beszámoló [koncert]  2004. december 15. szerda   16:34

nincsen hozzászólás

  Az év egyik utolsó szép őszi szombatján az A38-on megrendezett Toy Dolls koncert kapcsán megannyiszor fogalmazhattuk meg magunknak a közhelyet: 25 év alatt szinte minden megváltozott. 1979-ben Angliában állítólag maréknyinál is kevesebb ember volt kíváncsi egy Toy Dolls nevű kezdő bandácska minden bizonnyal egy sufniban tartott bemutatkozó koncertjére, negyedszázaddal később pedig ugyanezen együttes egy profi koncertszervező cég jóvoltából megvalósult budapesti koncertjének helyszínére fővárosunk egyik legkellemesebb koncerthelyszínére igyekezve minduntalan csalódottan ballagó emberekkel találkozhattunk szembe, akik az A38-nál tudták meg: teltházas a buli, nincs több jegy.
  
  A hajó gyomrába aláereszkedve aztán azt is nyugtázhatta mindenki, hogy a banda célközönsége is jelentős metamorfózison eshetett át e két és fél évtized során: talán még a márciusi Living Colour-koncerten látottnál is tarkább tömeg özönlötte el a koncerttermet. Néhány jólszituált vagy hetek óta éhező ifjú tarajos vegyült a régebbi, pocakot eresztett fanokkal, érdeklődő zenerajongókkal, méregdrága laza cuccokban feszítő yuppiekkal és kilógó tangás, a fodrásznál utoljára tegnap, legközelebb holnap felbukkanó csinibabákkal, azonnal felébresztve az emberben azt a bizonyos Sziget-feelinget, amit aztán a lábrataposások és a repülő söröspoharak a tömeggel együtt emelkedő száma volt hivatott elmélyíteni. Nyilvánvaló az is, hogy ha egy ún. punk huszonöt éve előhúz a taraja alól egy digitális fényképezőgépet, akkor is elverik a körülötte álló kollégák, ha létezik már akkoriban ilyen csodamasina, 2004-ben azonban már ez sem számít meglepő eseménynek. Az is egyértelmű persze, hogy a Toy Dolls sosem úgy volt punk, mint a Sex Pistols vagy a UK Subs (a világhálón bele is lehet botlani néhány üdítően tudálékos vitába, aminek a tárgya az, hogy akkor most oi-e, meg punk-e ez a zenekar). Igen, Olga és mindenkori társainak infantilizmusa szinte predesztinálta a bandát arra, hogy egyre színesebb közönség rajongjon értük - viszont ami furcsa, az így is, úgy is furcsa.
  
  A kiválóan szervezett estét a budapesti Bankrupt nyitotta egy minden szempontból helytálló műsorral. A helyszín hagyományaihoz hűen profi hangzás mellett láthattak neki a zenélésnek, és bele is adtak mindent a játékba: szimpatikus viselkedéssel és kellő aktivitással tálalták a műsorukat, egyszóval remek lehetőséget nyújtottak a hallójáratok és a kezek-lábak bemelegítésére. Néhány elsőlemezes dal (Listen, Independent Girl) mellett sok tételt vettek elő a látóhatáron lévő új albumról, az egészet pedig néhány jól megválogatott feldolgozással fejelték meg volt R. A. M. O. N. E. S. a Motörheadtől, Olga japán csajok iránti vonzalma kedvéért elhangzott a plüssmedve-lopós Yumi Yumi koncertre betanult Kabuki Girl a Descendentstől, és két NOFX nóta is felcsendült (Drugs Are Good, 13 Stitches) , úgyhogy a banda ismerői és a Bankrupttal először találkozók is jól szórakozhattak. Több mint kellemes bevezetése volt az estének ez a bő félóra.

  Sok minden változott 25 év alatt, na de a Toy Dolls, az kérem ugyanaz maradt, és ez már abban a pillanatban egyértelművé vált, amikor az intró gyanánt elsípolt Final Countdown-t követő Dig That Groove Baby elején a középkorát taposó Olga előrobbant a színpad oldalán helyet foglaló Our Last Tour? feliratú ládából, aztán idióta vigyorral az arcán felhúzható Angus Young módjára szánkázni kezdett a deszkákon. Bizony még az öreg kondíciója sem sokat romlott az idők folyamán, az elánja lankadatlan volt a jó húsz-huszonöt nótás program legutolsó percéig. Néha ledobott magáról egy-egy ruhadarabot (nyakkendőt, inget, napszemüveget), megtörölte gyöngyöző homlokát, ettől eltekintve azonban rendületlenül bazsalyogva gyagyáskodta végig a koncertet: a Lambrusco Kid előtt óriási felfújható pezsgősüveget vitt a színpadra, amit elpukkantva konfettivel hintette be az első sorokat, műbőrt húzott a fejére a Yul Brinner Was a Skinhead erejéig, és vízipuskából locsolta az izzadt pogózókat. Tagadhatatlan élvezettel jegyezte meg a This is our last tour! kijelentésére érkező Nooooo kórusra válaszként, hogy Maybe, ördögszarvakat tett a fejére a Firey Jackhez, beleült a bőgős Tom Goober nyakába, a második ráadásban pedig annak nyakából fejjel lefelé csüngve gitározott, ami hiába ismert show-elem, most is roppant szórakoztató és mulatságos is volt. Tulajdonképpen annyi ökörség történt ebben a másfél órában, hogy számba venni is közel lehetetlen volna őket, de hát ha valami, akkor ez biztosan azok között a dolgok között van, amit az ember el is vár egy Toy Dolls koncerttől.
  
  Viszont nem ez minden, és ezzel szerencsére Olga is tisztában látszik lenni, ugyanis minden viccessége ellenére sem pusztán a poénok adták el ezt a showt. Egyrészről vérbeli slágerparádéval készült a banda erre az estére (fentebbiekken túl elhangzott többek között: Bless You My Son, My Girlfriends Dads a Vicar, Fisticuffs in Frederick Street, Anniversary Waltz, Stay Mellow, Idle Gossip, Tommy Koweys Car, Sabre Dance, Ive Got Asthma, Wipeout!, Back in 79), másrészt pedig párakkordos muzsika ide vagy oda, Olga muzsikusi kvalitásai is közismerten figyelemreméltóak. Persze nem feltétlenül Steve Vai-jal kell párhuzamba állítani a fickót, de az tagadhatatlan, hogy bőven elegendő tudással rendelkezik ahhoz, hogy elszórakoztassa vele a nagyérdeműt, sőt, még némi zenei humorizálásra is futja neki, amit persze nem is szalasztott el megejteni az egyébként szintén klasszul teljesítő társai közreműködésével (tokkáta, akusztikusan előadott Tea for Two, Beach Boys-feldolgozás és tsaik). Együtt volt tehát egy remek banda, egy szórakoztató show és számos sláger - ehhez sok minden aztán már tényleg nem kellett, hogy maradéktalanul kellemessé váljon az este, s bizony legnagyobb meglepetésemre még az a kevés is megvolt, jól szerepelt ugyanis a közönség is: heterogenitására rendesen rácáfolva egy emberként danolta végig a refréneket és éltette a zenekart az egész publikum.
  
  Ennek köszönhetően aztán a kiadós móka vége felé különösebb unszolás nélkül is megkapta a jónép a maga ráadásadagját Olgáék kétszer is visszajöttek, másodszorra persze a Nellie the Elephanttal, amit követően aztán az Olga and the Test Tube Babyvel és a She Goes to Finos-szal végleg berekesztették a Toy Dolls sokadik budapesti koncertjét. Talán az utolsót, talán nem ha most leteszik a lantot, biztosan csak kellemes emlékeket hagynak maguk után, de amilyen formát itt mutattak, az alapján nyugodtan folytathatnák is a munkát.

azonosító (nem kötelező):	ellenőrző kód:	gépeld be ide:

új hozzászólás írása: