lemezajánló [nagylemez] 2004. december 15. szerda 15:56
nincsen hozzászólás
szerző: LeMonU2: How to Dismantle an Atomic Bomb Universal Music
Nehéz feladat számomra a U2 új anyagáról objektíven nyilatkozni, mert személyes élmények fűződnek a létrejöttéhez. Meg aztán aki ismer, az tudja rólam, hogy életemnek fontos részét alkotja ez a zenekar. Hosszú kihagyás után jelent meg a U2 új albuma, de eddig mindenki csak úgy nyilatkozott, hogy megérte várni. A négy évvel ezelőtt kiadott All That You Cant Leave Behind után csupán egy Best Of lemez és 2 koncertfelvétel jelent meg a zenekartól. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy a Bonós négyesnek nem volt jobb dolga, és kocsmáról kocsmára járták Dublin utcáit. Két korsó sör között Bono ismét kísérletet tett a világ megmentésére, közben a zenekar másik 3 tagja az új anyagon mesterkedett. Lényegesen nehezebben ment a munka a frontember hiányában, így viszont Edge kreativitása jobban érvényesülhetett.
11 új dalt jelentetett meg a U2 How to Dismantle an Atomic Bomb című lemezén. Az ígéreteknek megfelelően az új anyag visszakanyarodás a korai U2 nyers hangzásához, amit már előző albumukkal megkíséreltek. Ezúttal viszont tényleg sikerült nekik. Kicsit féltem attól, hogy a beígért 2002-es megjelenés után már túl sokat szöszmötölnek a lemezen és elveszíti majd a lemez frissességét, lendületét. Szerettem volna, ha a Zooropához hasonlóan egy elvetemült, kísérletezős anyag jelenik meg meglepetésszerűen, rögtön az Elevation turné után. A megjelenés elmaradt és a kísérletezés is. Nem igazán szólal meg egyik új U2 szerzemény eddig sosem hallott hangon, mindegyik dal köthető egy régebbi U2 korszakhoz, esetleg más zenekarok világához. Az első kislemezes dal a Vertigo nagyon jó választás volt albumindítónak. A leglendületesebb és legegyedibb szám. A gitár riff olyan, mintha már hallottuk volna valahol. Dögös és fülbemászó. Maga a nóta pedig olyan, mint egy 2 perces Ramones őrület. Nagy valószínűséggel a néhai punk zenekaroknak akart tisztelegni a U2 ezzel a számmal. Noha a kezdeti állapotában nem volt ennyire nyers. A dal eredetileg Native Sonnak volt bélyegezve, más szöveggel, de ugyanezekkel az akkordokkal és riffel. A Vertigo szövegében nem kell semmilyen mély gondolatokat keresni, Adam Clayton szerint csak egy agyatlan zúzás, melyhez nemrég egy lendületes videóklip is készült, hasonló mélyenszántó mondanivaló nélkül.
Az album következő dala a Miracle Drug, egy szépen összerakott, hatásvadász U2 ballada. Egy fiúról szól, aki még Bonóék dublini iskolájába járt, s születésénél fogva képtelen volt mozogni. Az orvosok nem tudtak rajta segíteni, édesanyja viszont annyira hitt abban, hogy fia egyszer normális életet tud élni, hogy egész életét ennek szentelte. Érezte, hogy bent teljesen rendben van a fia, és otthon tanította. Hosszas keresgetés után rátaláltak egy olyan csodagyógyszerre (innen a cím), mellyel a fiú képes lett a fejét megmozdítani. Azóta ez a beteg ember versesköteteket adott ki, díjakat nyert, és az egyetemen igazi zseni lett. Maga a zene is tükrözi ezt a nagy átváltozást, hiszen a melankolikus kezdés után egy lendületes gitárbetét hozza pörgésbe a dalt. Bono pedig rendkívül szép metaforákkal tarkított szöveget írt rá.
A Sometimes You Cant Make It on Your Own szintén mondanivalójából adódóan egy kicsit depressziós hangvételű dal. Bonó apjához szól benne, aki a 2001-es turné alatt hunyt el. A szülő nélkül maradt énekest rendkívül felkavarta az esemény, de mindezek ellenére folytatta a zenekarral a turnét. Ez a dal már jóval apja halála előtt megíródott, de szerepet igazán csak a temetésen kapott, mikor a szűk nyilvánosság előtt Bono és Edge előadta. Rendkívül sok változtatáson esett át, ami ki is derül az új albumhoz készített dokumentumfilmben. Úgy gondolom, hogy ennek a számnak nagyon jót tett a hosszú érlelődés. Az album egyik legszebb dala, ami mindenképp kislemezes lesz jövő év elején.
A hosszú befordulás után a Love and Peace or Else címre keresztelt Led Zeppelines dal igazi felüdülés az agynak. Változatos, de mégis könnyen követhető szám, fülbemászó gitárdallamokkal és mélyhangokkal. A szóló Edge szerint egy olyan sötét szobából jön, ahova jobb, ha mi nem akarunk eljutni. Érdekes megfogalmazás, de én hiszek neki.
S akkor jöjjön az a dal, mely véglegesítésénél a Station zenekar és jómagam is kint voltunk a U2 stúdiójánál. City of Blinding Lights. Az albumon ez az a dal, ami a legtöbb változtatáson ment keresztül, s a legnagyobb fejtörést okozta a U2-nak. Még 1997-ben, a POP idején íródott, azonban arra az albumra nem igazán passzolt volna, s egészen mostanáig csak sodródott a zenekarral. Bono rajongása New York iránt odáig fajult, hogy ezt a mozgalmas balladát a vakító fényű városról írta. Fontos szerepet játszik ez a metropolisz a zenekar életében, mint majdnem minden írnek Amerika úgy általában. Ráadásul pályafutásuk elején nagy kiugrás volt számukra itt játszani. A dal rendkívül gazdag a különféle gitárdallamokban, a refrénje pedig csodaszép a huhogással együtt. Reményeim szerint olyan szerepet fog betölteni a U2 rajongók körében, mint a Walk On, mely mára egy igazi himnusz lett.
Visító gitár töri meg a csendet, és elkezdődik egy igazi Edge dal, az All Because of You. Ez a szerzemény követi a Vertigo által kitaposott ösvényt, és alig lehet másra koncentrálni, mint a hangoskodó gitárra. Edge újra felfedezte saját képességeit, és a maga egyszerű módján, hatásvadász játékával magáévá teszi a dalt. Bonó szövege passzol a hangulathoz, de bénácska dallamú refrénje miatt levon a frontember munkájából. Koncerten jól működik, az tény, s ha ennél nagyobb szerepet nem is szántak neki, akkor nincs is vele nagyobb baj.
A soron következő dal, a Man and a Woman sokak kedvence lett első hallgatásra. Olyan, mint egy nyári latinos sláger. Ennél a dalnál nagyon hallatszik, hogy mennyire összenőtt már ennek a négy zenésznek az agya, s Edge páratlanul szép gitárdallammal támasztja alá Bono énekét a refrénben. Clayton basszus-munkája ennél a számnál a legkiemelkedőbb, szinte kézzel fogható riffet játszik. A többi számnál csak szépen halad a zenével, alátámasztja és kisegíti Larry anti-rock dobtémáit, itt viszont a basszus viszi a dalt.
Szokatlan cím, fontos mondanivaló: Crumbs from Your Table, vagyis morzsák az asztalodról. Annak ellenére, hogy a zenekar nem tud visszaemlékezni, honnan is jött ennek számnak az ötlete (nekem van egy tippem), eléggé fontos szerepet kapott. Ez a dal képviseli Bono humanitárius munkásságát, melyben a költő megfogalmazza a nagyhatalmak és a harmadik világ küzdelmét. Azt, hogy mennyire rászorulnának a szegény afrikai országok a támogatásra, az AIDS elleni küzdelemben. A nagyobb hatalmaknak meglenne rá minden eszközük, hogy változtassanak a dolgok állásán: pénz, gyógyszerek, de az akarat vajon megvan-e hozzá? Kicsit ironikusan panaszkodik Bono a dalban, bízva, hogy megértő fülekre talál. Zeneileg szintén rendben vannak a morzsák, friss és dallamos. Nagy kedvenc!
A One Step Closer to Knowing a kötelező halk, lassú szám az albumon. Abszolút megállja a helyét, de a hasonló szerepet betöltő korábbi U2 dalok (First Time, Grace) átütőbbek voltak. Ez a másik dal, mely Bono édesapjáról szól. A címe Bono és Noel Gallagher egyik beszélgetéséből jött, mikor a gyászoló énekes elpanaszkodta, hogy apja az utolsó éveiben teljesen elveszítette a hitét. Noel megkérdezte, hogy hitt-e Istenben. Bono azt válaszolta: Nem hiszem, hogy tudja. Nos, már egy lépéssel közelebb van, hogy tudja - válaszolta Noel.
A következő dal hasonló hangulattal kezdődik, mint ahogy az előző befejeződött. Azonban az Original of the Species egy feloldás, s a kezdetet kutatja, a teremtésről szól. Zeneileg eléggé fura szerzemény, már csak azért is, mert hallhatóan több önálló részből áll. Olyan mintha 3-4 jó akkordötletből gyúrták volna össze egy egésszé. Heroikus hangulatával filmzenére emlékeztet, s az album egyik legszebb dala.
A záró szám az albumon meglepően pörgős és pozitív hangvételű. A Yahweh Istent jelöli héber nyelven. A szövegben Bonó vele kommunikál tisztulásról, szeretetről és hasonló magasztos dolgokról. Egy ír zenei lap azt írta erről a számról, hogy a U2 autópilóta üzemmódban. Valamelyest igaz ez az állítás, mert első hallgatásra a legtipikusabb U2 dalnak tűnik, de idővel ez is kiéri magát.
Bár alap kiszereltségben nincs az albumon, a limitált példányszámú lemezre került egy bonusz dal, a Fast Cars. Korábban Xanax and Wine címen futott, más gitártémával, de az őrült dalszöveg megmaradt. Pergős ritmus, keleties és egyszerre flamenkós dallam.
S honnan is jött ez a furcsa album cím (Hogyan hatástalanítsunk egy atombombát), ami Larry nagy bánatára ismét hosszúra sikeredett és nem fér fel egy pólóra. Bono több oldalról közelíti meg a dolgot. Első ok a jelenlegi feszült helyzet a világpolitikában. Háborúk vannak tőlünk karnyújtásnyira, s az internetről bárki letöltheti egy bomba összeszerelési rajzát. Kezdetben egyébként az is volt a cím, hogy hogyan szereljünk össze egy atombombát. Aztán jött 9/11 és egyéb terrormegmozdulások, és a zenekar nem akarta jobban tetézni a dolgot, s inkább hatástalanították a robbanószerkezetet. Ettől aztán kicsit személyesebb is lett a cím. Másfelől az apa, Bob Hewson elvesztése Bono számára olyan volt, mintha egy bomba robbant volna fel benne. Játszott is a gondolattal, hogy esetleg How to Dismantle an Atomic Bob legyen az albumcím, de ez már túlságosan is az ő személyére lett volna kihegyezve, a U2 pedig nem Bonóról szól. S hogy mivel lehet hatástalanítani egy atombombát? A zenekar szerint a szeretettel.
A U2 igazán kitett most magáért, hiszen az interneten megrendelhető a U2 teljes munkásságát felölelő csomag, melybe az együttes eddig még ki nem adott U2 számokat is belecsempészett. Így a legnagyobb rajongók örömére zenekaruk több mint 20 új szerzeménnyel lepte meg a nagyközönséget. Ezt már csak azért is emeltem ki, mert az utóbbi évtizedben eléggé ellustult a zenekar, s a kötelező albumokon kívül alig produkált valami mellékeset. Értem ezalatt a B oldalas dalok hiányát, melyből a 80-as években és a 90-es évek elején bőven volt választék. Reméljük, a hamarosan induló turnéra szintén tartogat még a zenekar egy-két meglepetést! Mondjuk eljönnek Budapestre, s legalább a konyhámban nyomnak egy sanzon estet.
15:56
