beszámoló [koncert] 2024. június 22. szombat 04:46
nincsen hozzászólás
szerző: MorelloHatebreed, Crowbar 2024. június 18, Dürer Kert
30 éves a Hatebreed, még belegondolni is kemény! Valahogy az örök kölyökképű Jamey Jasta frontembert elnézve sosem döbbenünk rá, hogy milyen régóta jelent alapvetést a hardcore/metal színtéren a connecticuti csapat. Azóta viszont sok víz lefolyt a Dunán és a Quinnipiac-folyón egyaránt – a közönségben is megsokasodnak az őszes hajak és a 30-40-es korosztály, illetve Jamey is az emberesre nőt rőt szakállával és fürtökben csüngő hajával már korántsem kelti kölyök benyomását. Valamiért az Orbituary-s Donald Tardy jutott róla eszembe, ha már...
De a Hatebreed és Jamey Jasta megkerülhetetlenné vált a keményzenei színtéren. Utóbbi a rock/metal műsorainak, interjúinak köszönhetően sokat tett a fajsúlyos zenék népszerűsítéséért, a Hatebreed pedig úttörőnek bizonyult a hardcore és a metal műfajok olyasfajta ötvözéséért, amelynek erényeit mindkét tábor magáénak érezheti. Vagyis a hardcore nyersségét, arcbamászó agresszivitását, az összetartást és kitartást hangsúlyozó mentalitását és a metalzene húsba maró slayerista riffjeit, fémes megszólalását, ügyes váltásait, itt-ott megjelenő dallamvezetéseit. És mindehhez párosul még egy borzasztóan intenzív élő kiállás, így összességében nem nehéz kimondani, hogy a Hatebreed az egyik legjobb koncertbanda a színtéren.
És hozzájuk csapódott még a Crowbar, akiket szintén nem kell félteni, ha súlyról van szó. Kirk Windstein-ék 1989 óta nyúzzák a húrokat, a maguk jellegzetes mocsárszagú riffjeibe feledkezve. Kirk és Jamey régi jó cimborák, dolgoztak egy együtt a Kingdom Of Sorrow projektben. Így még ha elsőre nem is tűnik összepasszolónak a lassú, vontatott horzsolás és a pörgős, ugrálós hardcore, azért ez a párosítás mégis abszolút adta magát.
Eleinte még nem voltak túl sokan a teremben, ez kicsit meg is lepett, mert a Crowbar saját jogon is legendás név, főbandaként is meg tudnak tölteni egy klubot. Lehet, hogy a foci EB meccsei kötöttek le sokakat, vagy csak kellett még egy kis ráhangolódás, mindenesetre szellős félházzal indult a Crowbar koncertje, menet közben persze azért egyre többen és többen lettek.
Az öreg mikulás nem vette félvállról a dolgokat, különösebb cicoma nélkül érkeztek az újabb és újabb bálnasúlyú riffek. De a Crowbar-ban a súly mellett kicsúsznak egyfajta mocsáráztatta, lidérces dallamok a gitárokból, különösen Kirk mester keze alól. Szóval még ha az öreg egysíkú bömbölése nem is jelent túl sok változatosságot, a zenében azért jóval több a kapaszkodópont.
A túlvégen Matthew Brunson hegesztett, aki szépen rázta a haját, de nem játszott kifejezetten látványosan, nem is mozgott túl sokat a deszkákon. A másik oldalon Shane Wesley-nek is a derékig érő haja mozgott a legtöbbet. Finoman adagolta a basszustémákat, jól is lehetett hallani a játékát, néha beálltak vigyorogva egymással szembe Kirk Windstein-nel, de tőle is el tudtam volna viselni több mozgást. Egyedül ezzel volt hiányérzetem a koncerten, nem is azt mondom, hogy rohangáljanak maratont a színpadon, de legalább párszor helyet cserélhettek volna a tagok, ide-oda mozognak, előre jönnek egymással szinkronban zúzni, ilyesmi.
Komolyan, még az öreg Windstein volt a legaktívabb a deszkákon, pedig ő még mikrofonhoz is volt kötve. De ő többször előrelépett, kicsit húzta a közönséget, mosolygott rájuk, tényleg olyan volt, mint egy jókedélyű Mikulás. Egészen addig, amíg visszalépett a mikrofon mögé, mert akkor már úgy bömbölt, mint akinek áthajtott a szánja a lábujján.
Windstein-en kívül még Tommy Buckley volt az, aki a leglátványosabban játszott. Mivel előre volt hozva a dobcucc, a zenész nem volt elrejtve egy emelvény mögött, így jól meg lehetett figyelni a játékát. Erőteljesen, feelingesen, látványosan dobolt, volt valahogy egyfajta lazaság az egész játékában. De ez jó is volt így, mert a Crowbar nem afféle szögletes értelemben vett feszes zene, hanem ezekkel az elnyújtott, sludge-os dallamvilághoz illett ez a fajta ellazultság.
Kirk-öt nem zavarta, hogy nem volt izzasztó telt ház az ő fellépésükön, az egész bulit körbelengte egy kedélyes lazaság. Még be is nézte a To Build A Mountain-t, de nevetve elviccelte, hogy öregségére már nem lát jól, félrenézte a setlist-et. Szóval ha nem is volt eszelős zúzás a nézőtéren, a kedélyes hangulat adott volt és a nagy bólogatásokat kiváltotta mindenkiből ez a betonozós zene.
Játszottak újabb és régebbi dalokat egyaránt, a Burn Your World, The Lasting Dose, az említett To Build A Mountain, a Cemetery Angels, a Planets Collide, a Like Broken Glass vagy az All I Had (I Gave) abszolút működtek élőben. Én igazából egyetlen kihagyott ziccert láttam csak: ha már itt volt Jamey, igazán lenyomhattak volna közösen egy Kingdom Of Sorrow számot. Ezt a magas labdát sajnos nem csapták le, pedig poén lett volna élőben hallani valamit ebből a projektből.
A Hatebreed zenéje teljesen más intenzitásban mozog. Itt brutális zúzásra, ugrálásokra, circle pit-ekre lehetett számítani. A koncert a zenekar fennállásának 30 éves évfordulóját ünnepelte, így baromi jó ötlet volt az átszerelés ideje alatt a régi, archív fotók mutogatása, ahol persze a régi tagok is felbukkantak. A koncert kezdése előtt pedig egy hosszabb videóbevágást láthattunk, ahol mindenféle ismert zenészhaver méltatta Jamey-éket és persze gratulálnak a 30 évhez.
De ahogy megszólaltak a To The Threshold hangjai, már mindenki tudta, hogy itt nem lesz kegyelem. Egy picikét csak a hangzást éreztem gyengébb pontnak, mert míg a Crowbar csodaszépen és tisztán szólt, a Hatebreed egy kicsit zajosabban, koszosabban dörrent meg. Jó lett volna, ha pengeélesen marnak a bőrünkbe ezek varacskos riffek és a földbe sújtó breakdown-ok, de azért szerencsére közel sem volt vállalhatatlan a helyzet.
Aki volt már Hatebreed koncerten, nem lepődhetett meg azon az eszméletlen intenzitáson és rendkívüli közvetlenségen, ami a banda koncertjén jellemzően uralkodik. Akinek viszont ez volt az első alkalom, az bizony behúzhatta a nyakát, mert rendesen odasózott a connecticuti hardcore csapat.
A színpadon mindenki él, mindenki mozog. A betonbiztosan döngető és bólogató Chris Beattie basszer, a közönséget gyakran biztató Frank Novinec gitáros, a magát olykor gitárhős pózokba vágó, szintén nagyon határozottan gitározó Wayne Lozinak és a dobok mögött a tempókat adagoló Matt Byrne lenyűgöző összjátékot produkáltak.
De a banda arca mégiscsak az a Jamey Jasta, akit bátran lehet a hardcore/metal műfaj egyik legjobb, legközvetlenebb figurájának tekinteni. Emberünk nem nyugszik, amíg mindenki nem ugrál, nem üvölt, nem lendíti az égbe az öklét, nem pörögnek a circle-pit-ek. Űzte, hajtotta a közönséget minden mondatával, minden gesztusával még nagyobb őrületet szabadított el a nézőtéren. Ez az adrenalin meg persze átragadt mindenkire a teremben. De hát ezért is jöttünk ide, nem „a Balaton későjura-korszakbeli előgerinchúros faunája andezitfoszfát-vizsgálatok tükrében” című író-olvasó találkozóra jöttünk...
A lendülethez és az őrülethez persze nélkülözhetetlenek voltak az olyan baromijó hardcore/metal nóták, amiknek a megírásához a Hatebreed-nek különös érzéke van. Pofonegyszerű, hatásos, nem túl összetett, max 3-4 perces csapások ezek, de minden adott bennük ahhoz, hogy beindítsák a hallgatót.
Az este méltó volt a 30 éves jubileumhoz, hiszen ahogy Jamey elmondta az elején, mindegyik nagylemezükről játszanak ma. Sőt, Dévényi Tibi bácsi után Jamey is megrendezte a kívánságműsort, ugyanis többször elkezdte sorolgatni az albumokat (Satisfaction Is The Death Of Desire? Perseverance? The Rise Of Brutality?), és a legnagyobb ovációt kiváltóról játszottak.
Mindez persze azt is jelentette, hogy a 2003-as The Rise Of Brutality-ról játszották el a legtöbb számot, hiszen ez jelentette az igazi berobbanást a csapat karrierjében. Az olyan szerzeményekkel, mint a Doomsayer. Live For This, Tear It Down, This Is Now, A Lesson Lived Is A Lesson Learned, meg is érthető, miért. De a rákövetkező Supremacy album is pusztított, ahol talán a leglátványosabban kúsztak be a metalzenei elemek a hardcore alapok közé (Destroy Everything, As Diehard As They Come, Defeatist).
De olyan pőrébb, klasszikus értelemben vett hardcore durvulatokat is kaptunk, mint a Satisfaction Is The Death Of Desire című első albumról a Last Breath és az Empty Promises, valamint a metalos elemekkel, sőt dallamos részekkel leginkább felturbózott 2009-es Hatebreed című korong is 2 számmal képviseltette magát, az énekelhető In Ashes They Shall Reap-pel és a riffelős, bólogatós Everyone Bleeds Now-val. Ha csak ezt a két albumot megnézzük, már itt látható, milyen széles skálán mozog a Hatebreed zenei világa, bőven túlmutatnak egy breadown-os, kiabálós tucat hardcore bandánál.
Ez a jubileumi koncert leginkább a karrierjüket meghatározó, megalapozó albumokról, nótákról szólt, de azért a (szintén igen jól sikerült) újabb albumokról is előhúztak egy-egy odasújtós számot. Hallhattuk például a Honor Never Dies-t, vagy a már egyenesen Slayer-es Looking Down The Barrel Of Today-t.
Nem feledkeztek el a 2002-es Perseverance albumról se, ahol szintén kiváló nóták sorakoznak. Gyorsabbak (Proven, A Call For Blood), betonozósabbak (Perseverance) és a legvégére az ököllengetős himnusz, az I Will Be Heard, amitől egyenesen zengett a terem.
Óriási koncertbanda a Hatebreed, erről ma is megbizonyosodhattunk. És mivel a frissebb lemezek is abszolút megütik a szintet, van még bennük kraft és tartalék, ez nyilvánvaló. 2020-as keltezésű az utolsó sorlemez, a Weight Of The False Self, szóval most már ideje lenne új dalcsokorral jelentkezni. És erősen bízom benne, hogy ennek turnéjával is ellátogatnak hozzánk, addigra hátha visszaépítik a Dürer Kert kirúgott falát...
04:46
