szerző: MorelloAbbath, Toxic Holocaust, Hellripper 2024. február 4, Barba Negra Blue Stage
Papíron elég furcsa párosítás volt a kő-black metalos ikon Abbath két oldschool thrash metalos formációval, az amerikai Toxic Holocaust-tal és a skót Hellripper-rel közös turnéja, mert a black metal rajongói és a thrasherek között ízlése között ugyan lehet átfedés, de nem feltétlenül egymás közönségeiben fognak új rajongókat találni. Azonban ez az este minden szempontból működött, mindegyik csapat odatette magát, a közönség lelkes volt, a hangzás is kielégítő volt, szóval nem is tudom, mi kellhetett volna még...
A Hellripper és a Toxic Holocaust egyaránt egyszemélyes projektek. Előbbi a skót úriember, James McBrain agyszüleménye, utóbbi Joel Grind szólóprodukciójaként indult, de mostanra már teljes felállású zenekarként működik. Persze élőben McBrain is zenésztársakkal adja elő a maga thrash-es, black-es. a korai Venom-hoz hasonló speed-elős metalját. Zeneileg sok átfedés van a két banda között, de ilyenkor, így egymás mellett a nüansznyi különbségek is jól megfigyelhetők.
A Hellripper-ben például szélvészgyors black/thrash tempók mellett kitapintható egy csipetnyi rock & roll is, vagyis mondjuk úgy, egy atommód felpörgetett Motörhead sem lenne rossz megközelítés. Ebből az is látszik egyébként, amiről sokan beszélnek, hogy bizony maga a Motörhead állt annyira távol a thrash műfaj sajátosságaitól, mint azt úgy első blikkre gondolnánk.
James McBrain-ék nem sokat finomkodtak: kiálltak és valami eszelős lendülettel zúzták le a programjukat. A frontember volt persze a legaktívabb, legintenzívebb a színpadon, de mindegyik más tag is odatette magát. A dobosuk például különösen látványosan játszott. Így élőben még gyorsabb tempóban nyomták el az amúgy is gyors számaikat, szóval el lehet képzelni, milyen őrjöngés tört ki küzdőtéren. James tetézte is a dolgot, még nagyobb zúzásra, még nagyobb circle pit-re ösztönözte a közönséget, akik persze lelkesen eleget tettek a feladatnak.
A Hellripper jót merített az egész életművéből és még az se mondható, hogy keveset játszottak, pláne első fellépőként. Mondjuk az is lehet, az eredetinél nagyobb tempónak köszönhető az, hogy ennyi szám belefért a repertoárba. Név szerint a Spectres Of The Blood Moon Sabbath, Hell´s Rock ´n´ Roll, Nekroslut, Demdike, Bastard Of Hades (azaz a HellripperHit The Lights-sza!), The Affair Of The Poisons, Goat Vomit Nightmare, The Nuckelavee, From Hell, All Hail The Goat, Headless Angels dalokat játszották, szóval ebből is látszik, hogy a gonosz, sátáni témák mellett azért nem veszi magát igazán komolyan a csapat.
A zenei program és az élő kiállás kikezdhetetlen volt, talán esetükben a hangzás lehetett volna kicsit jobb. Ehhez az oldschool, darálós thrash műfajhoz egyébként még csak nem is illik rosszul a kissé kásás, zajos hangzás, de így kissé kevésbé jöttek át azok a rock & roll-os hangzások, amik annyira jellemzők a Hellripper-re. Reméljük hamarosan jönnek legközelebb is, mert intenzív, jó bulit csináltak.
A Toxic Holocaust járt már nálunk, esetükben nem ritkák a tagcserék, de Joel Grind talán most megtalálta az optimális tagokat Rob Gray gitáros és Tyler Becker dobos személyében. Előbbi a szemet gyönyörködtető neonzöld gitárral és az alkarnyi barkóban kifejezetten színpadra való karakter, látványosan, nagy átéléssel zúzott és az esetenként előforduló gitárszólókat is jól adta elő. Utóbbi nem különösebben látványosan, megfeszülés nélkül, lazán adta a nyaktörő tempókat (mondjuk amikor még Nick Bellmore dobolt náluk, akkor ők is sokszor a lemezeknél gyorsabb, eszelős tempóval zúztak, pláne amikor még Joel Grind gitározott). Joel azóta basszusra váltott, de a gyors tempójú black-es thrash metal megmaradt, szóval attól sem kellett félni, hogy elálmosítják a közönséget.
A Hellripper tempója után egy kicsit, de tényleg csak egy kicsit visszavettünk, de ettől még a zúzás ott folytatódott, ahol abbamaradt. A Toxic Holocaust zenéjében egy csipetnyivel több a változatosság, akadnak látványos gitárkiállások és a Conjure And Command albumukon még például a szokásosnál belassultabb témák is helyet kaptak (amik az esetükben már-már doom-osnak számítanak). Erről az lemezről is játszottak, a nyitó Bitch, az I Am Disease és a Death Brings Death innen származtak.
De a programjukban alapvetően a gyorsabb, zúzósabb, koncerten nagy beindulást kiváltó dalokat preferálták ők is, főként a 2008-ban megjelent Overdose Of Death albumra koncentrálva. Érdekes viszont, hogy a legutoljára megjelent Primal Future: 2019 című korongról, amit Joel Grind ismét egyedül rakott össze, egyetlen nótát sem játszottak. Ez nem is baj, mert nem érzem annyira erősnek azt a dalcsokrot.
A ma előkerülő Silence, In The Name Of Science, War Is Hell, Wild Dogs, Gravelord, Acid Fuzz, Reaper´s Grave, Nuke The Cross és az esetükben is némi rock & roll-ossággal felvértezett The Lord of the Wasteland azonban nem hagyott kívánnivalót maga után, esetükben már a hangzás is egészen a helyén volt. Szóval ők se spóroltak a játékidőn. Abszolút működnek élőben ezek az oldschool thrash bandák, a Toxic Holocaust-tól is azt várom, hogy ne kelljen sokáig várni a legközelebbi találkozásig.
A keményen zúzós, de egyfajta könnyed lazasággal előadott thrash zúzások után most bekeményedett a helyzet Abbath-tal és az ő szigorú black metal-jával. Viszont az általam előzetesen elgondolthoz képest nem volt akkora a kontraszt, Abbath-éknál is sok zakatolós, betonozós téma volt és az Immortal hagyományosabb irányvonalához képest az Abbath programja több változatosságot rejtett. Már csak azért is, mert még a norvég frontember I nevű projektjéről is elhoztak egy dalt, név szerint a Warriors-t.
De persze Immortal nélkül se maradhatott a közönség, az első szám rögtön a Triumph volt, de a program második felében is jöttek még Immortal számok az In My Kingdom Cold. Beyond The North Waves, One By One és a záró Withstand The Fall Of Time képében. A többi a frontember 2015-ös kiválása után, Abbath néven írt szerzeményeinek a válogatása volt, az Acid Haze. Dream Cull, Hecate, Ashes Of The Damned The Artifex és Winterbane dalokkal. Szóval a mai estén mindegyik banda kitett magáért a játékidőt tekintve, a rajongók nagy örömére.
Nyilván illik kellő komolysággal állni a szigorú black metal műfajhoz és csapatokhoz, különösen ha olyan stílusteremtőkről van szó, mint maga Abbath Doom Occulta és az Immortal. De én ezeket a körítéseket, fehér-fekete maskarában előadva sosem tudtam igazán komolyan venni. Abbath arcfestése persze ikonikus, de igazából ha lehántjuk az egészről ezeket a buta sátáni mázakat, egy jó kis zúzós, jól megírt metalzenét kapunk, olykor egészen megkapó gitártémákkal, finoman elhelyezett szólókkal. Ami ráadásul élőben is jól megdörren, lengtek is a hajak rendesen a közönségben. És azért maga Abbath is tett róla olykor, különösen az olykor csámpázó kacsának tűnő mozgáskultúrájával, hogy ne kelljen mindent komolyan venni.
A színpadon a legaktívabb természetesen a frontember volt, aki néha egészen kilépett a közönség elé gitározni. Abbath elmondta, hogy torokproblémákkal küzd, vagy ezért, vagy a hangzásbeli nehézségek miatt az ő hangját olykor kevésbé lehetett hallani, talán csak a koncert legvége felé szólt az ő vokálja is hatásosabban. De a károgó hangszínből igazából meg nem mondtam volna, hogy ez most a jó, vagy ez most a torokproblémás helyzet, amit hallunk...
Kicsit furcsa látvány volt a hosszú göndör vörösesszőke haja mellett fehérre mázolt arcú Ole André Farstad gitáros, de a munkáját jól végezte és olykor szólókig is ragadtatta magát. Egy kicsit lehetett volna aktívabb a színpadon, de a feladatát jól végezte. A túloldalt basszuson Andreas Fosse Salbu már jobban elragadtatta magát, ő olykor fél lábbal a hangládán állva, nekiveselkedve nyúzta a basszusgitárt. De érdemes szót ejteni Ukri Suvilehto dobosról is, aki erőteljesen, feszesen adta az alapokat és a szegelős tempókat.
Igazából csak egy baj volt az Abbath előadásával, hogy ahogy befejezték az utolsó dalt, szinte különösebb búcsúzkodás nélkül levonultak a színpadról és a sejtető zenéből se volt egyértelmű, lesz-e folytatás, ráadásul. Nem lett végül, emiatt talán kicsit csalódottak voltak a még várakozó rajongók, de annyira nagyon azért nem lehetnek, mert Abbath műsora sem volt rövidnek mondható. Volt Immortal is, szóval emiatt se érheti szó a ház elejét, volt I is és Abbath bandájának ugyancsak a legemlékezetesebb dalait adták elő, szóval tényleg minden a helyén volt.
Nem titok, hogy számomra a thrash-esebb hangvételű bandák, vagyis a Hellripper és a Toxic Holocaust jelentették az este esszenciáját, de Abbath előadása és műsora szintén kikezdhetetlen volt. Így ért össze a black és thrash metal.
04:18
