beszámoló [koncert] 2023. július 27. csütörtök 11:22
nincsen hozzászólás
szerző: MorelloGuns ’N Roses, Phil Campbell And The Bastard Sons
Ismét itt a Puskás stadionban, egy egészen más típusú bulin, mint nemrégiben a Rammstein volt. Mind a két koncertet elképesztő várakozás előzte meg, hiszen a német csapatot 2011-ben, Rózsiék viszont 2006-ban léptek fel nálunk utoljára. Úgyhogy most mire elértem a Dózsa György utat, a fekete pólók tömkelege ezúttal a Rammstein-es logó helyett a Guns ’N Roses-t viselte magán.
A 2006-os és a mai koncert között persze jó sok víz lefolyt a Dunán és volt némi változás is a Guns ’N Roses felállásában. 2016-ban bombaként robbant a hír, amire előzetesen senki nem fogadott volna nagy összegben, hogy kedvenc bongyorhajúnk, Slash visszatért a fedélzetre, Duff McKagan-nel együtt és ismét Axl Rose-zal közösen állnak a színpadon. Gondolom nem kell ecsetelni a rajongók örömét. Ráadásul a nagy összeborulás úgy tűnik tartósnak bizonyul, hiszen azóta sem esett egymás torkának Axl és Slash, sőt a mai fellépés alapján úgy látszik, újra baromi jól megvan közöttük az összhang és a kémia. Így bátran nevezhetjük legendásnak a mai fellépésüket.
Érdemes volt viszont még időben megérkezni a helyszínre, mert nem akárki melegített a rocklegenda előtt, hanem a nem kevésbé legendás Motörhead gitárosa, Phil Campbell. Ő pedig izgalmas módon nem mással alkotott új bandát, hanem a fiaival, Tyla-val (gitár), Todd-dal (basszus) és Dane-nel (dob). Így a kémia már csak vérségi okokból is megvolt a tagok között, de ettől eltekintve is nagyon jól összerakott csapat benyomását keltette a Phil Campbell And The Bastard Sons.
Hozzájuk csatlakozott még ének fronton Joel Peters, akinél jobb választást keresve se találhattak volna. Emberünk torkába beoperált ráspoly sokszor Lemmy-t juttatta eszembe, de az is igaz, hogy Lemmy-nek még fénykorában sem volt olyan jó hangja, mint Joel-nek. A hangzás az első perctől az utolsóig kiváló volt Campbell-éknek, egy sztárcsapat előzenekaraként ehhez nem mindig vagyunk hozzászokva.
Mivel a Guns monumentális programja miatt elég korán kezdeniük kellett, a 16 órás kapunyitás után 18-kor már kezdett a csapat, ekkor még meglehetősen szellős volt a nézőtér, az állóhelyeknél simán előre lehetett sétálni egészen a kordonokig. De az egész biztos, hogy nem bánta meg senki, aki már Phil Campbell-ékre megérkezett, mert igen jó rock & roll zenével hozták hangulatba a közönséget.
Ez a fajta rock & roll, ami Phil Campbell-ék keze alól gördül ki, az amit nem lehet tanulni. Minden ízében annyira zsigeri, annyira természetes és annyira lazán feelinges, hogy a zenéjüket hallgatva ösztönösen beleáll az ember lábába a boogie.
A We´re The Bastards-zal beköszönés nem is lehetett volna stílszerűbb és a továbbiakban is a csapat közös szerzeményeiből játszottak párat, a Bite My Tongue-ot és a Freak Show-t. De lenyomták vadiúj (igen ütősen sikerült) nótájukat, a Schizophrenia-t is.
Joel Peters hangja nem volt annyira élesen keverve, hogy túlharsogja a gitárokat, kissé tompán szólt a hangfalakból, de ez egyáltalán nem kritika. Az egész így volt jó, mindent rendesen hallottunk. Peters egyébként a közönséggel is nagyon jól bánt. A Born To Raise Hell (az első Mocifej nóta a sorban!) ráadásul jó közönségénekeltetőnek bizonyult. Nem volt rövidkének mondható a program, a „családi” szerzemények mellett (High Rule, Big Mouth, Dark Days, Ringleader) a These Old Boots-ról Phil elmondta, hogy ez a szólólemezére készült. De még a Hawkwind-et is megidézték az 1972-es (!) Silver Machine-nel. Mondanom sem kell, Phil és a srácok tálalásával és ezzel a sound-dal közel sem hangzott ódivatúnak ez a nóta.
És hát természetesen néhány Motörhead sláger sem maradhatott ki, Phil múltja alapján haza se engedték volna enélkül a nézők. A Campbell családnak valamiért nagy berögződése lehet a középső ujjal mutogatás, mert ezt mindegyik tag sűrűn művelte, sőt Joel a közönséget is biztatta, hogy ezt mutassák a csapatnak. Sőt, Todd Campbell-nek egy „Fuck you Todd!” skandálást is kierőszakolt, amit az Ace Of Spades ikonikus basszus-intrójával nyugtázott a zenész.
Mondanom sem kell, a Campbell-ék koncertjét eddig csak figyelő státuszban követő nézők is megélénkültek erre a nótára. Phil Campbell az egyik legautentikusabb szereplő a színtéren, aki Motörhead-et játszhat (Mikkey Dee mellett), így nem csoda, hogy az ő keze alatt húz a legzsírosabban ez a legendás szerzemény.
De a srácok is megérdemlik a dicséretet, Dane, Tyla és Todd közreműködésével remekül szólt a nóta. Joel Peters-t pedig már említettem, hogy nagyon jól áll rá a torka a Motörhead nótákra, de a szegről-végről hasonló stílusú saját szerzeményeket is jól adta elő. A végére jutott szintén a Motörhead-től a Going To Brazil, ezzel búcsúztak. Szerintem remek választás voltak ide, ezzel a zenével egyébként bármilyen motoros fesztiválon vagy rock fesztiválon is nagy mosolyt tudnának csalni a jelenlévők arcára. Kár, hogy ekkoriban még nem voltak többen a nézőtéren.
A Guns-ra azért persze már megtelt a stadion erre a célra fenntartott része. Ha nem is csordultig (legalábbis az állóhelyen azért nem kellett heringezni), de mindez jól jelzi, hogy mekkora igény van a Guns ’N Roses-ra – nem csak a legutóbbi 2006-os találkozás miatt, hanem hogy Slash és Duff is újra a fedélzeten van, az egészen szenzációs!
A magyar rajongók megérdemelték, hogy ez az álomfelállás itt is tiszteletét tegye, így ma este a Puskás stadion biztosított helyszínt a történelminek bátran nevezhető koncertnek. Ugyan a nagy összeborulás Slash-el már 2016-ban megtörtént, azóta volt egy Covid is és sokminden egyéb, szóval már közel sem friss a történet, de a magyar rajongóknak mégis rendkívül izgalmas volt ez a fellépés, hiszen ők most láthatták csak élőben Axl Rose-t és Slash-t egy színpadon. Valószínűleg sokan voltak itt ma, akiknek egész életük első Guns ’N Roses koncertje volt ez, így hát volt helye az izgalomnak.
A színpad persze korántsem volt annyira grandiózus, mint nemrég a Rammstein-é, de hát ez egy más jellegű koncert volt. A nagy kivetítők, LED-falak persze megvoltak, de a Guns esetében nem annyira a színházé, hanem a muzikalitásé a főszerep.
Axl korábban legendás volt notórius, olykor 2-3 órás késéseiről (erről a 2006-os Guns buli résztvevői is tudnának mesélni...), azóta viszont hihetetlen módon összekapta magát az énekes. Igaz, a kezdés 19 órára meghirdetve, és 19:45-kor már felhangzott némi fütty innen-onnan, mire az első hangok megszólaltak. De ezt a 45 perc csúszást Axl-i mértékben akár fejveszett kapkodásnak is nevezhetjük, haha!
Egy korai számmal, az It’s So Easy-vel nyitottak, és ekkor még nem volt egyértelmű, mekkora durranás lesz ez a koncert. A dalt Axl-lel közösen szinte végig Duff McKagan énekelte, hamis is volt kegyetlenül, kissé fázni kezdtünk, hogy ez lesz itt végig? Rose hangszálai talán nem voltak eléggé bemelegedve, vagy úgy látták jobbnak, hogy a legelején még erőteljesebben segítsen be Duff, de valahogy nem jött át annyira a hangulat így az elején.
Egy ilyen népünnepély számba menő, még a (nem rocker) köz előtt is gigasztár státuszban létező zenekar koncertjén nyilvánvalóan ott vannak a rajongók, akik betéve fújják a Guns életművet, emellett Slash saját dolgait is, de jelentős számban vannak azok is, akik csak a „sláger-Guns” kép él a zenekarról, az egykori MTV-ben egymásnak kilincset adó slágerekkel. Nos, utóbbiak nem teljesen voltak kiszolgálva ezzel a koncerttel, legalábbis ekkortájt még biztosan nem. Egyrészt a nagyjából 3 (!!) órás játékidő még egy vérbeli rajongónak is masszív, ennyi dalt, ennyi zenét feldolgozni egyetlen este folyamán. És rögtön itt említsük meg magát a zenekart is, akiknek óriási főhajtás, hogy állomásról állomásra ilyen gigantikus programok eljátszását bevállaltak.
Másrészt ha valakinek eddig nem esett volna le, a mai koncerten legkésőbb nyilvánvaló kellett legyen, hogy a Guns ’N Roses bizony nem (csak) egy MTV sláger kompatibilis zenekar. Persze, ott van az a jónéhány legendás szerzemény, amit még a sarki fűszeres nagymamája is ismer, de a mai estén a többség olyan szám volt, ami nem feltétlenül a könnyed szórakoztatást jelentette. Legalábbis nem mindenkinek.
Kevésbé fülberagadós nóták, odafigyelősebb dallamvezetések, hosszas gitárszólók, Slash és Richard Fortus oda-vissza dobálgatott gitárorgiái... Megértem, hogy ez egy „átlagnézőnek” 3 órán keresztül már meghaladja a befogadóképességét. Netán még csalódottságot is jelent, hogy „egy újabb és újabb ismeretlen szám, hol van már a Sweet Child O’ Mine meg a Paradise City???” A Bad Obsession, a Chinese Democracy, a Slash Velvet Revolver-étől előhúzott Slither például nem voltak feltétlenül ismertek az „átlagnézőnek”, a Pretty Tied Up és a Welcome To The Jungle viszont már némi felélénkülést hozott a nézőtéren. Amely kitartott a táncolható Mr. Brownstone-ra is.
Az viszont látható volt, hogy a csapat újra összeállásának két új terméke, a Hard Skool és az Absurd már nem azok a slágerparádék voltak, amiket mindenki várt. Nagy öröm és nagy durranás, hogy a Slash-sel újra összeállt Guns ’N Roses vadiúj dalokkal is előállt, ezek ráadásul jó számok, de az is látszik, hogy a ’80-as években alakult, a csúcskorszakát a ’90-es évek elején élő zenekar rajongói bázisa velük együtt öregedett és ez a generáció már nem biztos, hogy ott csüng a Youtube-on, naprakészen követve a csapat körüli legújabb fejleményeket.
A Guns ’N Roses a csúcson is meglehetősen öntörvényű zenekar volt és nekem tetszett, hogy egyáltalán nem vették megúszósra, magától értetődőre a figurát. Ezzel a turnéval akkor is dollármilliárdokat kaszálnának, ha csak 1-1,5 órás programot adnának (az tényleg lehetne valódi slágerparádé), a rajongók azt is zabálnák. De estéről estére 3 óra zene, plusz nyilván az arra való előzetes felkészülések, próbák – ez valóban rendkívüli bátorság és elhivatottság, ami megérdemli az elismerést.
A Guns körül általában a nagy kérdés mindig Axl Rose teljesítménye, akinél nagyon változó, mi lesz a végkimenetel. Hallani lehetett őt nagyon jó formában és nagyon pocsék teljesítménnyel egyaránt. Akár pár nap eltéréssel is. Ma tulajdonképpen azt kell mondanom, hogy Rózsi azért érdemli meg a legnagyobb dicséretet, mert látszott, hogy maximálisan odatette magát és próbálta kiadni a tőle telhető maximumot. Ahogy az elején említettem, kicsit nehezen lendült bele, illetve később is akár egy számon belül is hullámzott a teljesítménye, de még a hangereje is. Valamikor a legélesebb kiáltás is tökéletesen szólt tőle, másszor meg a kitartott sikolyt csak láttuk tőle, kidagadt erekkel, de egy hangot se hallottunk. Nem hiszem, hogy mindez hangmérnöki problémákra vezethető vissza, egyszerűen ez ma így jött Axl-ből.
És a fentiek egyáltalán nem lesajnálások, mert az olykor szemmel láthatóan megszenvedett dallamok mellett Axl egyáltalán nem nyújtott rossz teljesítményt. Pár kilengéstől eltekintve tényleg jól adta vissza a legtöbb dalt, de ami még jobban emelte a teljesítményét, az a színpadi munkája. A 60 fölötti énekes fiatalokat megszégyenítő tempóban rohangált hol ide, hol oda, olykor szinte táncolt, riszálta magát. Lehet, hogy a hangját már kikezdte a kor, de a szemében még ma is ott csillog az a fiatalos csibészség, és az is látszott, hogy továbbra is megvan a kémia Slash-el és a többiekkel, vagyis kizárhatjuk, hogy ez az egész csak a lóvéról szólna. Ez itt bizony nagybetűs zenei élmény volt, és nem feltétlenül a könnyen fogyasztható fajtából.
Slash ugyanis szintén nem vette megúszósra a figurás. Bőséges gitárszóló-hegyeket kaptunk ma, nem csak tekerősöket, hanem amolyan blues-os, ellazult fajtákat is. Ezt mind benne van a bongyorhajú ujjaiban. Volt, amikor még szájgitárt is használt, ilyesmivel nagyon ritkán találkozunk. El tudom képzelni, hogy az átlagos Guns hallgatónak már esetleg sok volt, vagy unalmas lehetett az olykor hosszú perceken át tartó szólózás. De aki megértette, hogy ez itt egy grandiózus zeneünnep, és a Guns rock & roll-ja mellett a rájuk mindig is jellemző blues-os felhangok bizony „megkövetelik” az ilyesmit is, az tudta értékelni a zenei tehetség ilyen megnyilvánulásait.
Richard Fortus pedig nagyon jó társ volt a színpadon. A szikár gitáros szemmel látható alázattal, önmagát nem túlságosan előtérbe tolva kísérte Slash-t, de néhány klasszikus szóló rá lett kiosztva. Számomra a legélvezetesebb az volt, amikor gitárpárbajoztak Slash-el, a két gitáros oda-vissza felelgetett. Fortus is egy kiváló képességű muzsikus és a koncerten is fontos szerepe volt, egyáltalán nem tűnt kisegítő bérzenésznek.
A gyors tempójú rock & roll-os Double Talkin´ Jive ismét felpörgette a hangulatot, pláne amit Slash közben leművelt. A buli folytatódott a talán kevésbé ismert, egyik legkorábbi Guns nótaként ismert Reckless Life-fal, majd a csapatra jellemző (The Spaghetti Incident? lemezen is szereplő) Down On The Farm című UK Subs feldolgozás is jöhetett, Duff határozott tempójával. Több feldogozást is előhúztak ezen az estén, nem sokra rá elhangzott a Live And Let Die (Wings), a T.V. Eye (The Stooges), amit Duff McKagan énekelt végig - nem is rosszul. Ezalatt Axl kicsit szusszanhatott, rá is fért. Később pedig még a Wichita Lineman is elhangzott (Jimmy Webb).
Saját számokból se volt persze hiány. Nem maradhatott ki a Rocket Queen, amely fontos pont a csapat életművében. Itt a két gitáros, Slash és Fortus vitték a prímet. A nyugisabb tempójú Estranged-ben Axl csak rá jellemzően tudja kiejteni a „béjbe”-t, úgy ahogy annak idején. Bár sokszor megszenvedett az énektémákkal, néha egy-egy elharapott szó vagy szófordulat azonnal visszaröpített minket a ’90-es évek legelejére.
A You Could Be Mine aztán ismét egy gigaslágerként robbantotta a nézőteret. Ennek ideje is volt, mert a nézők nagy része szerintem az ilyen dalok miatt érkezett, és eddig nem feltétlenül érezhette tökéletesen kiszolgálva magát. A kicsit kevésbé ismert Anything Goes után a Chinese Democracy album érzelmi csúcspontja, a This I Love is hozta a szintet ma.
A katarzis azonban a Civil War-ral jött el, ami számomra a Guns egyik leginkább magával ragadó szerzeménye. Slash duplanyakú gitárt vett elő az örökbecsű témákhoz, a depresszív sorokból kirobbanó hangulat pedig tényleg leírhatatlan volt. A dal háborúellenes tematikájához jól illeszkedtek az orosz-ukrán konfliktus animált, rettenetes pusztítást felidéző képei (szerintem valódi drónfotókat mutattak Mariupol-ról, Bahmut-ról és más helyekről, animált tüzekkel dramatizálva) és az ukrán zászlós kiállás is adta itt magát.
Slash szóló-orgiáját persze nem lehet írásban foglalni, az viszont nagyon tetszett, ahogy átkúszott végül a Sweet Child O´ Mine ezer közül is felismerhető főtémájába. Na innentől jött el az a pont, amire a koncertre érkezők nagyobb része várt: innentől már tényleg jórészt a generációs, rocktörténelmi slágereket adagolta a csapat.
A Rose-zal a begurított zongora mögött előadott érzelmesebb November Rain, a szintén zongorára épülő Chinese Democracy albumos Street Of Dreams, valamint a szintén kimért tempójú, magával ragadó hangulatú Knockin´ On Heaven´s Door újabb csúcspontokat jelentettek. Utóbbit nem említettem a feldolgozások említésekor, de ez a Bob Dylan dal annyira hozzánőtt a Guns ’N Roses-hoz, hogy már nem lehet elvonatkoztatni tőlük.
A nagy rock & roll bulit hozó Nightrain-nel zárult az alapszakasz a koncerten. Már ez az idő is tisztességes lett volna egy Guns koncertre, de a csapat nem érte be ennyivel. A ráadás sem csak 1-2 dalra szólt, hanem konkrétan 4 tételt toltak még el: az élőben nem túl magától értetődő Coma-t, a füttyögős Patience-t, az újabb érzelmi csúcspontot hozó Don´t Cry-t és a bulizás kiteljesedésére szolgáló Paradise City-t.
Huhhh... Hát nem mondhatom, hogy könnyű volt ez után a koncert után hazamenni. És nem csak a végére szinte leszakadó derekam miatt. Tömény zenei élmény volt ez, talán kicsit túl tömény is. De a Guns ’N Roses megmutatta a nagyságát. 2006 óta pedig, hogy most jöttek először, szerintem korrekt kompromisszum ez a több, mint 3 óra zene.
Először is Axl Rose-t kell kiemelnem. Az egy dolog, amit írtam fentebb, hogy nyilván kopnak a hangszálai, de a színpadi lelkesedése, a öregkorára is fiatalosnak ható, táncoló mozgása és énekileg is a szemmel látható legtöbbre törekvése elismerést érdemel. De ezúttal Rose emberi nagyságát szeretném kiemelni.
Nem is annyira rég láthattuk iszonyatos állapotban, felpüffedve, mint egy dagadt óvodás, aki nem csak elvette, hanem be is falta a csoport összes reggelijét. Legendás 2-3 órás késései a közönség teljes semmibevételéről tanúskodtak. És ilyen korban, ilyen rigolyákkal egy embernek ennyire összekapni magát, és visszajönni a mélyből, szerintem példa nélküli. Pláne drogosok, alkoholisták, emberileg lecsúszott alakok rockvilágában. Hogy Rose ilyen korban is képes volt leszokni rossz beidegződéseiről és mint fizikailag, mind énekileg kiváló formába lendülni – ez számomra a legmélyebb kalapemelést érdemli.
Az már csak hab a tortán, hogy vénségükre képesek voltak félretenni a csatabárdot Slash-el és a nyugodt viszonyuk a színpadon is szemmel látható. Saul Hudson a gitározás legendája. Akármilyen életutat is futott be (a Velvet Revolver-rel, szólóban, vagy akárhogy), a bongyorhajút a kezdetek óta a mai napig a vöröshajúhoz képzettársítja, szóval ők egyszerűen nem létezhetnek külön-külön a rockvilágban, csak együtt. Slash lenyűgözően játszott egész este. És nem csak a szólói miatt, hanem mert annyira lelkesen, nagy átéléssel játszott. Hol ugrált, hol pörgött, a végén még hempergett is a színpadon. Slash szervezetéhez egyszerűen hozzánőtt a gitárja, organikus egységet alkotnak, a lénye részét képezik ezek az elképesztő hangok, amiket előcsal a húrok közül.
Richard Fortus-t is megemlítettem már, akinek a játéka szintén sokat hozzátett az élményhez. Barátságos, szimpatikus figura volt, akinek vékony, szikár alakja néha szinte eltűnt hatalmas gitárjai mögött. Duff McKagan szintén a klasszikus Guns ’N Roses megkerülhetetlen alakja. Csodaszépen szólt a basszusa az egész este folyamán, határozott kiállásával uralta a ritmusszekciót.
Dobosként Frank Ferrer-t láthattuk, aki Fortus-hoz hasonlóan hosszú ideje kitart Axl Rose mellett, így adta magát, hogy az újra összeállt tagok mögött is ő doboljon. Nem lehetett panasz a játékára, félmosolyaiból szerintem az jött le, hogy még ő maga is egy ajándéknak tekinti, hogy Slash-el és Rose-zal zenélhet. Az ő játéka is jól hallható volt, minden mozdulatát követhette a nézősereg.
A mai Guns ’N Roses két billentyűssel áll ki. Dizzy Reed régóta bűntársa Rose-nak, így különösebben nem meglepő, hogy a háttérből ma is ő kíséri a gépezetet. Néhány dal volt, amikor hangsúlyos a játéka, kis színezést jelent itt-ott, de azért legyünk őszinték – a Guns számok nagy részében nem létkérdés a jelenléte.
Ugyanez a helyzet Melissa Reese-szel is, akinek jó volt elnézni kecses alakját és olykor hajdobálós színpadi lelkesedését, de a billentyűzése nem jelentett súlypontot a dalokban. A háttérvokáljai viszont fontosak voltak. A lágy női hangok megfelelően egészítették ki, sőt sokszor erősítették Rose dallamait, amik rá is fértek a 60 éves énekesre. Így Melissa csatlakozása talán elsősorban a vokális támogatás miatt volt szükséges, és innen nézve viszont nagyon is hasznos, fontos volt a jelenléte.
Óriási turnékat végeznek, ezzel párhuzamosan óriási pénzeket kaszálnak a Guns ’N Roses tagjai. Elnézve őket a színpadon, minden további nélkül el tudnám képzelni, hogy megy a gépezet tovább. Az, hogy új dalok is készültek, szintén bizakodásra ad okot. Remélem, hamarabb láthatjuk őket újra hazai színpadon, mint legutóbb.
11:22
