként hajtotta az egész csapatot. Az alaptag Mike Sifringer és az ő jellegzetes fazonjának szőrén-szálán eltűnését persze még mindig szoknunk kell, de a Damir Eskic-csel és Martin Furia-val 2 gitárosra bővült felállás új távlatokat nyitott a csapatnak. Ezt szépen ki is használták, hiszen a gitárosok oda-vissza dobálgatott játékával és szólóival még a klasszik dalokból is új ízeket nyertek ki.
Klasszik dalokból pedig volt elég, ma ugyanis abszolút fesztiválbarátra szabták a programjukat. Volt egy dal a legutolsó nagylemezről, a Diabolical címadója, egy vadiújat is bemutattak a közönségnek, No Kings No Masters címmel, az összes többi pedig a jól bejáratott, tempós Destruction himnusz.
Az olyan kezdés után, mint a Curse The Gods, túl sok kérdés már nem lehetett: ez a koncert gyalulni fog. Így is történt. Szép sorban érkeztek az Invincible Force, Nailed To The Cross, Mad Butcher, Life Without Sense, Release From Agony dalok, a közönség őrjöngése közepette. Azért a régi időszakból is jutott mára csemege, az első Destruction nagylemezről, az Infernal Overkill-ről a Death Trap például egy élőben ritkábban játszott darab. De a 2001-es keltezésű, szeletelő Thrash ´Til Death és a bomba riffeléssel felvértezett Bestial Invasion felrakták a koncertre a koronát.
Ez a koncert a Destruction-t, illetve ezeket a dalokat erejük teljében mutatta meg. Ha valaki megkérdezi, milyen a thrash metal jellegzetes tempója, milyen ennek a műfajnak az intenzitása, adrenalindússága, erre a koncertre kell rámutatni. Schmier hol az egyik, hol a másik mikrofonnál bukkant fel, bemozogták a színpadot, az agresszív szövegköpködés és azok a jellegzetes sikkantások is a helyükön voltak. Egy pillanatra sem bántam meg, hogy a Destruction koncertjét választottam.
Az időpontok ütközése a Dynazty-t is érintette, illetve kíváncsi lettem volna a metalcore-ban jeles Caliban-re is, de mára a nap nekem az Alestorm-mal zárult. Christopher Bowes-éket (vagy most már mondhatjuk úgy, Bodor Mátéékat?) elég sűrűn el lehet csípni nálunk, de egy Alestorm koncert mindig rendkívül szórakoztató. Pláne manapság, amikor bár még mindig a jellegzetes kalóz tematikákat ragozzák, már annyira lazán vesznek mindent és annyira pofátlanul megengednek mindent maguknak, amihez csak kedvük szottyan, hogy mostanra gyakorlatilag nem léteznek határok az Alestorm előtt.
A csapat valamiért teljesen kisajátította a zöld színt, így a színpadon minden és mindenki zöldben pompázott. Az elején a rend kedvéért elnyomták a „hagyományos” kalóznótáikat, mint a Keelhauled és a Back Through Time, majd pedig jöttek az olyan agymenések, mint a Mexico, a Hangover, a Zombies Ate My Pirate Ship, a P.A.R.T.Y., a Shit Boat és a hasonló őrültségek. Több számban vendégként megjelent a színpadon Patty Gurdy tekerőlantos lány, aki hangszerével és énekével is kiegészítette a srácokat. Így az említetteken kívül az Alestorm, az Under Blackened Banners és az új EP néhány tétele, az Uzbekistan és a Voyage Of The Dead Marauder is terítékre került ma.
Nem maradhatott el az exkluzívan Magyarországon eljátszandó dal, az itthoni koncerteken immár kötelező jellegű Magyarország, a ráadásra maradtak az olyan partihimnuszok, mint a Drink és a Rum. És hogy az Alestorm tényleg mindent megengedhet magának, azt mi sem bizonyítja jobban, hogy az örökös zárószámmá lépő Fucked With An Anchor-höz még egy teljes színpadnyi méretű „Fuck you” betűket is felfújtak (a rendszeres statisztaként szereplő nagy sárga gumikacsák mellett), a zenészek pedig a betűk mögül bukkantak ki és mutogatták a középső ujjukat a közönségnek, még Patty Gurdy is.
És ennél a csapatnál még ez is belefér, hogy konkrétan minden létező módon középső ujjat mutassanak a saját közönségüknek, persze kiprovokálva hogy azok is nekik, de hát ezen senki nem sértődött meg. Aki esetleg igen, azoknak valószínűleg van egy jó ajánlatuk egy jó nagy horgony segítségével... De az Alestorm úgy tud egyszerre paraszt lenni, önironikus, szórakoztató, folkos és metalos, hogy nem lehet őket nem szeretni. Persze megértem, akik számára a metalzene vásári bohózattá silányítása már nem befogadható, de akik szimplán csak szórakozni és derűsen vigyorogni akarnak az egyre vadabb agymenéseiken, azok egészen biztosan remekül érezték magukat az Alestorm koncertjén. Tetszik vagy sem, Chris Bowes-ék az egyik legszórakoztatóbb metal csapattá nőtték ki magukat.
07.12 – péntek
Csütörtöki nap kicsit belecsaptunk a lecsóba, az éjszakáig húzódó zúzós koncertek mellett el nem múló hála a rockdiszkó DJ-jének, aki remek érzékkel és nem mellesleg elsőrangú beleéléssel válogatta a modernebb hangvételű számokat (is), nem csak az unalomig ismert rockdiszkós kliséket. Így a pénteki napra illő volt kicsit rápihenni. A metal.hu színpad korai fellépőinek hálátlan feladata volt, hogy a 40 fokos hőségben, a strandolás és/vagy piálás csábító lehetőségeivel szemben kellett megszólítania a közönséget már délelőtt 11-12 órától. Azért mindegyik banda előtt tiszteletét tette egy maroknyi fanatikus, de érthető módon a közönséget inkább a délután 4-5 órától kezdődő ismertebb nevek kezdték bevonzani.
Például az Omen, akik a hazai heavy metal egyik legmegbízhatóbb csapata. Nagyfi Laciék nem olyan túl sűrűn adnak ki lemezeket, de amikor igen, akkor a hallgató biztos lehet benne, hogy minőségi, színvonalas, modern megszólalású heavy metal dalcsokrot fog kapni. A Kalapács Józsival készült dalok természetesen klasszikusokká értek, de a Koroknai Árpival készült szerzemények is kiváló munkák, a jelenleg Molnár Péter énekessel felálló csapat pedig élőben továbbra is remekül működik. Az általam igen kedvelt, látványos színpadi munkával zenélő Nagy Máté már nincs a köreikben, így gitáron is új tagot avattak, Tóth Károly személyében.
A program tekintetében ők is amolyan best of-fal készültek, bár pont a Jelek A Mélyből közel sem egy túljátszott szám. A Fáradt Ez A Hely viszont frissessége miatt nem szerepelt még gyakran élőben. Innentől viszont a Vámpírváros, Pokoli Évek, Ne A Pénz, Könnyű Szívvel, Padlón Vagyok, Fagyott Világ, Csillaga Hívja dalokból álló program már magától értetődő lehetett minden heavy metal rajongó számára.
Pár csapatot csak távolról hallgattam, mint a Nevergreen, Rómeó Vérzik, Paddy And The Rats, Depresszió, akik best of műsorral szintén kiszolgálták a rajongóikat. A színpad elé a Beast In Black-re helyezkedtem be, akik most először léptek fel a Rockmaratonon, de Magyarországon már számtalan alkalommal koncerteztek. Így olyan különösebb újdonságot nem okozott a műsoruk, de továbbra is lenyűgöző, mennyire jól megírt dalokkal és kiváló előadással lép a deszkákra a csapat.
Yannis Papadopoulos talán nem is ember, annyira kiválóan énekelt az első hangtól kezdve az utolsóig. És most azt a háttértámogatást sem éreztem annyira a hangján, mint a korábbi koncerteken. Nyilván a kórusokat, refréneket több sávról erősítve hallhattuk, de Yannis akkor is lenyűgöző énekes.
Anton Kabanen, Kasperi Heikkinen és Molnár Máté pedig már rutinos játékosok, lelkesen, rutinos koreográfiával zúzták a dalokat. Máté persze ezúttal is szólt pár szót magyarul a közönségnek, például azt, hogy itt a Rockmaratonon mutatják be a világon először egy vadiúj számukat, a Power Of The Beast-et. Ez valóban kuriózum volt, mint ahogy például a Born Again-t vagy a Fifth Angel-t sem minden alkalommal lehet hallani tőlük, de a többi dalt már jórészt ismerhette a közönség a legutóbbi találkozásokról. A Blade Runner, Hardcore, Sweet True Lies, Die By The Blade, Beast In Black, Blind And Frozen, Cry Out For A Hero, One Night In Tokyo, End Of The World ezúttal is beindították a tömeget. Ugyanis valóban tömegnek nevezhető az a közeg, aki kíváncsi a Beast In Black koncertjére. Nagyon kinőtték magukat, de meg is érdemlik a sikert. Talán valamivel kevesebbet játszottak, mint egy saját klubkoncerten, de így is bőséges merítést tettek az életművükből. A Power Of The Beast dalt hallgatva pedig a jövőtől se kell félni.
A vége felé már erőteljesen kacsintgattam a metal.hu színpad felé, mert a Cavalera tesók csörömpöléséről se akartam lemaradni. A műsorfüzet szerint jórészt ütötte volna egymást a két koncert, a csúszás viszont jótékonynak bizonyult, így pont a Beast In Black után csapott bele a húrokban a Cavalera (vagy Cavalera Conspiracy néven is ismert a formációjuk).
Max és Igor újra egymásra találása kitermelt pár jól sikerült lemezt Cavalera Conspiracy címen, de a rajongók szempontjából még jelentősebb az első 2 Sepultura kiadvány, a Bestial Devastation és a Morbid Visions újrafeljátszása és kiadása 2023-ban.
Itt a hagyománytisztelően kicsit nyers, visszhangos hangzás mellett úgy dörrennek meg ezek a kultikus számok, ahogy akkor dörrentek volna meg, ha a brazil fiatalok el is tudták volna rendesen játszani azt, amik a fejükben voltak a ’80-as évek derekán, illetve komoly stúdiótechnika is a rendelkezésükre állt volna.
Tavaly novemberben élőben is levitte a hajunkat a Dürer Kertben a Cavalera tesók zúzása, így a Bestial Devastation és a Morbid Visions végre elfoglalhatta méltó helyét. Azóta pedig kiadásra került tőlük az 1987-es Schizophrenia album újrafeljátszása is, aminek olyan szempontból nem volt sok értelme, hogy ez már a maga korában sem szólt ótvarul az első két korongtól eltérően, de olyan szempontból igen, hogy a koncert alkalmat adott pár Schizophrenia-s zúzás leporolására.
Nekem a Sepultura csúcsalbumai között a Schizophrenia is ott tanyázik, így nem is kérdés, mennyire izzítottam a léggitárt pár ritkább nótáért. A hangzás megint húsba maróan sikerült, mint a Destruction-nél, szóval a thrash metal intenzitását csodálatosan átadta a koncert.
Eleinte ismételtünk a Bestial Devastation és Morbid Visions klasszikusokkal, ha valaki (botor módon) hiányzott volna a novemberi koncertről. A Bestial Devastation, Antichrist, Necromancer, Morbid Visions persze ma is pusztítottak a Cavalera família keze alatt. Ugyanis Max és Igor mellett Max (egyik) fia, Igor Amadeus Cavalera nyűtte a basszust, gitáron pedig Travis Stone szerepelt.
De a koncert igazi különlegessége ezúttal a From The Past Comes The Storms, a To The Wall, a tőlük élőben talán még sosem hallott instrumentális Inquisition Symphony és a belőle kibontakozó Escape To The Void voltak. Ezúttal a Sepultura kicsit későbbi időszakához is hozzányúltak a Refuse/Resist / Propaganda összeházasításával, a Territory-val, a magyar koncerteken úgy tűnik, lassanként nélkülözhetetlenné váló Csihar Attilával előadott Troops Of Doom-mal. A Slayer-es Black Magic örökbecsű riffjei és a Dead Embryonic Cells témái sem maradhattak ki ezen az estén.
Korai volt még leírni Max Cavalera-t, akinek a Soulfly élén is volt némi leszállóága, illetve élőben is volt eléggé bágyadt időszaka. De az Igorral való összeállás és a klasszikus Sepultura lemezek iránti nosztalgián túl is szemmel láthatóan megtáltosodott az emberünk. A színpadon és a nézőtéren is kegyetlen túrás volt ezekre a zúzós, tempós számokra.
Érdekes viszont belegondolni abba, ha tényleg hihetünk annak, hogy Andreas Kisser befejezi a Sepultura sztoriját, pont Max és Igor lehet az, aki valamilyen formában képes lehet folytatni a Sepu örökségét. Nagyon kíváncsi leszek, mi fog kikerekedni ebből.
Az egyik nagyszínpad zárását a gót rocker The 69 Eyes jelentette, a másikét a finn melodikus death metalos Amorphis, utóbbival ráadásul a Carcass is ütközött. Közülük hozzám az Amorphis zenei világa áll a legközelebb. Az ő zúzós, hörgős, de folyamatos melodikus témákkal kísért zenéjük bőven elüt a jellegzetes svédes At The Gates vonaltól, így a finn csapat hangzása és témái valóban csak rájuk jellemzők. Nekik is megvolt a klasszikus időszakuk a Tales From The Thousand Lakes és akörnyéki lemezekkel, de a 2015-ös Under The Red Cloud és a 2018-as Queen Of Time is bombasztikusan sikerültek.
A legutolsó Halo album viszont annyira nem nyűgözött le, a mai koncerten ráadásul több tételt is erről adtak elő. Jobban bejöttek a Queen Of Time-os dalok, illetve a Skyforger és a Tales albumok tételei. Jól szóltak, abban hiba nem volt, de egy kevésbé az új korszakukra építő, teljes klubkoncertes programmal jobban megnéztem volna őket.
Ilyen szempontból lehet, hogy érdemesebb lett volna a Carcass-t választani, pláne hogy ők ritkábban járnak errefelé. Egybehangzó vélemények szerint pusztító volt Jeff Walker-ék műsora, egyenlő arányban szemezgettek a legsikeresebb korszakuk albumaiból (Heartwork, Necroticism: Descanting The Insalubrious, Swansong), de a legutolsó Torn Arteries lemezről is több boncolást elővezettek a svéd doktorok. A 2000-es években elképzelhetetlen volt, hogy a Swansong után a Carcass visszatérjen, szerencsére azóta pár új albumot és emlékezetes koncertet is kitermelt a csapat, így egészen különleges volt az ő Rockmaratonos bulijuk.
19:43
