beszámoló [koncert] 2024. március 13. szerda 12:28
nincsen hozzászólás
szerző: MorelloMeshuggah, Avatar, The Halo Effect 2024. március 8, Barba Negra
A Meshuggah zenekart mindig is egyfajta félistenként tisztelték a keményzenei színtéren, és bár régebben láttam már pár bulijukat (amik természetesen kellően súlyosak és pusztítóak voltak), valahogy nem kattantak be nálam annyira, hogy különösebben kövessem a munkásságukat. Aztán pár éve valahogy jókor, jó helyen mégiscsak telibe trafált egyszer csak a zenéjük. Onnantól már jobban kezdtem követni őket. Úgyhogy most már kicsit más szemmel, füllel készültem a koncertjükre, már csak azért is, mert tényleg régen futottunk már össze élőben. Itt volt az ideje.
Ezt így gondolhatták mások is, ugyanis szép létszám gyűlt össze a Barba Negra nagyszínpadon. De ez nem csak a progresszív metal mestereknek köszönhető, ugyanis aznapra egy nagyon komoly felhozatalt rittyentettek nekünk a szervezők. Ahol ráadásul mindegyik húzónév a svédországi Göteborgból származik, amely város gyakorlatilag egy komplett metalzenei alműfaj megnevezése lett. Azonban az este érdekessége elsősorban az volt, hogy mindegyik göteborgi banda elég jelentős műfaji eltérést képvisel egymáshoz képest, de mégis lehetséges volt őket egy akolba terelni úgy, hogy a jelenlévők számára igazából mindegyik buli működni tudjon, még ha más-más módon is.
Az este olyannyira grandiózusra sikerült, hogy még a kisebb színpadra is jutottak bandák, méghozzá az Æther Realm és a Mantar, de a nagyon korai kezdésük miatt esélyem sem volt addig odajutni. Meg őszintén szólva a ronda nyálkás időjárás miatt se lett volna kedvem kimászkálni, így a ruhatáras sorban állás után inkább véglegesen a nagyszínpadnál táboroztam le és követtem a koncerteket.
A The Halo Effect-et semmiképpen sem akartam kihagyni. Őket már láthattuk 2022-ben, az Amon Amarth és a Machine Head közös turnéjának vendégeként, de akár tudta valaki, mire számítson tőlük, akár nem – a névsor garancia volt a minőségre. A The Halo Effect igazából az az In Flames, amit a régi rajongók már régóta hiányoltak a színtérről. Az ex-In Flames tagokból és az egész este folyamán hihetetlenül vidám Dark Tranquillity-s Michael Stanne-ből álló csapat (aki amúgy szintén kötődik az In Flames legkorábbi időszakához) nagyszerű bemutatkozó albummal jelentkezett be Days Of The Lost címmel. Ráadásul azóta vannak frissebb dalok és új album is közeleg.
Élőben mondjuk Jesper Strömblad helyett a The Haunted-os Patrik Jensen penget szintén nagyon mosolygós Niclas Engelin mellett, de hát neki se tegnap kellett bemutatni a göteborgi melodikus death metal világát. A csapat abszolút színpadra termett, és a mai In Flames alternatív rock felé kacsingatós irányvonala miatt meg is érthető, hogy mennyire keblükre ölelték a The Halo Effect-et a rajongók, akik a Whoracle vagy Colony albumok zenei élményét szeretnék megélni élőben.
Ehhez persze az is kell, hogy a The Halo Effect valóban emlékezetes, fülbe ragadó dalokat írjon. De ilyen rutinos rókákkal ebben sem bicsaklottak meg. A Days Of The Lost album igazán jól sikerült, majdnem teljesen le is játszották nekünk, szóval a közönség tombolása és ovációja alapján erről könnyű volt megbizonyosodni. Sokan a szövegeket is együtt üvöltötték Stanne-vel. Új dal is előkerült, Become Surrender címmel, ami szintén nem lógott ki a sorból, szóval nem csoda, hogy várós az új The Halo Effect album.
Michael Stanne tényleg a tenyeréből etette a közönséget, mindenkihez volt egy mosolya és egy vidám biztatása. Mind a közönség, mind a zenésztársak irányában. Niclas Engelin és Patrik Jensen nagyon érzik ezt a zúzós, de minduntalan valamilyen dallamos gitártémával vagy szólóval megfűszerezett zenei világot. A szólók terén inkább Engelin volt aktívabb, de jól kiegészítették egymást a deszkákon Jensen-nel. Peter Iwers basszer meg, aki úgy nézett ki, mint nagyjából mindannyiuk joviális faterja, szintén vidáman pengetett hol itt, hol ott a deszkákon.
Egész jól is szóltak szerencsére, a koncert első felében Michael Stanne hangja kicsit tompán, halkan volt hallható, később ez némileg változott, úgyhogy ha nem is tökéletesen, de élvezhető megszólalással vezették elő a nótáikat. Nem kérdés, hogy érdemes odafigyelni a The Halo Effect-re, reméljük még több albumnyi göteborgi fém van a tarsolyukban.
Az Avatar egy egészen más világ, akiket elsőre a legnehezebben tudtam volna logikusan elképzelni ebben a turné összeállításban – de meglepetésre mégis működött a dolog. A szintén svéd csapat csak távolról tűnik amolyan túltolt, sokk-rocker koncepciót erőltető cirkusz-metalnak (amúgy közelről is), de ha a vizualitás után elkezdünk figyelni a zenére is, abszolút nem egy komolyan vehetetlen, a szó Marilyn Manson-i értelmében vett sokk-rocker (vagy show-rocker) csapatról beszélünk, hanem bizony kemény zúzások, betonozások mennek itt, amikor az egész csapat egyszerre pörgeti a haját – mint az Amon Amarth fénykorában.
Én a Sabaton előtt már láttam őket egyszer, a korábbi Barba Negrában, szóval már nem ért meglepetésként, hogy bizony az Avatar is jogosan követel helyet a zúzós svéd metal palettáján. De meg tudom érteni azokat, akiket igen. Az Avatar népszerűségét az is mutatja, hogy elég sokan érkeztek szemlátomást őmiattuk – legalábbis a nézőtéren feltűnő számos póló és „freak” kinézetű rajongók esetében ez egyértelmű volt. Így tényleg indokolt volt, hogy egy alapos programmal szolgálják ki a ma megjelenteket.
A „freakshow” koncepció és a kicsit cirkuszias megjelenés persze nem idegen a csapattól – ezt elsősorban Johannes Eckerström frontember képviseli. Emberünk már a koncert kezdetén egy cirkuszi tobozból toppant elő, amit egy bőrmaszkos kellékes tolt be a színpadra. Szóval ebből már látszik, hogy az Avarar-nál azért hangsúly van a vizuális élményeken is.
Johannes egy borzasztóan extrovertált figura, aki teliszájas vigyorokkal, peckesen lépeget a sétabotjával, mint egy elcseszett Joker. Ez a kicsit túltolt színpadiasság már irritáló lehet egyeseknek (őket is megértem), de ettől még igenis működik a történet, mert a zenében mégis a zúzáson, metalos pillanatokon van a hangsúly, és nem az alternatív, Manson-os maszatolásokon.
Jól példázzák ezt a Dance Devil Dance, The Eagle Has Landed, Valley Of Disease, Paint Me Red, Bloody Angel, Colossus, Let It Burn című számaik, ami tényleg számtalan hajlóbálós pillanatot csalt elő a közönségből és a deszkákon állóktól is. A deszkákon állást olykor szó szerint is lehetett érteni, mert olyan is történt, hogy egy kisebb dobcuccot az előtérbe gurítva még John Alfredsson is odaállt az előtérbe a többiek mellé és katonásan topogtak, bólogattak az ütemekre.
A közönség felé a hálálkodást és a szeretetet magas szinten kimutató Johann-nak is voltak saját pillanatai, ő például egy színpadra betolt zongorával adta elő a Tower című dalt. Kár, hogy az emögötti szinti-háttér amolyan furcsa búgásnak tűnt, ez sajnos levont kicsit az előadásból.
De ettől eltekintve Johann tényleg remekül kommandírozta a csapatot. Cirkuszias kinézetével látványos frontarca ő az Avatar-nak, csak páran lehet, hogy pont emiatt idegenkednek kicsit a svédek zenéjével való megismerkedéstől.
Pedig egy próbát mindenképpen megér, amit az is mutat, hogy a zeneileg köztudottan szigorú álláspontot képviselő Meshuggah rajongók se dobálták le őket a deszkákról vagy fejezték ki nemtetszésüket – körülnézve, a teljes nézőtér élvezte az Avatar koncertjét. A programjuk az új lemezes The Dirt I´m Buried In után a csapat klasszikusaival zárult, vagyis a Smells Like A Freakshow-val és a Hail The Apocalypse-szel. Bizony, ez egy jobbfajta freakshow volt, és bár furának gondoltam az Avatar-t a Meshuggah elé rakni, a nézőtér visszajelzése alapján nem követtek el hibát a szervezők.
És hát a Meshuggah... Az esetükben persze tudható volt, hogy színpadiaskodásról, látványos bohóckodásokról itt szó se lesz. Csak betonba sújtó aprításról, masszív hangorkánról és a kényelmetlenség határáig kifacsart, sokak számára befogadhatatlan (vagy elsőre annak tűnő) ütemekről. Amikre ha valahogy mégis sikerül ráérezni, onnantól látja át igazán a hallgató a Meshuggah zsenialitását. Itt most persze jórészt olyanok jelentek meg, akik nem ijednek meg a komplexebb témáktól és dallamoktól. Valamint saját klubkoncerten is régen láthattuk már Jens Kidman-éket, szóval valóban mondhatjuk, hogy kiéhezett közönség várta a svéd mestereket.
Esetükben a koncert sikerének talán egyik legfontosabb ismérve a hangzás. A kiváló zenészi, zenekari teljesítményről, képességekről szót se érdemes ejteni, ez olyannyira magától értetődő náluk. A mai nap a hangzást amolyan erős közepesnek tudnám értékelni. Szólt mint az ágyú, tehát a hangerővel, a betonsúly átérzésével nem volt probléma. De kicsit zajos, koszos volt a megszólalás, így az igazi nüanszok nem mindig jöttek át. Azoknál működött jobban, akik ismerték a számokat, tudták, hogy „mit kell hallaniuk”, mire kell figyelniük. Láttam már tisztábban, bivalyabban, meg gyatrábban is szólni őket, szóval ezért írtam inkább erős közepest.
De ezen túl tényleg nem lehetett belekötni a produkcióba. A Meshuggah sosem volt egy színpadot felszántó, rohangáló társulat. De erre nincs is szükség. A hosszas, zajos felvezetéssel elindított Broken Cog-nál szinte el se mozdultak a zenészek az őket ábrázoló, világító sziluettek elől. De mégis letaglózó volt a zenei élmény és hangorkán, amit előadtak. A szám a szerintem kiválóan sikerült új lemezről, az Immutable-ről szólt, kicsivel később még a Kaleidoscope és a God He Sees In Mirrors is előkerült róla.
A koncert további részében inkább szemezgettek innen-onnan, legalább 1 dalt előszedtek majdnem minden lemezükről. Volt Rational Gaze, Perpetual Black Second, Born In Dissonance, Mind´s Mirrors és a Catch 33-ről eljátszották a (szerintem túlságosan elnyújtott) In Death – Is Life / In Death – Is Death párost is. A None lemezről csak egy nótát hoztak, a Humiliative-et és persze nem maradhatott el a Destory Erase Improve album ikonikus tétele, a Future Breed Machine sem.
Tagcserék szerencsére hosszú ideje nem fordulnak elő a svéd csapatnál, a legutolsó csatlakozó, Dick Lövgren basszer is már 2004 óta náluk van. Így tényleg egy precíziós gépezetként működnek és ez a színpadon is meglátszik.
Igazából a deszkákon túl sok minden nem történik. Jens Kidman az, aki néha hol hátramegy, hol előre jön és jellegzetesen kérdőjel alakú pózban üvölti a szövegeket. De ami még feltűnő: megöregedtek a jóemberek, az a helyzet! Kidman is Télapóhoz méltó szakállt növesztett, így öregebbnek tűnik a koránál. És így a mimikái sem annyira feltűnők, például a régebben rendszeresen elmebeteg fejet vágó, kifordult szemű stílusa sem. Fredrik Thordendal is egy lecsúszott hajléktalannak néz ki, mint akit a Blaha aluljáróból cibáltak fel a színpadra. Szóval furcsa, hogy ennyire elengedték magukat, de a zenei teljesítményben persze mindez semmilyen szinten nem volt jelen.
Marten Hagström tartja még a legjobban magát a nagy hullámos loboncával, neki csak a szakálla őszült meg. A csodadobos Tomas Haake-re viszont szerencsére ezúttal sokszor vetült a reflektor, így az ő egészen túlvilági dobmunkáját is figyelemmel lehetett kísérni. Egy kicsit tisztább hangzás segített volna minden részletet, cinezést, finomságot megfigyelni, de azért így is lehetett követni.
Elkövettem életem legnagyobb tévedését! Ezúttal viszonylag előre furakodtam, mert szerettem volna közelebbről megfigyelni a zenekari játékot – „Meshuggah-n úgyse lesz igazán pogó, ez nem olyan zene!” felkiáltással. Hát volt. Nem kicsi. Szóval ezt benéztem, de szerencsére sikerült olyan pozíciót kifogni, ahonnan jól lehetett követni mindent.
A Meshuggah zenéjének kulcspozíciója Tomas Haake dobos munkája, de a két gitáros, Fredrik Thordendal és Marten Hagström szanaszét szaggatott riffje is horzsolnak. Az éteri, elvont szólókért leginkább Thordendal felelt, de az egész banda rendkívül egységesen játszott. Ebben nagy szerepe volt Dick Lövgren-nek is, aki basszusával nagyon sokat segített kihangsúlyozni a dob munkáját.
Ez tehát a Meshuggah, egy brutális gépezet a legsúlyosabb zenei világgal. Ami első hallásra teljesen elvetemültnek, követhetetlennek, néha kuszának tűnik (másodikra is). De van amikor bele lehet trafálni, amikor igazán átérzi az ember, hogyan és miért is vannak ezek a dalok így felépítve és onnantól már egy kicsit más füllel lehet hallgatni őket.
A végére még mindig jutott a jóból, szerencsére eljátszották az ikonikus Bleed című számukat, amely talán a legjobban mutatja meg, mire képes Tomas Haake és mi a Meshuggah zenéjének esszenciája. Hasonló volt zárásként a Demiurge, ezzel a betonsúllyal búcsúzott a svéd csapat.
Többször is leírtam, hogy valami elsőre is, meg másodikra is valamilyennek tűnik, de ha jobban odafigyel az ember, felsejlenek a közel sem magától értetődő részletek is. Ez igaz volt mindhárom főbandára a mai este folyamán. Mindegyikőjüket érdemes egy kicsit körültekintőbb módon, nagyobb odafigyeléssel hallgatni, mert a részletek ekkor jönnek igazán elő.
A svéd Göteborg három kiválósága, de mégis más-más zenei irányzata egyesült ezen a napon és szerintem tökéletesen kiszolgálták a közönséget. Lehet, hogy valakihez inkább a melodikusabb death metal áll közelebb, másnak a színpadias, látványos, hajpörgetésre alkalmas, kicsit közérthetőbb metal zene, megint másoknak pedig a teljesen elvetemült, még zenészkörökben is megsüvegelendő hangszeres teljesítmény, a komplex ritmusok jelentik a Kánaánt. De ezzel a mai felhozatallal egyik említett rajongó sem távozhatott csalódottan.
12:28
