szerző: MorelloEpica, Apocalyptica 2023. március 22, Barba Negra Red Stage
Az Epica / Apocalyptica is egy elhalasztott turné pótlása, de azért csak sikerült eljutnunk oda, hogy elérkezzen hozzánk a holland és a finn csapat. Előzenekarként a finn Wheel-t hozták magukkal, akiket nem sikerült elérnem, mert csak később sikerült eljutnom a helyszínre. Ennek ellenére egybehangzó vélemények szerint a Wheel-t érdemes volt elhívni. Az Apocalyptica és az Epica viszont már rutinos magyarországi fellépő, sőt utóbbi énekesnőjének, Simone Simons-nak lényegében ez a harmadik hazája – ahogy a koncert folyamán el is mondta –, úgyhogy igazán otthonosan érezhették magukat.
Az Apocalyptica egészen egyedi műfajt teremtett, a maguk csellón előadott kemény hangzásával, aminek persze azóta vannak követői, de a finn csapat nagyságát jól jelzi, hogy egyik se volt képes azóta se felnőni a szintjükhöz. Mindez miatt persze nagyra tartom a finn csapatot, a magyarországi koncertjeik döntő többségén is ott voltam, ahol mindig remek hangulatú bulit adtak, de ezen túl annyira nem követem a munkásságukat, lemezeiket. Így látatlanban kicsit úgy gondoltam, hogy már Magyarországon is megmutattak mindent magukból, amit lehetett, biztos jó előadás lesz, de nagy különlegességet, meglepődéseket nem vártam tőlük.
Ehhez képest mégis sikerült pár meglepő húzást beiktatni a programba, úgyhogy ennek nagyon örültem. Az alapfelállás náluk ugye az, hogy elhelyezkedik a színpadon a három csellós, Eicca Toppinen, Paavo Lötjönen és Perttu Kivilaakso, kiegészülve a már régóta fix taggá avanzsált dobossal a háttérben, Mikko Sirén-nel és így prezentálják nekünk a szerzeményeiket. A korai időkben még nagyon látványos volt, ahogy a hosszúhajú tagok veszettül rázták a rőzsét, reszelték a hangszerüket, valódi agresszív, metalos hangzást megszólaltatva. Azért most is megvolt többször a hajlóbálás, de az újabbkori Apocalyptica szerzemények már nem kifejezetten az őrjöngő zúzásról szólnak, hanem kimunkáltabb, légiesebb, odafigyelősebb dalok. Pláne instrumentálisan előadva különösen szükséges a közönség figyelme.
De van azért több éneklős szerzemény is, ilyenkor lépett a színpadra a csapattal már régóta együttműködő Franky Perez, így ezeket a nótákat az ő énekével hallhattuk. Számára persze a Shadowmaker címadója állt igazán közel, hiszen ez lemezen is az ő énekével készült, el is mondta az énekes, hogy micsoda megtiszteltetés volt a csapattal együtt dolgozni ezen a lemezen. De az I´m Not Jesus-t is hallhattuk már itthon is Franky előadásában, ezen kívül a Not Strong Enough és az I Don´t Care is vele szólalt meg.
És azért a csavar mégiscsak megvolt a mai produkcióban is. Eleve érdekes volt, hogy Mikko Sirén dobcucca mellett fel volt állítva egy elektromos dobszerkó is, néha ahhoz állt oda a dobos, ha az adott nóta hangulata azt kívánta. De egyszer még maga Franky Perez is helyet foglalt a fő dobszerkó mögött és az ő kísérte dobjátékával a többieket – mégpedig nem is rosszul! Na ez tényleg nagy meglepetés volt, egészen viharos ovációt kapott Franky a produkciójáért. Meg is érdemelte, mert az éneklése is kiváló volt, de ezzel a kis nüansszal pedig még többet mutatott a tehetségéből.
Az Apocalyptica ezen a koncerten inkább az utóbbi néhány év szerzeményeit helyezte előtérbe, pár korábbi dallal megtoldva a 2000-es évek derekáról. Így legutolsó Cell-0 albumról is elsütötték az Ashes Of The Modern World-öt, a Rise-ot és az En Route To Mayhem-et rögtön az elején, de a fent említettek mellett hallhattuk még a Grace-t és a Farewell-t is. Tagadhatatlan, hogy az Apocalyptica a Metallica feldolgozásokkal lett híres, így persze ebből is terítékre került néhány (Nothing Else Matters és az Eicca vezényletével dörgő Seek & Destroy), a közönség nagy örömére.
A csapat mindegyik tagja tudta a dolgát, így rutinosan mozogtak a színpadon. Perttu gyakran visszatért a pedáljaihoz, mert bizonyos szólóknál jobban taposta a wah-wah-ot, mint Kirk Hammett. Ez nem annyira tetszett, mert az Apocalypticában pont azt tartom érdekesnek, hogy a srácok a saját kezükkel csikarják elő azokat a fémes hangokat, amik metalossá teszik a zenéjüket. A wah-wah pedálokkal konkrétan úgy szólt Perttu csellója, mint egy hagyományos elektromos gitár, nekem itt pont a lényeg veszett el. Persze ettől még nem volt gond az olykor földön fetrengve hangszert nyúzó őrült finn előadásában, csak egyéni vélemény.
A színpadon mindvégig jó hangulat uralkodott, többször ugratták is egymást a tagok. A koncertet záró, monumentális In The Hall Of The Mountain King elején Perttu mindenféle kis oda nem illő klasszikus téma felidézésével bosszantotta a többiek, akik látványosan kapta a fejükhöz, hogy cimbora, hát nem ez a dal következik! A közönség persze nevetett, a Mountain King-et viszont valóban a vészjósló, rideg, Eicca szerint black metalos hangulat tökéletes megidézésével tudták előadni, a végén őrjöngésbe fajuló zúzással együtt.
Ma a profizmusból is példát mutatott az Apocalyptica, hogy még ennyi év után is képesek olyan csavarokra a programban, amitől izgalmasnak és szórakoztatónak hat a produkció. Én legalábbis végig jól szórakoztam, így a finn srácok ma is meggyőztek.
Az Epica is olyan zenekar, akik már számtalanszor voltak Magyarországon és tőlük sem vártam különösebben szokatlan, letaglózó élményt. Bár arra pontosan emlékszem, hogy a 2018-as FEZEN-es koncertjük valami eszméletlen nagy volt. A holland csapatnak 2021-ben érkezett meg a legfrissebb nagylemeze, Omega címmel, bár ők híresek arról, hogy tengernyi EP, kislemez, speciális kiadás, stb. is szokott jönni tőlük. Ennek megfelelően az Omega volt ma leginkább napirenden náluk, de ettől még elég jó merítést tettek az életmű többi időszakából is.
Érdekes, hogy az Epica központi alakja egyértelműen Simone Simons, a gyönyörű énekesnő, aki bájos kiállásával, édes hangjával, csini, de sosem közönséges színpadi szerelésével, vörös sörényének szívdöglesztő dobálásával nyilvánvalóan a figyelem központjában van, de közel sem amolyan csajos, andalgós zene az Epica, amit ez alapján gondolnánk. Mark Jansen gitáros hörgős/károgós vokáljai és a sokszor death metal-ba hajló zúzás miatt bizony az extrémebb műfajokhoz jóval közelebb áll a zenéjük, mint mondjuk a Nightwish-hez. De ez így van jól, az Epica a saját maguk által kikísérletezett zenei világban alkot és amíg szerzeményeik, valamint a fizikai albumaik rendkívül igényes kivitelezése ilyen szinten mozog, addig nem lehet oka senkinek panaszra.
Maximum annak, aki ma egy kiválóan megszólaló koncertet akart hallani. A Barba Negra Red Stage-en sokszor hallottam már tökéletes, abszolút lemezminőségű koncerteket, néhány olyat is, ami nem igazán ütötte meg a szintet, most az Epicánál is el tudtam volna viselni egy tisztább, arányosabban kevert hangzást. A dobok mindvégig túl hangosak voltak, kissé elnyomták a többi hangszert. Simone hangja is lehetett volna jobban az előtérbe keverve, néha alig lehetett hallani. Az ilyen jelenségek 1-2 szám után helyre szoktak állni, most viszont talán csak a koncert 2. felére tudnám azt mondani, hogy nagyjából kiegyenesedtek a dolgok. Pláne a fent említett, tökéletesen szóló FEZEN-es koncert után ez visszalépés volt, szóval minden bizonnyal levont ez valamennyit a buli élvezhetőségéből, innen nézve többre számítottam.
A másik oldalról nézve, a csapat teljesítménye, a színpadi munka és a ma lejátszott dalok tekintetében viszont minden rendben volt. Simone nagy átéléssel tolmácsolta a dalokat, bejárta a színpad minden szegletét, varázslatos a kisasszony, aki köztudomásúlag nagyon szeret Magyarországon koncertezni. Néha hosszabb időt is a színpadon kívül töltött, ilyenkor Mark Jansen hörgése került az előtérbe és a zene zúzósabb oldala domborodott elő. Jansen és Isaac Delahaye pörögtek a legjobban elöl a deszkákon, de a 2012-ben csatlakozott Rob van der Loo basszer is lelkesen lóbálta a haját az egész koncert alatt.
Látványos volt, hogy a színpad háttérvetítése olykor egy fénylő sávot jelenített meg középen hátul, így amelyik tag előtte helyezkedett el, annak csak a sziluettjét lehetett látni, mintha valami túlvilági látomás lett volna. Ezt Simone és Isaac is sűrűn kihasználta. A legnagyobb mókamesternek viszont ma is Coen Janssen billentyűs bizonyult: ő a hosszú évek óta bejáratott, színpadon guruló billentyűzetet bűvölte, néha egy emelvényről, jó messziről ugrott neki a hangszerének, a közönség szurkolása közepette. Máskor pedig a nyakba akasztható, hordozható szintetizátorával jött előre a színpadon. Sokat mókáztak Simone-vel, mindketten nagyon éltek a színpadon.
Ahogy említettem, ma több Omegás dalt hallhattunk, épp csak a Gyöngyhajú lányt nem... Én mindegyik albumukat nagyszerűnek tartom, így bátran lehetett válogatni, talán csak a 2012-es Requiem For the Indifferent-et tartom kissé izgalommentesebbnek a többihez képest, de arról ma nem is játszottak. De volt a The Essence Of Silence és a Victims Of Contingency a 2014-es The Quantum Enigma-ról, a Design Your Universe-ről viszont kizárólag csak az Unleashed maradt programon. Ami egy kiváló nóta amúgy, de más tételt is szívesen vettem volna erről a lemezről. A legfrissebb dal ma a The Final Lullaby volt, ami egy külön EP-n kap helyet, érdemes volt eljátszani.
Voltak látványos fénytechnikai megoldások, de a legkülönlegesebb pont a Rivers című dal eljátszása volt, ami az Omega lemez egy magával ragadó tétele. Nem is akárhogyan, hanem az Apocalyptica tagjainak kíséretében, ugyanis ők is felsorakoztak a deszkán, hogy színesítsék ezt a lassúbb, érzelmesebb dalt. Úgyhogy az Epica-nak is sikerült megugrani a mércét, ők is képesek voltak ma valami szokatlant csempészni a programba.
A műsor vége volt még az igazán szórakoztató, ekkor Simone ragadta magához a kezdeményezést és 3 feladatra szólította fel a rajongókat: énekelni, ugrálni és wall of death-t rendezni kell. Az elsőhöz a Cry For The Moon volt az ideális választás, az Epica legkorábbi dala, egy elképesztően magával ragadó szerzemény, az egyik kedvencem. A refrén szavai fel is villantak a kivetítőn, így eltéveszteni sem lehetett. Óriási volt a hangulat.
Az ugrálást a Beyond The Matrix című dalhoz kérte Simone, ő, Isaac és Coen élen járt a példamutatásban. A The Holographic Principle albumról is szívesen hallgattam volna ma több nótát, de mára csak ez jutott. A végére pedig a korai időszakból származó Consign To Oblivion maradt, ami ugyan nem elejétől végéig egy zúzós szerzemény, de mégis egy igen alapos wall of death-t hoztak össze a rajongók. Simone büszke lehetett.
A végére már nagyjából kibékültem a hangzással, különösen az utolsó 3 dalt nagyon jó érzékkel adagolta a banda, így emlékezetes volt az Epica előadása. Fájlalom viszont, hogy ma nem játszották a The Obsessive Devotion-t a 2007-es The Divine Conspiracy albumról, pedig a turnén többször előkerült. Az egyik legütősebb Epica nótáról van szó, sajnálom hogy ma kimaradt.
Mind az Apocalyptica, mind az Epica fogadkozott, hogy nem kell sokat várni ahhoz, hogy ismét visszatérjenek. Hiszen nekik, mert valóban el lehet őket csípni pár évente. Reméljük akkor is hasonlóan lelkes közönség fogja fogadni őket és ismét jó kis koncertélményt hoznak nekünk.
Sajnos tényleg igaz az, hogy nem mindegy hol áll az ember, elég jelentős különbségek tudnak lenni. Ökölszabályként közép-középen általában jó szokott lenni, mert a keverőpult is onnan hallja, szóval hacsak nem teljesen botfülűeket ültetnek oda, ott azért az esetek nagyobb részében vállalhatóan szoktak szólni a dolgok. Vagy ha ott se, akkor már eleve nagy a baj. De tényleg többször van olyan, hogy ugyanarról a koncertről valaki azt mondja, hogy jól szólt, másvalaki számára pedig pocsék volt.
ismeretlen
2023. március 29. 18:47 #2
De az hagyján, a dob olyan hangos volt végig, hogy mindent elnyomott, a másik nagyszínpadról pedig folyamatosan behallatszott a buzi disco zene. Egyszerűen borzalnas volt. Másnap a Nightwish, na az tökéletes volt. Imádjuk, szeretjük az Epica-t, de 2 ilyen koncert után úgy döntöttünk, hogy ennyi volt, életem 2 legrosszabb koncertje volt ez a kettő.
ismeretlen
2023. március 29. 18:43 #1
Érdekes olvasni a beszámolókat erről a koncertről. Ezek szerint nagyon nem mindegy ki honnan hallgatta. 10 méterre a színpadtól egyszerűen borzalmas volt. Voltunk már jó pár koncerten, epica-n is jó sokon, egyik kedvenc zenekarunk, így tudjuk mire számítson az ember. Ilyet azonban még sosem éltem át, hogy 10 méterre a színpadtól olyan halk volt, hogy simán beszélgetni lehetett egymással, illetve, hogy a gitárosokat abszolút nem lehet hallani. De olyan szinten nem, hogy az utolsó 2 számnál hallottam valamelyik gitárt kb 10 másodpercre és ennyi. A szinti szintúgy így járt, Simone pedig végig halk volt. Úgy volt az egész szar, ahogy volt. Pedig előtte az Apoc tök jól szólt, igaz máshol álltunk, de hátrébb sokkal hangosabb volt, és lehetett hallani normálisan minden hangszert. Egyébként a Fezen-es koncerten ugyanez volt az Epica-val. Hogy lehetett volna tökéletes, ha a második számnál egy nagy durranással elment minden? De az hagyján, a dob olyan hangos volt végig, hogy mindent elnyomott,
16:16
