beszámoló [koncert] 2023. április 12. szerda 18:45
nincsen hozzászólás
szerző: MorelloNanowar Of Steel, Frozen Crown 2023. április 4, Analog Music Hall
Szokták mondani, hogy a rockzenében már minden hangot lefogtak. Azaz a nagy stílusteremtők és a számtalan zenekar kreativitása által nehéz már újat mutatni, felfedezetlen ösvényeket bejárni. Igazi földindulásszerű zenei hatásokról is évtizedek távlatában beszélünk már, ez is gyakran felmerül. Emiatt több csapat inkább azt találta ki, hogy nem is keresik a nagy megfejtéseket, újszerű megközelítéseket, inkább a humorosabb, poénosabb, parodisztikusabb iránnyal kavarják fel az állóvizet.
És a jelek szerint a közönség erre ma már nagyban vevő is, például a hasonló megközelítéssel dolgozó Eskimo Callboy robbanásszerű sikere is ennek köszönhető. De ide sorolható az olasz Nanowar (Of Steel) is. Ilyen mentalitás pár évtizede kiátkozást vont volna maga után a true metalosok körében, ma már viszont ez a saját magát véresen komolyan vevő megközelítés is a saját maga paródiájába zuhant, az egysíkú bandák tömkelege után pedig a közönség nyitottabbá vált az önfeledt szórakozásra, poénkodásra, amiben nem kevés önirónia is van.
A tényleg minden komolyságot nélkülöző olasz csapat 2003-ban indult. Azóta viszonyt jó pár nagylemezzel és dilisebbnél dilisebb videóklippel szennyezték be a true heavy metal világát. Még egy névváltozáson is átestek, parodisztikusan követve a honfitárs mesterek, a Rhapsody példáját – ők is a nevük után kötötték az „Of Steel” kifejezést. Mindezt olyan ákombákom betűkkel, mintha egy 6 éves vagy egy különösen durván átbulizott éjszaka után kreálta volna az egyik különösen illuminált tag (meg lehet tenni a téteket…)
Szóval a megközelítés mindezekkel jól behatárolható és bár néhány videójuk nagy sikert futott be az interneten és a Youtube-on, én nem gondoltam, hogy Magyarországon is ennyien ismerik őket és kíváncsiak rájuk. Egész szép létszám összegyűlt ma és nem mellesleg a szövegek nagy részét is teli torokból énekelte a közönség az Analog Music Hall-ban. Ide mindenki a bulizásért és az önfeledt hülyülésért érkezett ma, így szó szerint lehet mondani a humort értő, de nem szerető szemöldökráncolós metalharcosok felé, hogy „leave the Hall!”
Először még nem a komolytalankodásé volt a főszerep, ugyanis a honfitárs Frozen Crown melegítette be a deszkákat. Őket is jól fogadta a szép számú közönség. Olaszország mindig is a melodikus, kissé pátoszos heavy/power metalban volt erős, de nem gondoltam volna, hogy a Rhapsody még ma is ennyire markánsan otthagyta a bélyegét az olasz metalzenei világon. A Frozen Crown zenéje is sok helyütt tartalmazott áthallásokat a „legendás mesékkel”, csak hogy stílszerű legyek – megvolt benne az a bizonyos leheletnyi komplexitás, részletgazdagság, de mégse volt öncélú és túlburjánzó a zenei mondanivaló.
A csapat nagyon lelkesen csapott a húrokba, a dobos kivételével mindegyik tag alaposan bejárta a színpadot és nagy mosolyokkal hajolt a közönség fölé. Giada Etro énekesnőn látszott, mennyire élvezi a színpadot, nagy átéléssel énekelte a dalokat, a gitárszólóknál olykor összesimult férjurával, Federico Mondelli-vel. Gitárban gazdag zene volt a Frozen Crown, sok szólózással, de a latino sármőr Federico a vokálokból is sűrűn kivette a részét. Sőt, az egyik dalnál még amolyan hörgős vokált is szolgáltatott, ami egyáltalán nem állt rosszul a csapatnak – a későbbiekben is tudnák vele itt-ott színesíteni, marconábbá tenni az alapvetően melodikus zenei világukat.
A színpadon volt még egy végtelenül cuki gitároslány, Fabiola Bellomo aki szintén komoly technikai felkészültségről tanúbizonyságot adva ontotta a szólókat és a melódiákat, Federico-val együttműködve. Basszusgitáron a jókedélyű Francesco Zof adta a mélyeket a többiek alá, ő is aktívan járkált a színpadon.
A Frozen Crown új lemezzel a tarsolyában érkezett, a Call Of The North idén jelent meg és el is játszottak róla több tételt. De a megelőző 3 másik albumról is szemezgettek, szóval ténylegesen felölelte eddigi életművüket a mai koncert. Ebben az olaszos, trappolós heavy/power metalban nehéz drasztikusan újat mutatni, a Frozen Crown sem fogja megváltani a világot, de kifejezetten hangulatos, élvezetes számokkal színesítették az estét.
A Nanowar Of Steel-el viszont még a maradék komolyságfaktor is eltűnt a színpadról, az olasz paródiabanda már a megjelenésével is óriási kérdőjeleket varázsolt azoknak az arcára, akik esetleg nem tudták, hova érkeztek.
Az álneveken nyomuló tagok már a kiállást sem bízták a véletlenre. A zenekar főnöke, a basszusgitáros Gatto Panceri 666 (ez egy olasz insider poén, nem érthetjük) rikító narancssárga hózentrógerben és parókában állt a deszkákra. A Bee Gees és egy arab piaci kofa elcseszett ötvözeteként kinéző Mohammed Abdul pörgött a gitár mögött, aki színpadi neve ellenére szintén olasz volt, nem arab. A dobok mögött még Uinona Raider nézett ki a legnormálisabban a maga félmeztelenségével, de volt amikor ő is felállt a dobok mögött és akkor látszott, hogy egy méhecskéhez hasonló ruhát viselt.
A legidiótább mégis a két frontember volt, a napszemüvegébe gyógyult Potowotominimak, aki úgy nézett ki, mint ha Rob Halford bukott volna le egy különösen kínos rave partin, a maga rikító neonzöld és fekete necc felsők kombójában, bőrnadrágban. De a legvállalhatatlanabb a másik vokalista, Mister Baffo volt, aki mintha egyenesen az izzadságtócsában felriadó Megafonosok rémálmából lépett volna elő: rózsaszín tüllszoknya a szőrös lábakon, az ordenáré bendőt összeszorító szado-mazo bőrszíjak, hupilila bubifrizurás paróka. Persze mindez esetükben csak paródia és humor, nem szabad komolyan venni, így ezzel a hozzáállással kellett tekinteni a Nanowar Of Steel koncertjére.
Amit egyébként, ha lecsupaszítva, pusztán zenei szempontból nézünk, egyáltalán nem tekinthetünk egy röhejes színpadi bohóckodásnak. Zeneileg teljesen jól megvoltak azok a heavy/power metalos alapok (mivel olaszok, esetükben is elmondható, hogy szintén visszacsengett sok helyen a Rhapsody hatása), a gitár, dob és az egész zene lendülete abszolút metalos volt, szóval a sok kis zenei geg és a paródia jelleg ellenére jól látszik, hogy a műfaji alapokkal, panelekkel nagyon is tisztában vannak.
Szóval humorizálás ide vagy oda, ez mégis csak egy éneklős, dallamos heavy metal buli volt, a közönség pedig rendkívül lelkesen vetette be magát a bulizásba. Már említettem, mennyire meglepett, hogy még a szövegeket is mennyien fújták kívülről. De a Nanowar Of Steel nem lenne különleges a paródiafaktor nélkül és ennek a megjelent közönségen is nyoma volt. Volt, aki nyuszijelmezben érkezett a koncertre, más fürdőköpenybe bugyolálva metálkodott, megint más pedig egy dino maskarában magasodott a tömeg fölé. Koncerten én már sok mindent láttam, de olyat még nem, hogy a közönség egy focilabdával konkrétan focizgatni, dekázgatni, fejelgetni kezdjen a nézőtéren. A labdát néha a színpadra is feldobták, de a catenaccio jól zárt, mert hol Baffo, hol Potowotominimak védte a lövést és juttatta vissza a labdát a közönségnek. Szórakoztató közjáték volt ez is.
A zenekar persze mindig valamilyen mókás kommentárral vezette fel a következő dalt, így a már jó néhány nagylemezre rúgó életművükből bőséges ízelítőt kaptunk. A Nanowar Of Steel-ben nem csak a zenei gegek, hanem a szövegi állatságok még az igazán szórakoztatók, csak kár, hogy ezekből túl sok nem hallatszott.
A keverés nem volt éppenséggel rossz, a hangszerek jól szóltak, de a szövegek nem voltak igazán kivehetők, a vokálon elég zajos, kásás megszólalás maradt sajnos. Ezzel sok elveszett a Nanowar Of Steel szórakoztató faktorából, mert akik persze kívülről kenték-vágták a szövegeket, azoknak nagyrészt mindegy volt, de akik épp most fedezhették volna fel a kevésbé ismert nóták ötletes szófordulatait, paródiáit, azoknak így esélyük sem volt.
És sajnos nem segített ebben a vizualitás sem, amit a legnagyobb gyengéjének tartottam a produkciónak. Az egész koncert egy szem Nanowar logó előtt zajlott (a betűtípus nekem kicsit az ősrégi Netscape böngészőt idézi, emlékszik még valaki rá??), de ennyi. Pedig ezek a számok ordítottak volna a vizualitásért (nem véletlen, hogy az újabbkori slágerek sikeréhez az ötletes videóklipek is nagyban hozzájárultak). Ha pár nóta mögé csak magát a videóklipet játsszák be, vagy valamilyen más humoros, szórakoztató agyamentséget körítésként, már elégedett lettem volna. És az ének hangzási nehézségeit az is oldotta volna, ha a dalszövegek is felvillannak, megjelennek a vizualitás mellett, mert a kevésbé rutinos megjelenteket ezekkel bőven meg lehetett volna nyerni.
Így a pőre színpadi megjelenést olyan nagy kihagyott ziccernek tartom, mint Roberto Baggio tizenegyesét az 1994-es foci VB döntőn (ami ma is élő seb az olasz nemzettesten, nem csoda, hogy humoros formában a Pasadena 1994 daluk is erről szól, a Sabatonos Joakim Brodén csatába hívásával. Elő is került persze ez a nóta). De nézhetjük úgy is, hogy van hova fejlődni, a következő turnékra gondoskodhatna erről is a csapat és nagyban tudnák emelni koncertjeik élményét.
Azért szórakoztatásból és élményből így se volt hiány, szóval az említett hiányosságokat nem kell úgy értékelni, mintha rossz lett volna a koncert. Az újabb és régebbi közkedvelt nótákat eljátszották, a Sober, Winterstorm In The Night, a frontemberek ultrakínos táncával előadott Disco Metal és a már említett Pasadena 1994 a legújabb Death To False Metal albumról szóltak, de volt még The Call Of Cthulhu, Odino And Valhalla, Armpits Of Immortals és a többi magasröptű.
A metal koncerteken szokásos wall of death ezúttal wall of love-vá alakult, amiből aztán egy George Michael feldolgozás keveredett ki. A frontemberek összeölelkezésre és ölelkezve táncolásra biztatták a szétválasztott közönséget, ami kicsit sután sikerült.
A csapat nem nagyon ismer tabukat, képesek még olyan necces témákba is beleállni és dalt írni, mint a tinilányok chatszobában történő felszedéséről (és az azt követő meglepetésről) szóló ...And Then I Noticed That She Was a Gargoyle, hallhattuk a nagy zászlólengetéssel előadott ódát az adóelkerülés Mekkájáról, Liechtenstein-ről a Hail To Liechtenstein dalban, nem maradt el az angol nyelvterületen 8 éves korig borzasztó humorosnak gondolt Uranus szóvicc köré épült dal, de poénkodtak a Covid elszabadulásával és előkerült régről a Power Of The Power Of The Power Of The Power (Of The Great Sword) is, aminek hosszabb leírni a címét, mint eljátszani.
Már a koncert közepén, viszonylag hamar elsütötték a szerintem legbulisabb slágerüket, a Norwegian Reggaeton-t, amellyel komoly figyelmet szerzett a csapat, még tehetségkutató versenyen is felléptek vele.
A koncert utolsó száma pedig a másik nagy klipes sláger, a Valhalleluja volt, a gospel-metal kombináció, ezúttal az ex-Gloryhammer énekes Angus McFife nélkül. A skandinávok a Valhalla mellett az IKEA-s termékekkel is maradandót alkottak, ezt éneklik meg ebben a nótában, de a pofonegyszerűen összeszerelhető IKEA bútorok olyan téren is bizonyítottak, hogy amíg eljátszották a dalt, Potowotominimak konkrétan össze is szerelt egy kisasztalt a színpadon, majd azt körbe is adták a fülig érő szájú közönségnek. Szerencsére az asztal végül visszakerült a színpadra, így a következő show-ra is megmaradt a színpadi kellék.
A Nanowar Of Steel tehát rendkívül jól elszórakoztatta a hazai közönséget, a megjelent létszám és a rajongás mértéke alapján pedig a koncertjükre a jövőben is van igény. Remélem, hogy hamarosan ismét láthatjuk az agyament olaszokat, ezúttal viszont valamilyen komolyabb vizualizációkkal is készülnek, ami ma fájóan hiányzott.
18:45
