szerző: AndrásDissection, Watain 2004. november 17., Kultiplex
A 2004-es tél részemről legnagyobb izgalommal várt metal attrakciója kétségkívül a hamvaiból vagy inkább szunnyadó parazsából feltámadt Dissection budapesti szereplése volt, és utólag már azt is elmondhatom: számomra nemcsak az év utolsó hónapjainak, de az egész esztendőnek az egyik (hogy hányadik, azt ne kérdezze senki) legnagyszerűbb koncertje zajlott le november 17-én a Kultiplexben. A körülmények persze nem voltak éppen felhőtlenek: a fellépés helyszínéül kiszemelt Mega Pub visszalépése miatt kényszerűségből választott klub igencsak szűkösnek bizonyult a népes közönség számára, a kezdés pedig két és fél órát csúszott a meghirdetett 20 órához képest, a teremben ugyanis éppen mozifilmet vetíttek. Persze megvolt a pozitív oldala is a változásnak: így legalább nem kellett a város szélére kikínlódni magunkat a koncert kedvéért, s a végleges helyszín sokkal inkább ismert a jó hangzásáról, mint az eredeti. Ennek ellenére sem lett volna éppen kellemes csütörtök hajnali kettőkor hazatámolyogni, ha nem akkora, és olyan jól sikerült eseményről van szó, mint amilyen ez volt így azonban aligha jutott bárkinek is eszébe panaszkodni.
Hogy a pontos kezdés ezúttal egyáltalán nem a szervezőkön múlott, azt az is bizonyította, hogy a moziközönség távozását követően szinte azonnal el is kezdődött az est egyetlen előzenekarának koncertje. A svéd Watain harmadszor járt hazánkban, magam másodízben láttam őket koncerten, így annyit mondhatok el magabiztosan, hogy a legutóbbi Voodoo-beli koncertjüket rendesen túlszárnyalták. Meglehetősen taszító bandáról van szó, de éppen ettől ízig-vérig black metal minden, amit tesznek, ráadásul amellett, hogy azok közé tartoznak, akik a hamisítatlan, eredeti feketefém zászlaja alatt masíroznak, annak a jóval szűkebb körnek is tagjai, amelyik minőségileg is igyekszik megközelíteni a legnagyobb klasszikusokat, és sikerrel is jár ebben. Zenéjük kiváló interpretációja a klasszikus Mayhem vérfagyasztó világának, nyakon öntve némi svéd vérszomjjal - többnyire hosszú kompozícióik egy ismerős műfajon belül kellően eredetiek, jól megfogalmazottak, és a rideg hangulatnak sincsenek híján. Ráadásul a megjelenésük tökéletes vizuális leképzése volt mindennek: a színpad szélén gyertyák világlottak, középütt pedig egy rúdra húzott állatkoponya állt. A rút arcfestésben megjelenő muzsikusok mind egy szálig rendkívül romlott emberek benyomását keltették, de a legtöbb tekintetet így is Erik Danielsson vokalista vonzotta, aki ritkás hajával, őrült megszállottságtól lángoló tekintetével, feszült mozdulataival és minden valószínűség szerint a földbe ásva tartott, foszladozott Mayhem-pólójával bizarr módon akár a tökéletes black metal frontembernek is nevezhető.
Műsorukban nagyjából egyenlő arányban válogattak első és második nagylemezükről, a korábbi felvételről elővették a The Limb Crucifixet, a címadó Rabid Deaths Curse-t és zárásul az On Horns Impaled-et is utóbbi két dal szerintem a koncert csúcspontjainak is tekinthető (előbbit még egy tűzfújó mutatvánnyal is megfejelte a basszusgitáros). A kettes anyagukat olyan opuszok képviselték, mint a The Golden Horns of Darash, vagy a Black Salvation, de elhangzott az I Am the Earth is, amely szintén a legkiemelkedőbb szerzeményeik közé tartozik. Jól összeállított, hangulatában is kifogástalan, minőségi előadást kaptunk tehát a Wataintól bőven rászolgált a zenekar arra a megtiszteltetésre, hogy a Dissectiont kísérhette a visszatérő turnéján.
A szünetben elhagytam a termet, aminél nagyobb hibát abban a helyzetben el sem követhettem volna, mire ugyanis visszatértem, már mozdulni is alig lehetett odabenn, pedig alig telt el öt perc, s még jóval több volt hátra a Dissection kezdéséig. Ezt az időt azzal a szórakoztató tevékenységgel töltöttem tehát, hogy megfelelő pozíciót kerestem magamnak, ami nagyjából el is tartott addig, amíg meg nem szólalt a Storm of the Lights Bane albumról bejátszott intro, az At the Fathomless Depths. A másfél percnyi felvezetés alatt egyesével elfoglalták a helyüket a kétoldalt a jól ismert fordított keresztekkel díszített pódiumon a muzsikusok (a háttérben a mozivászonra egyébként ki volt vetítetve a Rebirth of Dissection logó is), aztán elszabadították a poklot az első lemezt nyitó Black Horizons-szal. A hangzás ugyan ekkor még némileg gitárszegénynek volt mondható, de a dal félelmetes energiája így is egyből keresztülhasított a termen, válaszként pedig meglepően izmos kórus dörögte együtt Jon Nödtveidttel, hogy I am the almighty, ami szemmel láthatóan óriási elégedettséggel töltötte őt el. Nyilvánvalóan nem kissé felemelő érzés lehet persze szűk cellában eltöltött hosszú évek után kiállni egy fulladásig megtelt terem elé, ahol a kötelezően jelenlévő három-négy fikagépen kívül mindenki meg van őrülve az emberért meg azért a zenéért, amit ő írt, de szerintem Nödtveidt szerényebb közönség előtt sem lett volna szerényebb. Minden mozdulatával együtt élt a dallamokkal, a szövegekkel, amikor csak tehette, rótta a színpadot, a gitárja pedig mintha a testéből nőtt volna ki, állandóan a magasban volt vagy a közönség soraiba nyúlt. A tekintetében pedig többször is olyan hálával vegyes öröm csillant meg, amivel rendesen rácáfolt azokra a szúrós pillantásokra, amikkel a koncert előtt az előtérben sétálgatva illette a jelenlévőket. Mindent összevetve óriási frontember lett belőle, ami igencsak meglepő, ha magunk elé képzeljük a régi koncertvideókat, és hozzávesszük, hogy azóta nem a színpadon állt, hanem a hűvösön ült mindenesetre a lényeg a végeredmény, az pedig felemelő volt! Új társait is jól válogatta meg, zeneileg legfeljebb a bőgős Brice Leclercq-re lehetett némi panasz, de ő meg legalább a lobogó hajával dobott még egy kicsit az amúgy is felemelő látványon. A dobos Thomas Asklund hibátlanul csépelte végig az összes őrületesen húzós, lendületben és komplexitásban is tökéletes témát, az Aborymból ismerős Set Teitan pedig remekül dolgozott a főnök keze alá a ritmusgitáros posztján, közben pedig még együtt is köpte vele a szövegeket.
Rövid köszöntés után a Frozennel sorjázott tovább a műsor, aztán egyből következett az egyik legnagyobb személyes favoritom, a Nights Blood. Mint kiderült, nem csak az én nagy kedvencem e hatalmas himnusz fel is rázta annyira a publikumot, hogy nyugodtan dobhassa be utána a banda az egyetlen új szerzeményt, a kizárólag a koncerteken kapható kislemezen megjelent Maha Kalit. Hallani innen-onnan, hogy csalódást okozott ez a nóta a banda híveinek, szerintem azonban csüggedésre nincs ok. A dal szerkezete ugyan jóval szellősebb, mint a korábbi szerzeményeké, a gitárharmóniák azonban hamisítatlan nödtveidti ízzel rendelkeznek, ennél fogva pont úgy ragadnak az ember fülébe, mint bármi más, ami korábban csak megjelent Dissection név alatt (tehát kábé a legjobb pillanatragasztó hatékonyságával). Ennyit már a banda honlapján meghallgatható részlet alapján is megállapítottam (mézesmadzagot én még annyit nem nyalogattam, mint ezt, naponta tízszer is meghallgattam, pedig nem vagyok nagy rajongója az egyperces kivágásoknak), teljes egészében azonban még jobban tetszett a dal, a végén hallható kórusének-bevágás rendkívüli súlyt ad neki, a szóló pedig még emelkedettebbé teszi az amúgy sem éppen a földön kúszó hangulatát. Szerintem nem lesz gond a következő Dissection lemezzel, ha hozza ezt a minőséget, de aki elégedetlen volna e dallal, az se vonjon le elhamarkodott megállapításokat egyetlen szerzemény alapján.
Amilyen remekül komponálja meg a dalaitb Nödtveidt, úgy szerkesztette meg a szettet is: a sorban egy igazán sűrűn, töményen fortyogó klasszikus, a Soulreaper következett a Maha Kali után, ismét felbolydítva termet. A rendes műsoridő közepén aztán rövid pihenőt engedélyeztek a Storm of the Lights Bane zongorás outrojával, a No Dreams Breed in Breathless Sleeppel, majd következett a legnagyobb Dissection-sláger, a Where Dead Angels Lie. Körülbelül innentől fogva már lehetett érezni, hogy kifáradt a közönség, visszafogottabbá vált elöl a lökdösődés is, és ettől egy kicsit szellősebbnek is tűnt az egész terem, de talán nem is volt ez baj. Így legalább még jobban élvezhettük a hátralévő félelmetesen erős és immáron kellően izmos gitárhangzással is támogatott - blokkot, amit a Retribution Storm of the Lights Bane nyitott, aztán két újabb különösen nagy kedvenc, az Unhallowed és a Thorns of Crimson Death folytatott, amely dalok bármelyike mellett elbújhat egyes dallamos death metal zenekarok egész pályafutása. S hogy még ennyi se legyen elég a jóból, következett az, amire bizton számítottam is: (szinte már hagyományszerűen) megjelent a pódiumon Csihar Attila, s előadta a zenekarral a Tormentor klasszikus Elizabeth Bathory-ját, amely régen is állandó része volt a Dissection repertoárjának. Amilyen megtisztelő volt e pillanat Nödtveidt számára, legalább annyira felemelőnek bizonyult a közönségnek, de még csak ez sem volt minden a meglepetés ezúttal sem maradhatott el Csihar megjelenése kapcsán. A nóta befejezését követően ugyanis nem hagyta el a színpadot, hanem hátborzongató suttogásba kezdett, aztán egyszer csak belesziszegte a mikrofonba: Freezing Moon, és valóban következett is ez a vérfagyasztó Mayhem-nóta. Csihar színpadi viselkedése ezúttal ugyan visszafogottabb volt, hangja azonban gonoszabb nem is lehetett volna ebben a műfajban nála jobb nincs és kész.
A dalt követően a banda le is vonult a színről, de ez nem jelentette még az este végét. A kitartó tapsot és ovációt ugyanis a visszatérő csapat a The Somberlain és az A Land Forlorn kettősével jutalmazta, nagyszerű dalokkal bevégezve a hibátlan műsort. Elhangzott még egy főleg novemberben és főleg ilyen kiváló koncert után különösen jóleső és bíztató See you next year!, aztán a felgyúló fények közepette Nödtveidt még perceken keresztül pacsizott lelkesen mosolyogva a rajongókkal, hogy egy igazán kellemes emlékképpel távozhassunk persze kötelező jelleggel utunkba ejtve a merchpultot.
Hogy a Dissection ereje teljében született újjá, ahhoz ezek után kétség sem férhet merem remélni, hogy ezt a formát mutatják majd az új nagylemezen is, aztán pedig tényleg hamar visszatérnek hozzánk egy újabb koncertre. Fear the Return!
13:41
