szerző: MorelloMegadeth, Archaic 2024. június 9, Barba Negra
Ahogy legutóbb Bruce Dickinson koncertjénél leírtam, a Megadeth esetében is izgalmas volt a legutóbbi alkalommal az Arénában fellépő csapatot ezúttal a sokkal testközelibb Barba Negra színpadán látni. Persze sokan felhördülhetnek, mert akár megalázónak is lehet tekintetni, hogy az egész ma ismert metal műfaj egyik megformálójának és egyik legbefolyásosabb tekinthető bandájára, az arénákat megtöltő Megadeth-re egy Barba Negrányi néző kíváncsi. De a helyzet az, hogy 2020-ban is a manapság igen népszerű Five Finger Death Punch jelentette vonzerővel együtt hozta össze az Arénás koncertet a Megadeth, így önmagukban viszont tényleg „csak” egy csordultig megtelt Barba Negra jutott.
Ehhez azt is hozzá kell tenni, hogy a Megadeth mindig is a vájtfülűek zenéje volt, amolyan szubkultúrákon átívelő tömegjelenség sosem lettek, mint mondjuk az a bizonyos örök rivális banda... Szóval egy Megadeth koncert miatt nem mozdul meg a fél ország, csak kifejezetten a metal rajongók, és azok közül is olyanok, akik a technikásabb, gitárcentrikusabb, odafigyelősebb dalokat kedvelik. És ez bizony egy bőséges Barba Negra Red Stage. Ami azért így sem egy rossz létszám. És ahogy fentebb szó volt róla, teljesen más, sokkal közvetlenebb élmény volt Dave Mustaine-éket testközelből megfigyelni, mint mondjuk a FFDP előtt. Itt tényleg minden grimasz, minden gesztus, minden pengetés követhető volt.
Hasonlóképpen Bruce Dickinson-hoz, itt sem volt külföldi előzenekar, a Megadeth kezdése 20:00-ra volt tervezve, szóval egész barátinak ígérkezett az időrend. De ismét csak nem meglepő módon, a parkolás és a közlekedés, mind oda, mind vissza a szokásos tömegjelenetekbe torkollott, így a hosszas várakozás mégis elkerülhetetlen volt.
A Megadeth előtt így csak az egy szem Archaic birtokolhatta a színpadot, de ők teljesen kézenfekvő választás voltak a thrash metal egyik fő legendája előtti nyitáshoz. A hosszú ideje tetszhalott állapotban agonizáló csapatba 2017-ben Jósa Tamás csatlakozása pumpált új erőt. De ő végül nem sokáig volt a fronton, hanem a már számos bandában megfordult Erdélyi Péter gitáros tűnik a biztosabb megfejtésnek. A srácok a színpadon többször elmondták, hogy a csapat karrierjének legfantasztikusabb mérföldköve a Megadeth előtti fellépés, ennek ellenére kissé fura felállásban lépett a deszkákra a banda. Nem állt színpadra az alapítótag Püski László (pedig ott volt a koncerten, videózott és a koncert végi menetrendszerű fotózáson is részt vett), így a gitáros poszton, de a basszusgitárosin is beugróssal álltak fel.
Ez a színpadi teljesítményüket szerencsére nem befolyásolta negatívan, az egész társaság lelkesen, szigorú arckifejezéssel zúzta a modernebb, olykor hörgősebb, üvöltősebb, de Petinek köszönhetően esetenként dallamos énekkel is ellátott thrash metaljukat. A másik alapítótag, Szabó Csaba Zoltán dobos szerencsére ott volt, hogy lendületes feszességgel diktálja a tempót.
Az Archaic az újjáalakulás utáni 2 nagylemezről, a 2017-esről és a 2022-esről válogatott, fél órájuk volt, szóval szűkös programot tudtak játszani. De ez elég volt arra, hogy megmutassák magukat a nagyjából teljesnek mondható nézőtér előtt. Sok duma nem volt, inkább csak zúzták egyre-másra a gyilkos thrash csapásokat. A hangzást elégségesnek lehetett nevezni – nem volt éppenséggel rossz, de lehetett volna hangosabb és a gitárokat szólhattak volna élesebben, harapósabban. Az éneket, üvöltést is kissé hordószerűen lehetett hallani. De így is sikerült az Archaic-nak ma is bizonyítania, hogy thrash metal műfajban az egyik legerőteljesebb bandának számítanak itthon, szóval érdemes később is ellátogatni a koncertjeikre.
A 20:00 órásra kiírt kezdés után, 20:15-kör már kezdett nyugtalankodni a közönség, én is kezdtem már gondolkozni, ezúttal melyik tag melyik hajszálát törte el... Szerencsére ma már azért senkiben nem élnek komolyan vehetően a régi Rockmaratonos reflexek, kisebb megcsúszás után, de végül színpadra kerültek Mustaine-ék és máris helyreállt a hangulat a színpad előtt.
A Megadeth megszólalásáról nagyjából azt tudom elmondani, amit az Archaic-nál, csak esetükben a hangerővel már rendesebben dörrent meg. Az olyan csúcsgitárosok, mint Dave Mustaine és a rejtélyes okokból kilép(tet)ett Kiko Loureiro helyére került Teemu Mäntysaari számára azért jobb lett volna egy tisztább sound, ahol minden szólót, minden játékosságot tökéletesen lehet hallani. A dob jól szólt, a nagy visszatérő James LoMenzo basszusmunkája is szépen követhető volt, de a gitárokból jobb lett volna több. Mustaine éneke is hasonlóképpen mintha csak egy hordóból hallatszott volna olykor, de a vöröshajú sok esetben inkább csak úgy mormogott a mikrofonba, még a csekély számú kommentároknál is, úgyhogy túl sokat nem tett a cél érdekében.
Mindezektől eltekintve azért bőven élvezhető volt a koncert, szóval azt semmiképpen nem lehetne mondani, hogy a hangzás tönkrevágta volna az élményt. A turnén a program gerince általában fix, de több számmal variálnak állomásról állomásra, így mindig izgalmas marad, mit játszanak végül nálunk.
Bár a Megadeth igen sikeres új albumot hozott ki 2022-ben, The Sick, The Dying... And The Dead címmel, mégse erre építették a programjukat, hanem el nem ítélhető módon a csúcsidőszakukra, az 1990-es Rust In Peace korszakra. Ennek persze nagyon örülhettek a rajongók, mert ez se volt magától értetődő, a korábbi helyszíneken inkább a rá következő Countdown To Extinction albumot és annak dallamosabb, hogy úgy mondjam, populárisabb nótáit válogatták be többször a programba.
De ha kisebb vagy nagyobb iránykorrekciók és megközelítések voltak is a zenében az idők folyamán, a Megadeth azért mindig Megadeth maradt és erre Dave Mustaine a garancia. Ma is jól végigvonult az a Megadeth-féle sajátos íz a thrash-esebb, gyorsabb, villantósabb számokon és a középtempóban menetelő, éneklősebb, közérthetőbb nótákon egyaránt.
A legutolsó lemezt rögtön elsőre a címadó, a The Sick, The Dying... And The Dead képviselte, illetve a koncert vége felé a We´ll Be Back. Másodikra pedig meglepő módon a 2001-es The World Needs A Hero albumot is megidézték, a Dread And The Fugitive Mind-dal, amit bátran nevezhetünk ritkaságnak. De ezektől eltekintve a koncerten semmilyen más 2000-es évekbeli szerzemény nem került elő, a ’80-as és ’90-es évek nótáit hozták el a magyar rajongóknak.
Hallhattunk jellegzetes koncertnótákat és ritkaságokat is, de az is kitapintható volt, mi működött a legjobban a budapesti közönségnél. A ’80-as évek klasszikus szerzeményei, mint a Wake Up Dead, az In My Darkest Hour és a nem sorlemeznek tekinthető Hidden Treasures albumról most már látványosan a koncertprogramban megragadó Angry Again után egyfajta szintlépést jelenthet a Rust In Peace metaltörténelmi alapvetése, a Hangar 18. Bár a rajongók aktivitása és lelkesedése addig is minden igényt kielégített, de a Rust albumos dalokra egyszerűen kivirult a nézőtér, nem tudom másképp megfogalmazni. Ebből is látszik, micsoda hatása volt és van még mindig ennek a lemeznek a színtérre.
Dave Mustaine nem sokat kommunikált eleinte a közönséggel, csak a gitárjába feledkezve reszelte hol egyik, hol másik dal örökbecsű riffjeit, szólóit. Szinte csak úgy mormogva a dalszövegeket. Mondjuk az ő „énekstílusa” mindig is ebből állt, szóval ez annyira nem meglepő. De azért az is látszott rajta, hogy az elmúlt időszak megviselte, nagyon komoly betegségből is épült fel, így a Steven Tyler-be oltott Michael Jackson fizimiska sem mutatott annyira biztató összképet.
De ahogy a közönség is egyre jobban felpörgött, Mustaine-nél is megfigyelhető volt, ahogy folyamatosan oldódott fel – egyre több lett a mosoly, egyre több a kikacsintás, játékosság a kiállásában. Kommentárból is egyre többet engedett meg magának, szóval jól láthatóan kialakult a dinamika és a kölcsönhatás a banda és a frontember között.
A zúzós, reszelős She-Wolf, a remek dobintróval felvezetett Trust, nagy együtténeklést kiváltó A Tout Le Monde és a skizofrén játékosságot csúcsra járató Sweating Bullets dalokat hogy is lehetne nem szeretni egy igazi metal rajongónak? De olyan csemegék is előkerültek ma, mint a Rust In Peace album ikonikus dala, az egyedülálló basszusjátékkal végigkísért Dawn Patrol. Ez egy szuper momentum volt a koncerten és a visszatérő James LoMenzo is hódolhatott így a közönségnek.
A ránézésre kissé megöregedett, de tudásban és lelkesedésben semmit nem szürkült LoMenzo teljesen jól illeszkedett vissza a csapatba, szépen szólt a basszusa is, sőt a vokálokból is nagyon jól vette ki a részét (Teemu-val együtt), szóval sokat hozzátett a Megadeth élő kiállásához.
A Poison Was The Cure szintén rendkívül ritka Rust-os szám, szóval bátran mondható, hogy erre az estére egy amolyan kis Rust In Peace ünnepséget rendezett nekünk a Megadeth, amit a közönség persze hihetetlenül lelkesen fogadott. És még a Tornado Of Souls is elhangzott ugyanerről a lemezről, úgyhogy tényleg semmi kritikánk nem lehet.
Az elmaradhatatlan slágerbomba, az élőben már megszokottá váló „Me-ga-deth” skandálással kísért Symphony Of Destruction persze nagyot ütött, Teemu nagyot gitározott benne, mint ahogy a klasszik zúzda Peace Sells-ben és a búcsúzást jelentő, szintén ikonikus Megadeth pillanatokat hordozó Holy Wars... The Punishment Due-ban is, ez tette fel az estére a koronát.
Bár mint tudjuk, Dave Mustaine-en kívül a Megadeth-ben senki sem állandó, de azt ugyanúgy tudjuk, hogy bármi is történik, Dave mindig gondoskodik arról, hogy top muzsikusok játsszanak a zenekarban. James LoMenzo-t már méltattam, Teemu Mäntysaari-ról is csak elég annyit mondani, hogy a rendkívül technikás, sokak szemében egyenesen kultikus Wintersun-ban játszott, innentől egyértelmű, hogy vele se lehetett tévedni.
Teemu egyébként kifejezetten elegánsan játszotta a dalokat, szólókat. Minden szögletesség, szolgai betanulás érzet nélkül, de a maga természetességében gördült elő minden a kezei alól. A Megadeth-ben pontosan erre van szükség. Mostanra Dirk Verbeuren vált a legrégibb taggá, aki Dave Mustaine-nel zenél, a dobos 2016 óta erősíti a Megadeth sorait és nem csoda, hogy az ő munkájára sincs panasz. Erősen, lendületesen, finom mozdulatokkal kalapálta hol a gyorsabb, hol a közepesebb tempókat, az ő képességeire is szükség volt ahhoz, hogy ez a koncert emlékezetes legyen.
Talán egyedül a látvány volt az, amit ma kicsit spórolósra vettek. A két nagy kivetítő mondjuk előnyös volt, hogy jól meg lehessen figyelni a zenészek gesztusait, munkáját. De azon kívül lényegében semmi, sem LED-es kivetítés, sem különösebben látványos fényjáték. A Peace Sells-nél mindössze a színpadon végigvonuló, életnagyságú Vic Rattlehead-del, a Megadeth jellegzetes kabalafigurájával kellett csak beérnünk. A vizuális élmény talán még kicsit dobhatott volna az élményen, de úgy is nézhetjük, hogy Mustaine-ék ezúttal csak magával a zenével akarták eladni a zenét, és ez is tökéletesen helytálló indok lenne.
Bár mint mondtam, a hangzással talán nem volt mindenki kibékülve, de még így is abszolút élvezhető volt a Megadeth magyarországi koncertje, a közönség zajos lelkesedése és a sűrűn beinduló pogók alapján ez egyértelmű volt. Pláne a Rust In Peace-es daloknál, a hangulat egyenesen a tetőfokára hágott és ez Mustaine-re is szemmel látható hatással volt. Az új lemezes We´ll Be Back dal konferálása során nem felejtette el megemlíteni, hogy ezt akár szó szerint is értelmezhetjük, úgyhogy reméljük Mustaine-ék a legközelebbi turnén is hasonló varázslatos hangulatot tudnak előidézni a legendás dalaikkal itt nálunk.
12:33
