lemezajánló [nagylemez]  2004. november 23. kedd   16:21

nincsen hozzászólás

  Az Anaal Nathrakh zenekar 1999.-ben alakult, ebben az évben két demot készítettek (Self-titled, Total fucking necro). A Mayhem, Darkthrone legerősebb pillanatait idéző hanganyagok hamar felkeltették az underground színtér érdeklődését, ez azon is lemérhető, hogy több, mint 30000-en töltögették le cuccaikat a netről ezen esztendőben. 2001.-ben megjelentették The Codex Necro címmel debütáló albumukat a kultikus Mordgrimm labelnél, majd 2003 januárjában az új Ep jött ki ugyanitt When fire rains from the sky, mankind will reap as it has sown címmel ellátva. Az első két demot a Rage Of Achilles nevű angol label újrakiadta. Ekkortájt vettek fel 4 számot Peel Session-ként (BBC Radio 1 dj-je, John Peel már korábban is megörvendeztette a durvább zenék kedvelőit egy-egy ilyen Peel Session kiadvánnyal.) A 2004-es esztendő a Season Of Mist áldásos tevékenységével nem telik el Anaal Nathrakh kiadvány nélkül. Ambivalens érzésekkel telve helyeztem Cd-lejátszómba a Domine Non Es Dignus című kiadványt, hiszen elfogult vagyok Csihar Attila munkásságát illetően (mellesleg meg kell jegyeznem; véleményem szerint az ő egyéni teljesítménye a legkiemelkedőbb), másrészről az olyan egekig magasztaló ismertetőt, melyet a Season Of Mist mellékelt gyakran követ nagy csalódás.
  
  Nos, ebben az esetben ettől nem kell tartania a hallgatóságnak, mert itt valóban minőségi, extrém metálzenének lehet fültanúja a becses nagyérdemű. Némi industrial-effektekbe csomagolt öklendezés, köhécselés után egy igencsak a lengyel illetőségű Vader-re emlékeztető gitártémával nyit a csapat, amelyet a korai Enslaved, Emperor időket emlékeztető megoldások követnek. Érdekes ellenpontozást kölcsönöz a nyitó számnak, hogy míg a hangszeres játékba billogként vájódnak bele önnön hatásainak felismerhetősége, addig a vokális megoldások terén majd innen sajátíthatnak majd el néhány témát a majdani pályakezdő extrém metalisták. Mindent egybevetve az első track meghallgatása után tartottam attól, hogy nagyobb a füstje, mint a lángja.
  
  Egy rövid sampleres bevezető után iszonyú grind tempóban elővezetett, igen technikás gitártémák sorjáznak, majd ötletesen vezetik át ezt a tételt egy egészen melodikusnak nevezhető környezetbe. A magam részéről undorodom az ilyen jellegű sokak által patetikusnak titulált (szerintem pedig egészen egyszerűen szánalmas) vokalizálástól, másrészt pedig szerintem ez a motívum kissé bele lett ebbe a nagylemezbe erőszakolva. Megváltás volt nekem a váltás. Ami a szám végéhez közelítve vár ránk, az mágia Extrém metal betonozás ezerrel, ügyes gitármegoldások, mondhatni, new school-os elborultság, mely szépen lassan csendesül el.

  A következő szám egy akkora full D-beat témával nyit, hogy az hihetetlen. Elférne akár egy Skit System nagylemezen is, csak a billentyűbetét emlékeztet arra, hogy mit is hallgatsz. Még a hiszérikus énektémák is elférnének egy crusty cuccon, de a soron következő zenei megoldások már inkább a sötétebb zenei vonulatokra emlékeztetnek. A hisztérikus hangulat a szám végjátéka felé teljesedik ki.
  
  A sötét hangulatú zenék barátainak kényeztetésével nem hagy fel a csapat, sajátságos nyitás után feszes tempójú death/thrash őrület, lehengerlő dinamika, precíz riffelés, majd elérkezünk egy Samael-től kölcsövett hangulatfestő zenei motívumhoz. Ebből ismét roppant ötletesen lép tovább a necro-team, maguk mögött hagyva az előbbi hasonlóság nyomasztó árnyképét. Az egész szám sötét látomásként temeti magába a hallgatót.
  
  The final destruction of dignity címmel illetett szám hangulatát tekintve pontosan illeszkedik a címéhez. Szerkezetét tekintve egyszerűbbnek mondható a többi számnál, de ettől még nem lendültek át a srácok az ultra-minimál kategóriába.
  
  Érdekes hangvitelű monológ vezeti be a Swallow the world című dalt, nagyszerű effektezés hallható az énektémáknál, a gitártémák egy része akár a Napalm Death Utopia banished című lemezén is helyet kaphattak volna, bár itt úgy éreztem, hogy ízlésesebben használják ezen témákat, mint maguk az alkotók.
  
  A következő szám az, amelyet szerintem a refrén hihetetlenül hazavág. Lehet, hogy én vagyok túlzottan szűk látókörű, primitív, meg ilyesmi, de ettől a vokalizálástól öklendeznek a hallójárataim. Amúgy maga a kompozícióból árad az ötletesség és precizitás, de nem hiszem, hogy csorbított volna a produkció sokszínűségén, hogyha ez a refrain kimarad.
  
  A CD befejező számában az intenzitásé a főszerep, amely nagyszerűen párosul az extrémnek méltán nevezhető énektémákkal. Ebben a track-ban valamiért a szólógitár csupán épphogy átszűrődik a vaskos necro metal masszán, és ezért kár, mert amúgy a szólójáték is egyik ékessége eme önmagából ébenfekete és tűzvörös hangulatot árasztó, valóban extrém metal muzsikának. A legdurvább gitártémák is harmóniába rendeződnek a dallamosabb megoldásokkal, oly módon, hogy ez nem vesz erőszakot a zenén, és átüt a magas technikai tudásról tanúbizonyságot tevő hangszeres játékon, hogy az Anaal Nathrakh széles palettáról kevergeti ki nekünk ezeket a tónusokat. Annak ellenére, hogy sokszor említettem párhuzamokat más hordák kompozícióival kapcsolatosan, ki kell hangsúlyoznom, hogy eme kiadványból süt a kreativitás és innováció, és rengeteg zenekar századrésznyi zenei tudással és saját elképzelésekkel is ad ki lemezeket (Minek?). Előbb olvastam erről a zenekarról, és teljesen másra számítottam, de nem mondhatnám, hogy csalódás ért. Definitív metal albumot készített az Anaal Nathrakh, ebben mindenki talál kedvére valót, aki szereti a szélsőséges fémzenét, precíz elővezetés, kiforrott hangzás, mi kell még?

azonosító (nem kötelező):	ellenőrző kód:	gépeld be ide:

új hozzászólás írása: