beszámoló [koncert] 2024. június 6. csütörtök 04:11
nincsen hozzászólás
szerző: MorelloBruce Dickinson, DivideD 2024. június 1, Barba Negra
Vannak legendás, mondhatni megismételhetetlen koncertesemények. Bruce Dickinson szólókoncertje 2024-ben Magyarországon kétségtelenül idekívánkozik. Bár Bruce-t kivétel nélkül mindenki az Iron Maiden-t sikerre vivő frontemberként azonosítja, azért volt neki egy szólókarrierje is, amely nem egy ízes csemegét rejt. Sőt, némely dalokat vagy albumokat egyes elvetemült rajongók még az anyagbanda munkásságánál is jobbnak, de legalábbis izgalmasabbnak, különlegesebbnek értékelnek. Az Iron Maiden-be visszaszállása után ez a szólókarrier félbeszakadt és a Maiden fáradhatatlan menetelése és turnézása miatt nem látszott valódi esély, hogy újabb Bruce Dickinson korongok kerülnének kiadásra.
Ehhez képest viszonylag meglepetésszerűen jött a The Mandrake Project címmel bejelentett új szólóalbum, ami 2024-re végül kiadásra is került. A lemezzel szerintem elégedettek lehetnek a rajongók, mert igen jól sikerült – több eltalált, emlékezetes dal van rajta, de azért megkerülhetetlen mesterműnek nem lehetne nevezni. A The Mandrake Project folytatja az Accident Of Birth, The Chemical Wedding, Tyranny Of Souls metalosabb vonulatát, de a szerzeményekben Maiden-hez képest több egyedi íz található. Épp ezért találják egyesek izgalmasabbnak Bruce Dickinson szólómunkásságát az Iron Maiden-hez képest.
Mivel Bruce Dickinson szólókoncertek talán 1999, 2002 táján voltak utoljára, aminek már több, mint 20 (!!) éve, igazából nem sokan fogadtak volna arra, hogy fogunk még tőle teljes turnén saját nótákat hallani, pláne Magyarországon. De ez most 2024-ben mégis megtörtént és ezért nem lehetünk elég hálásak. Nem tudom, az Iron Maiden karrierje vagy Bruce Dickinson ambíciói, esetleg egészségi állapota lehetővé tesznek-e újabb szólóalbumot vagy világturnét, de most jelen helyzetben tényleg egy kultikus eseménynek tűnik ez a fellépés 20 évvel a szólókoncertezés abbahagyása után.
A rajongók természetesen érezték a pillanat jelentőségét, így nem csoda, hogy a Barba Negra nagyobb színpada előtt csordultig megtelt a tér. Ismétlem, vannak akik már vagy 20 év óta vártak ezeknek a daloknak az élőben való felcsendülésére, de a fiatalabbaknak is mindenképpen speciális élmény egy ilyen este. Nem beszélve arról, hogy manapság az Iron Maiden-t nehéz elképzelni másképp, minthogy hatalmas stadionokban, kivetítőkkel, stb. lépnek fel, ehhez képest soha vissza nem térő alkalom egészen testközelből, kisebb színpadon, kisebb nézőseregben bulizni Bruce Dickinson-nal.
Így hát minden adott volt egy igazán emlékezetes koncertre. Előzenekarokat szerencsére nem vitték túlzásba (így a menetrend is egészen barátságosan alakult, hogy ne túl késői órában kelljen hazaindulni), előzenekart nem is hoztak magukkal Bruce-ék, hanem a hazai DivideD kapta a megtisztelő szerepet a legendás énekes előtti nyitányra. Ők egészen jó választás voltak, mert a viszonylag nehezen beskatulyázható, de bulizásra mégis alkalmas zenei világukkal képesek voltak kicsit megmozgatni a közönséget.
Egy ilyen komolyabb részvétellel zajló koncert esetében a Barba Negra és az egész utca parkolóhelyei természetesen elestek, így nem volt olyan egyszerű odavergődni, így a DivideD műsorának is csak egy részére sikerült becsöppenni. Engem őszintén szólva kicsit meglepett a hangfalakból áradó zene, mert bár a csapat nevével többször összefutottam, a kezdeti csöppent cyberpunkos hangulatú, maszkos, műrasztás dizájn alapján én egy kicsit industrial-abb, elektronikusabb világra számítottam. Intő jel lehetett volna pedig Gellér Tomi csatlakozása, aki a dallamos rock legfanatikusabb hazai helytartója. És valóban, a DivideD sokkal inkább a pop/rock-ról szólt, nem kevés kikacsintással a ’80-as, ’90-es évek neonfényes diszkózenéi felé, de Jósa Tamás sokoldalúságát mutatja énekesként, hogy még a hörgős ének is helyet kap itt-ott, hogy teljes legyen az összkép.
Mindent összevetve talán azt lehetne mondani, hogy az itthon jól ismert Beast In Black kistestvére lehetne a DivideD, vagyis a pop/rock/metal vonal bulisabb, szórakoztató elegye képes lehet megragadni az erre fogékonyakat. Ma mindössze fél óra játékidő jutott nekik, szóval nagy varázslást nem lehetett tőlük várni, de szerintem ilyen nagy létszám előtt még nem játszottak és remélhetőleg sikerült többeket megnyerniük.
Bruce Dickinson színpadján ezúttal nem voltak fél városnyi színpadképek, felépített interaktív díszletek, piró, góliátszerű Eddie figurák és hasonlók. Mindössze egy LED-es kivetítő és a frontember a maga valójában, aktuális turnéfelállásának élén. Vagyis itt most igazán neki, az ő frontemberi- és énekteljesítményének, na meg nem mellesleg a kiváló, már-már elfeledett daloknak kellett eladnia a bulit, nem a lenyűgöző látványnak.
Nagyon sajnáltam, hogy az élő fellépésekre Roy Z. gitáros nem tudott eljönni, pedig Bruce dalainak sikerében már szinte a kezdetek óta elévülhetetlen érdemei vannak. Vele lett volna teljes ez az esemény. De azért tragédia így se történt, a turnécsapatot kiválóan állította össze a frontember, velük is úgy szólaltak meg ezek a dalok, ahogy kellett.
A Barba Negra örök kérdőjeles hangzásra ezúttal szerintem kitűnőre vizsgázott. Teljesen jól szólt a buli, mindent hallani lehetett, nem csak a gitármunkát hanem például a basszusgitárt is, de a billentyűknek szintén megvolt a maga szerepe. De a zenészek esetünkben persze csak egy dolog, a kulcskérdés itt maga Bruce Dickinson. De a frontemberről is azt lehet elmondani: lemezminőségben énekelt, egészen elképesztő volt élőben. Úgy összességében is ez a koncert úgy szólt, hogy azt a lemezminőség szóval lehet leírni.
A program pedig mi másról szólt volna, mint Bruce Dickinson mostoha sorsú nótáiról, amelyekből nem egy sokkal komolyabb figyelmet és hírnevet érdemelt volna erényei alapján. De talán pont ez az exkluzivitás volt ennek a bulinak a lényege, hogy erre a koncertre tényleg nem a „nagyközönséget” várták, akik a Fear Of The Dark-ra akarnak óóóó-zni, hanem akiknek tényleg mondanak valamint Dickinson szóló szerzeményei. Ennek megfelelően az olyan kezdés, mint az Accident Of Birth vagy a látványos vetítéssel megtámogatott Abduction máris elementáris erővel dörrent meg. De ez a közönség értette az olyan közel sem tipikus, játékos, már-már funk-os felhangokkal bíró dalokat is, mint a Laughing In The Hiding Bush.
Természetesen a The Mandrake Project albumnak is be kellett mutatkoznia ma, mégis ez adta az apropót Dickinson szólókarrierjének újraélesztéséhez. Ma a leginkább koncertre való darabokból hallhattunk néhányat, a jól felépített, morcosan riffelő Afterglow Of Ragnarok-ot és később a szintén ötletes, emlékezetes refrénekkel operáló Resurrection Men-t és a Rain On The Graves-t. Abszolút működtek élőben, igazolták azt, hogy érdemes volt megcsinálnia az új szólólemezt Bruce-nak.
De a mai program jelentős részben az 1998-as The Chemical Wedding albumot helyezte fókuszba, erről hallhattuk a címadót, majd rögtön utána a nyugis hangulatú, különleges Jerusalem-et. Bruce elemében volt – a hangját már említettem, de a tőle megszokott örökmozgó rohangálással és a közönség lelkesítésével is ő vitte a prímet. A társakat a koncert első felében kicsit szürkébbnek éreztem. Nem azt mondom, hogy valami eszelős headbang-elős zúzást, ugrálást, vagy Janick Gers-féle bohóckodást vártam, de egy kicsit nagyobb színpadi aktivitásra számítottam tőlük.
Philip Näslund és Chris Declercq gitárosok szépen, ízesen, precízen szállították amit kell, Giuseppe ’Mistheria’ Iamperi billentyűs is néha előrejött a szintije mögül egy nyakába akasztott szinti-gitárral, de mind közül talán Tanya O´Callaghan játszott a leglátványosabban, dobálva hatalmas rasztáit, sőt a vokálba is sokszor besegített.
A doboknál Dave Moreno is ízesen játszott, még egy dobszólóra is lehetőséget kapott a mexikói fickó, miközben Bruce a háttérben a kezével dobolt, illetve gerjesztett hangokkal effektezett. Ez a Frankenstein című dalba ment át, de szerintem hanyagolható lett volna ez a szólóblokk, nem tett hozzá semmi érdemit az élményhez. De talán szüksége volt Bruce-nak is meg a többieknek is egy kis szusszanásra, ez esetben jobban megértem a dolgot.
Még utoljára visszatértünk a The Chemical Wedding-hez a The Alchemist erejéig, majd pedig érkezett Bruce Dickinson talán valaha volt legjobban megírt, legeltaláltabb száma, a katartikus Tears Of The Dragon. Az olykor színpadra helyezett akusztikus gitárt Philip Näslund használta, a szólókon viszont megosztoztak Chris Declercq-kel. Talán az első pár szám erejéig az örökmozgó Bruce kivételével kicsit visszafogottabbnak éreztem a többieket, ahogy írtam is fentebb, de legkésőbb ekkorra az egész banda „kivirágzott”. Egyszerűen kitapintható volt, hogy egyre energikusabbá vált a színpad, Philip egyre többet rázta a haját, Tanya is egyre jobban pörgött, mosolygott a közönségre. A rajongók lelkesedését persze nem kellett különösebben szítani, de tény, hogy a Tears Of The Dragon együtténeklése és ovációja mindenképpen a koncert egyik csúcspontja volt.
Egész eddig valóban a lemezminőség jellemezte a koncertet, Bruce hangja csúcsformában volt, de a dal végére érezhetően elfáradtak a hangszálai. El is mondta aztán, hogy komoly torokproblémákkal küzd és még orvosilag se javasolták neki az éneklést, „de hát mi mást csinálna”, ahogy elmondta...
Innentől azért szemmel látható volt a spórolás, a Darkside Of Aquarius és a lassú tempójú Navigate The Seas Of The Sun ugyan továbbra is jól szóltak, de az énektémákban már érzékelhető volt a fáradtság. A szintén katartikus énektémákkal és nem mellesleg letaglózó gitártémákkal felvértezett The Tower-re azért még utoljára felszívta magát az öreg, ez volt mára a koncert vége.
Még várható lett volna 1-2 további szám, amiket a turné korábbi állomásain még játszottak, de mint kiderült, Bruce torokproblémáját tényleg komolyan kellett venni. Olyannyira, hogy a bukaresti koncertet már kénytelen volt lemondani a csapat. Innen nézve viszont el kell mondanunk magunkról, hogy mi magyarok brutálisan szerencsések voltunk, hogy szólóban láthattunk a frontembert és csapatát, mert ki tudja, mikor láthatjuk Bruce Dickinson-ékat legközelebb. Ha egyáltalán láthatjuk. Az Iron Maiden továbbra is aktív, szóval már az is csoda, hogy ennyi idő után kijött a szólóalbum és azt turné is követte. Úgyhogy a ma jelenlévők mindenképpen történelmi esemény részesei voltak.
04:11
