beszámoló [koncert] 2024. április 4. csütörtök 12:10
6 hozzászólás
szerző: MorelloSuicidal Angels, Fusion Bomb, Crimson Fire 2024. március 13, Barba Negra
Ahogy a Slayer (nagyrészt) letette a lantot, pontosabban a gitárt, egy olyan kitapintható űr keletkezett a thrash metal színtéren, amely valószínűleg örökre betöltetlen marad. Bár vannak kiváló újabb és régebbi thrash csapatok, amelyek akár saját jogon is legenda státuszban léteznek, azt a rendkívül karakteres, a többiekhez képest más dimenzióban létező arcélet, amellyel a Slayer bír(t), azt az egész színteret meghatározó szerepet várhatóan nem fogja tudni senki betölteni. Trónkövetelőkről még csak nem is beszélhetünk, csak kiváló, tehetséges, remek dalokat szerző bandákról, ilyenekből azért van jó pár. De azért ez mégsem ugyanaz.
Az egyértelműen legendáknak számító, klasszikus bandák mellett, mint az Exodus, Testament, Death Angel, stb, felnövekedett egy oldschool thrash metalos újhullám (nohiszen, újhullámos oldschool, ez aztán a kavalkád... De talán érthető, mire gondolok), akik egy időben nagyon ígéretesek voltak, de a legtöbbjük mégis megrekedt egy szinten. Olyan nevekre gondolok, mint a Warbringer, Havoc, Evile, Bonded By Blood, Fueled By Fire, stb. És ebbe a körbe tartozik a 2001-ben alakult görög Suicidal Angels is, és talán ők azok, akik a legtöbbre hivatottak lehetnek, ebből a brancsból.
Miért mondom ezt? A rock/metal színtéren, de különösen a thrash műfajban nehéz már olyan feltűnő karakterességet, senki másra nem jellemző egyediséget felmutatni, amely kiemelhet egy bandát a többi közül. Mivel tudnak mégis kiemelkedni? A kiváló hangszeres, technikai tudás nyilván alapfeltétel. De a kulcs a dalszerzés. Az emlékezetes, karakteres, dúdolható, fülberagadós nóták. Ezzel lehet még az olykor erősen panelekben gondolkodó műfajokban is figyelemfelkeltőt, kiemelkedőt alkotni. És ha már thrash műfaj, a Slayer trónjára kerülni nyilván mindenkinek esélytelen, de az újabb ívású bandák között a Suicidal Angels-ben érzem azt a potenciált, ami kiemelheti őket a sűrűjéből.
A görög brigád ugyanis a dalszerzés terén tényleg kiemelkedik a mezőnyből. Már a korai albumokon is elhintettek néhány fülbe ragadó thrash slágert, de pl. a 2019-es Years Of Aggression egyenesen mestermű lett, egészen lenyűgöző dalszerzéssel. És a legújabb Profane Prayer-en is megcsillogtatták a képességeiket, elég csak a lemezt nyitó When The Lions Die-t meghallgatni ahhoz, hogy azonnal meg legyünk győzve. Szóval ki merem állítani, hogy a Suicidal Angels napjaink egyik legtehetségesebb thrash metal bandája, akik sokkal nagyobb figyelmet érdemelnének.
Ma a rendkívül kedvezményes jegyárnak köszönhetően remélhetőleg többeket megmozgatott ez az esemény, mint alapból. És biztos vagyok benne, hogy akik ma a Barba Negra Blue Stage mellett döntöttek, nem bánták meg. Elsőként a Crimson Fire-é volt a színpad, a görög honfitársak kicsit kilógtak a sorból a maguk dallamos heavy metal-jával. Legfeltűnőbb karakterük a tornasortban, rikító neon húrokkal parádézó pocakos basszusgitárosuk volt, szóval túl komolyan azért nem veszik magukat. Amikor megérkeztem, az első számuk egészen Iron Maiden-es volt, később aztán ennyire nem volt nyilvánvaló a párhuzam, de nagyjából behatárolható, miről szól a történet.
Nem voltak rosszak egyébként, egész ízes heavy metalt nyomtak, a gitárosok teljesítményét, szólóit is érdemes méltatni. Egyedül a frontemberüket éreztem kicsit sutának a színpadon. A karakter megvolt: fekete fejkendő, fülbevaló, bőrgatya, láncok. Csak egy rockbanda frontembereként sokkal rámenősebb, szuggesztívebb színpadi jelenlétet vártam volna, emberünk pedig inkább csak úgy botorkált, még az ököllengetések is olyan suták voltak. Szóval a kiállás terén még lenne mit fejleszteni, de egyébként rendben volt az, amit előadtak.
A Fusion Bomb Luxemburgból származik, és hát el tudom képzelni, hogy a miniállam thrash metalosainak 1/4-e ma itt állt a színpadon. Ők már műfajilag is jobban passzoltak a Suicidal Angels-hez, gyors, kiabálós, szaladgálós oldschool thrash-t játszottak. Amit ez a közönség el is várt, szóval be is indult a zúzás a nézőtéren. Esetükben is a basszusgitáros volt a legérdekesebb karakter: egy kövér, melák, szintén nevetséges tornagatyában veszettül rohangáló tag, aki a vokálokban is gyakran besegített a maga sebzett bölényként bömbölő módján. Bár mindenki masszívan rázta a haját a színpadon, ez a figura volt a legaktívabb. Na kéremszépen, ilyen beleélést szeretek látni egy thrash metal bulin.
A nótáikban egyébként nem volt túl sok változatosság, egyik energiabomba érkezett a másik után, gyors reszelések, duplázós tempók, adrenalinnal dúsított hangulat. Ha karakteresebb dalaik lennének, érdekesebb lenne ez a banda, így csak a luxemburgi származásuk jelentett kuriózumot. Aki szereti gyűjteni az ilyen nevenincs helyekről származó csapatokat, annak érdemes megismerkednie a Fusion Bomb-bal. Nem világmegváltó csapat, de jó kis bulit csináltak.
A Sucidal Angels-nek sikerült jópár olyan dalt megírni a története folyamán, amit egyszerűen nem lehet megunni. Erre csak az igazán nagyok képesek, szóval ezért mondtam, hogy a görög csapat bizony megérdemli, hogy a thrash metal műfaj nagyjai között tartsák számon. A legfrissebb Profane Prayer szintén remekül sikerült, erről is meg a korábbiakról is hallhattunk pár ütős tételt.
Sajnos elsőre a hangzás nem igazán állt a csapat mellé. Kissé kásás, zajos hangzással szólaltak meg a dalok, a gitárriffek, szólók nem igazán hallatszottak tisztán, Nick hangja is el-eltűnt a masszában. Sajnos ennek esett áldozatul a When The Lions Die, a kedvencem az új lemezről, amely így élőben nem szólalt meg úgy, ahogy kellett volna. A koncert első negyedét egyébként teljes mértékig az új számok uralták, hallhattuk még a Crypts Of Madness-t, a Purified By Fire-t és a The Return Of The Reaper-t is.
Szerencsére idővel rendbe tették a potmétereket és innentől már tisztábban kivehetők voltak a dalok. A közönség hangulatával, lelkesedésével egyébként semmi baj nem volt, az elejétől végéig folyamatos volt az őrjöngés, headbang-elés, pogózás a nézőtéren. Ezek a dinamikus, intenzív dalok alkalmasak voltak arra, hogy lendületben tartsák a közönséget. A Suicidal Angels-nél jellemzően a gyors, thrash-es tempók dominálnak, de vannak olykor kimértebb, málházósabb, masszívabb tételek is, amelyek headbang-elésre ingerlik a rajongókat.
A már emlegetett jó dalszerzés a Suicidal Angels-nél leginkább azt jelenti, hogy nagyon jó, emlékezetes riffekből építkezik számos nóta, amelyekre ösztönszerűen léggitárba hajlanak a hallgató ujjai. Nick pattogó ritmusú szövegköpködésében is könnyű fogózót találni, de említést érdemelnek Gus Drax gitárszólói is. Már a korábbi szólógitárossal készült daloknál is jól kigondolt, emlékezetes szólókat találhattunk, de Gus szólómunkája tényleg lenyűgöző. Élőben is fantasztikusan adta elő az önmagukban is önálló egységnek tekinthető, jól felépített szösszeneteit. És ha már fentebb a Slayert emlegettem, bár a King/Hanneman páros nevéhez is a maguk módján metaltörténeti gitárszólók fűződnek, de a szólók terén technikai tudásban és ötletességben Gus Drax biztosan jobb náluk.
Ideje volt néhány korábbi nótának, a ritmikus Bloodbath és a csapat életművében csúcsalkotásnak tekinthető Years Of Aggression-ről származó Bloody Ground szintén abszolút működtek élőben. Még utoljára visszatértünk az új albumhoz a Virtues Of Destruction és a Profane Prayer dalokkal, de összességében sem volt túl retro a program, mert a dalok döntő többsége a 2 utolsó albumról szólt. Mivel nagyszerűen eltalált és élőben is működő thrash csapások voltak ezek, nem jelentett ez gondot, de el tudok képzelni olyan véleményeket, akik szerettek volna kicsit többet hallgatni mondjuk a Sanctify The Darkness vagy a Dead Again nótáiból.
Nem maradhatott ki a Years Of Aggression csúcsmomentuma, a már-már göteborgi melodic death riffeket felvonultató Born Of Hate, Gus Drax sziporkázott ebben a dalban. Az ilyenek miatt mondom, hogy a Suicidal Angels bizony megérdemli, hogy a műfaj nagyjai között tartsák számon.
Ugyanerről az albumról hallhattunk még két dalt, a címadó Years of Aggression-t és a The Sacred Dance With Chaos-t. Nem maradhatott ki természetesen a nagy zúzást eredményező Apokathilosis sem, a csapat talán első slágere és a 2016-os Division Of Blood album egyedüli hírmondója, a pattogó ritmusú, szintén kiváló Capital Of War. Erről a korongról is jó lett volna még néhány tételt hallani.
Panaszkodásra viszont nem lehet ok, mert viszonylag bőséges játékidővel zenéltek és a közönség aktivitásán, lelkesedésén lemérhető volt, hogy ütős bulit nyomott nekünk a Suicidal Angels. Thrash metal mennyország volt az ő előadásuk, a zenéjükben ugyanis minden adott, amiért a thrash-t szeretni lehet. Az előzenekarok inkább csak hangulatteremtésre voltak jók, de az „Öngyi Angyi” viszont mészárolt!
12:10
