beszámoló [koncert] 2022. december 1. csütörtök 14:41
nincsen hozzászólás
szerző: MorelloHeadbanger’s Ball 2022 (Vio-lence, Xentrix, Whiplash, Artillery) 2022. november 27, Barba Negra Blue Stage
Most meg lehetett számolni, az oldschool thrash metal stílusnak mennyi rajongója van Magyarországon. Ugyanis aki kedveli a műfaj aranykorát és annak underground bandáit, az egész biztosan itt volt ezen a kultikus összejövetelen. Egyszerűen kihagyhatatlan esemény volt, olyan csapatokkal, akik nagy része még sose járt Magyarországon, kérdés hogy fognak-e még valaha, illetve a ’90-es évektől egészen mostanáig ráadásul tetszhalotti állapotban is voltak, most aktivizálódtak újra, ki tudja meddig. Szóval valóban nem túlzás azt mondani, hogy megismételhetetlen, kihagyhatatlan buli volt ez a felvarrós farmermellényes, tornacipős thrashereknek. Nem is meglepő, hogy ilyen fazonokkal volt tele a nézőtér is.
Szóval hogy mennyi a rajongók száma Magyarországon, az egy erős Barba Negra Blue Stage félházra tehető. Pontosabban talán kicsit torzít az arány, mert a Headbanger’s Ball 2022-nek nincs túl sok állomása, Kelet-Európában pedig Budapest az egyetlen, se a szlovákoknál, se a szerbeknél, se a románoknál nincs állomás, így persze onnan is jöhettek rajongók. Lehetett is pár külföldi hangot hallani a nézőtéren. Úgyhogy ez komoly fegyvertény volt a szervezők részéről, hogy Budapestre sikerült elhozni ezt a turnét.
A Headbanger’s Ball turné is tolódgatott a Covid miatt, így a fellépőgárda is változott némelyest. A Vio-lence és az Artillery mellett szerepelt volna a Voivod és az Exciter is, de mire idén novemberre ténylegesen megvalósult a turné, a két kanadai helyett a Xentrix és a Whiplash lettek a végleges nevek. Szerintem jót tett a változás, így még kultikusabb lett a felhozatal. Persze nem mintha bármi gond lett volna a Voivod-dal és az Exciter-rel, de előbbi például viszonylag gyakran jár errefelé, nem akkora kuriózum.
Mert bizony óriási kuriózum jellege volt a mai estének, nem véletlenül írtam azt fentebb, hogy Magyarország összes oldschool thrasher-ének megdobbant a szíve erre a névsorra. Mindegyik ma fellépő csapat a ’80-as évek végén, ’90-es évek elején alkotott maradandót a thrash metal színtéren és mindegyik fel is oszlott, létbizonytalanságba süllyedt hosszabb-rövidebb időre. Közülük egyedül a dán Artillery az, akik némi kihagyásokkal ugyan, de nagyrészt aktívak voltak, az utóbbi évtizedben folyamatosan adtak is ki lemezeket. De a ’90-es években mindegyikük bedobta a törölközőt, és bár pár kérészéletű újraéledés bekövetkezett mindegyiküknél, csak most az utóbbi években tértek vissza valóban a tetszhalotti állapotból ezek az underground bandák és kezdtek olyan üzemi hőmérsékletre visszamelegedni, hogy turnékat is bevállaljanak és esetleg új lemezek is szülessenek.
Ma volt az a nap, amikor abszolút hiteltelen lenne a szokásos „előzenekarokat lekéstem” mantrával kezdeni, mert ez az esemény így volt kerek, mindegyik banda saját jogon is megérdemelte a figyelmet. Elsőként az Artillery foglalta el a deszkákat, a dán csapat pedig mindent megtett azért, hogy megmozgassa a közönséget. Ez elsősorban a fiatalabb énekesüknek, Michael Bastholm Dahl-nak volt köszönhető, aki rendesen bemozogta a színpadot és lengette a haját. Ő 2012 óta a csapat tagja, a legtöbb újkori lemez vele készült. Az Artillery úgy tűnik, folyamatosan változtatgatja a setlist-et a turnén, ugyanis míg néhol abszolút oldschool programmal léptek fel, nálunk több 2010 utáni tétel is belefért. Így hallhattuk a The Devil´s Symphony-t a legutolsó X című lemezről, a 2018-as Face Of Fear albumuk címadóját és a 2013-as Legions címadót. Azt mondjuk sajnáltam, hogy a legutolsó visszatérésüket jelentő 2009-es When Death Comes-ról nem játszottam semmit, mert az újabb időszakból az a kedvencem tőlük.
Ezeken kívül persze a korai időszak klasszikusai tették ki a programot, mint a Terror Squad és a The Challenge, illetve a definitív művüknek számító 1990-es By Inheritance két tétele, a By Inheritance és a Khomaniac. Dahl barátunk meggyőzően teljesített, még a klasszikus időszak énekesének, Flemming Rönsdorf-nak a jellegzetes hisztérikus énekstílusát is jól hozta.
Morten Stützer sajnos már nincs velünk, de a csapat agya, Michael Stützer ezúttal is nagy átéléssel játszott, a megszokott hátracsapott baseballsapkás kisöreg még a nyelvével is hergelte a gitárját. A 2019-ben csatlakozott Kræn Meier gitáros, szabadnapos könyvelőnek kinéző Peter Thorslund basszer és a doboknál 2012 óta fix pontnak számító Josua Madsen szintén odatették magukat. A hangzás lehetett volna tisztább is, de a közönség nem volt elégedetlen, már az első banda koncertjén is lengtek a hajak és lendültek az öklök. Az Artillery remek nyitánya volt az estének.
Utánuk következett mindenképpen kuriózumszámba menő Whiplash, akik a maga idejükben az amerikai színtér nagy ígéretei voltak. Dobos fronton mindig erős volt a csapat, elég annyit mondani, hogy annak idején Tony Scaglione-t a Slayer, Joe Cangelosi-t pedig a Kreator csábította el egy rövid időre. Most Charlie Zeleny-t láthattuk a dobok mögött, aki eszement vehemenciával, nagy átéléssel püfölt, az egyik motorja volt a csapat élő teljesítményének.
A csapatban Tony Portaro gitáros az egyedüli alapító tag, a napszemüveges, ősz összefont szakállas fazon egy marcona motoroshoz hasonlított. Tony a koncert előtt látványosan beolajozta (?) a gitárnyakat a színpadon, hogy jobban csússzon. Ő elsősorban az énekesi és gitárosi feladatokra koncentrált, a szólókat is ő szállította. A konferálások és a rajongók buzdítása érdekes módon jórészt attól a Will Winton basszertől hangzottak el, aki csak a mostani turnétól van együtt a bandáva, de mégis ő volt a legaktívabb a közönséggel való kommunikáció terén. Egyébként Will is nagy átéléssel játszott, vadul lóbálta a haját a kemény zúzásokra.
Érdekes volt megfigyelni, ami lemezen nem biztos, hogy elsőre annyira nyilvánvaló, mint élőben, hogy mennyi Motörhead-es áthallás van a Whiplash zenéjében. Nem csak a power trio felállás miatt, hanem azoknak a félig thrash-es, félig rock & roll-os húzású számoknak a hatására, ami inkább második lemeztől kezdve érezhető náluk. És ez az áthallás a válasz arra is, amikor sokan hülyézik azokat, akik a Motörhead-et a thrash műfaj korai pionírjaihoz sorolják, hogy bizony volt hatása az öreg Lemmy-éknek erre a színtérre is.
Az olyan nótáknak, mint a Killing On Monroe Street, The Burning Of Atlanta, Sword Meet Skull, Skull Meet Sword, Walk The Plank, mind megvolt ez a rock & roll-os éle, be is indult rendesen a bulizás a nézőtéren. Már az Artillery koncertjén is aktív volt a headbang-elés, de a Whiplash még jobban felpörgette a show-t.
Charlie Zeleny-t érdemes volt figyelni, hihetetlen vehemenciával püfölt a tag. Még egy kisebb dobszólóra is volt lehetősége. Tony Portaro kimért határozottsággal gitározott, Will Winton basszer viszont nagyon pörgött a színpadon. Tisztán látszik, mennyire élvezi a csapat az együtt zenélést, nagyon örülnék neki, ha életben maradna a banda, folyatnák a közös munkát, akár új zenét is szívesen hallanánk tőlük. A mai lelkes ováció alapján szerintem a teremben mindenki más is egyetért ezzel.
„This song is called This” – konferálta nemes egyszerűséggel a csapat, így játszották el az 1998-as Thrashback album egyik tételét. Ez volt a legfrissebb szerzemény ma tőlük, a visszatérő lemeznek számító 2009-es Unborn Again-ről nem játszottak semmit.
Az első album, a saját jogon is klasszikusnak mondható Power And Pain korong azonban még a nyersebb, hagyományosabb irányvonalát mutatja a thrash irányvonalnak, a rajongók számára is sok esetben ez a viszonyítási pont. Így nem meglepő, hogy sokan az 1986-os lemez dalait skandálták a nézőtéren, illetve mikor Tony megkérdezte, szeretnénk-e pár számot a Power And Pain-ről, zajos helyeslés volt a válasz. A koncert első nótája is innen hangzott el, a Last Man Alive, de a végére már csak Power And Pain-es tételek sorakoztak egymás után, név szerint a Stage Dive, a Spit On Your Grave és az ikonikus Power Thrashing Death. Az Artillery zúzós felvezetése után egy fokkal bulisabb zenét hallhattunk a Whiplash-től, és még csak az este felénél voltunk.
Jött Nagy-Britanniából a Xentrix. Őértük se adott volna pár éve egy fabatkát se senki, hogy újra összeállnak és újra aktívak lesznek. Olyannyira jól sikerült az újbóli beindulás, hogy 2019-ben leraktak egy elődjeinél semmivel se rosszabb nagylemezt, a Bury The Pain-t, idén pedig megérkezett a hasonlóan kiváló folytatás, a Seven Words. Fel volt adva tehát a magas labda, hogy pár új dallal is színesítsék a repertoárt, de a csapat végül egy abszolút oldschool programot adott, kizárólag csak az elő két nagylemezről játszva (Shattered Existence – 1989, For Whose Advantage? – 1990). Még a köztes időszak, a közmegegyezéses alapon kevésbé kiugró 1992-es Kin és az 1996-os Scourge sem került terítékre.
Már csak az is lehetett a setlist összeállítás mögött, hogy a turnéra végül nem a két friss lemezt feléneklő Jay Walsh jött el a csapattal, hanem az eredeti énekes Chris Astley, így nem csoda, hogy az ő vérében inkább a korábbi nóták vannak. De a közönség tökéletesen kiegyezett ezzel a setlist-tel is, a Xentrix koncertje is ütött, én személy szerint nagyon örültem, hogy a Headbanger’s Ball idénre tolódásával végül ők jöttek hozzánk. Igazi kuriózum.
Érdekes volt azt is megfigyelni, hogy a műfajon belüli kisebb árnyalatok is mennyire átjönnek ezek az estén. A szálfa termetű Chris Astley mint egy szikár angol úr, úgy vezényelte le a bulit. Vagyis az Artillery kicsit koszosabb hangzása, a Whiplash nyers zabolátlansága után a Xentrix már egy „jólfésültebb” zenét mutatott be, ha érthető, mire gondolok. A britekre az átgondoltabb dalszerkezetek, kimunkáltabb zenei megoldások jellemzők, ami persze nem degradálja a többieket, de náluk a „zsiger” helyett jobban dominál az „agy” a dalszerzésben, talán így tudnám érzékeltetni.
A Black Embrace, Balance Of Power, Questions, Reasons For Destruction, The Human Condition, Kept In The Dark, Dark Enemy, For Whose Advantage?, Crimes, No Compromise dalokból álló setlist ezt teljesen jól megmutatta. Az alaposan megőszült Kristian Havard kiválóan hozta a gitárszólókat, az ő játékát és Astley szikár, James Hetfield-et idéző riffelését érdemes volt hallgatni. De a többiek, Chris Shires basszer és Dennis Gasser dobos játéka is kifejezetten élvezetes volt, feszesen, erőteljesen, kiváló megszólalással adták elő a dalokat.
A Shattered Existence és a For Whose Advantage? nótái még így 30 év elteltével is megállták a helyüket, de hogy ne csak múltidézés legyen, hanem a csapat – a jelek szerint nagyon is létező – jelene is fel legyen mutatva, szívesen meghallgattam volna 1-2 friss dalt is élőben. Erre most nem kerül sor, de remélem a remek fogadtatás a színpad előtti aktív zúzás visszatérésre fogja késztetni a csapatot.
A magyar rajongók egyébként maximálisan kitettek magukért az egész este alatt, mindegyik csapat nagyon elégedett lehetett. Többször előfordult, hogy 8-10-en összekapaszkodva, vállvetve headbang-eltek egy teljes sorként, ez Astley-éknek különösen tetszett. Tényleg látványos, közvetlenséget sugárzó jelenség volt, én már csak azt vártam, hogy rövidesen a vonatozás is beindul a deszkák előtt, mint Demjén Rózsinál, haha!
Azt este utolsó fellépője és kvázi főzenekara a Vio-lence volt a Bay Area-ból. Bár maga a csapat sosem tudott kitörni az underground-ból, két meghatározó nagylemezt is leraktak az asztalra (Eternal Nightmare – 1988, Oppressing The Masses – 1990), a harmadik nagylemez, a Nothing To Gain már nem tudta megismerni elődjei sikereit, így annak rendje és módja szerint földbe állt a csapat. És amellett sem lehet szó nélkül elmenni, hogy a Vio-lence-ből indult a Machine Head-et később naggyá tevő Robb Flynn karrierje, valamint itt már együtt játszott a Machine Head-ben szintén megfordult Phil Demmel-lel.
Az újjáalakulás sokáig volt kétséges, különösen a frontember, Sean Killian májátültetésének sikeressége miatt. De szerencsére megmaradt a frontember és 2019-től újra beindították a gépezetet, sőt idén egy új EP-t is kiadtak, Let The World Burn címmel, vadiúj dalokkal.
Phil Demmel már szinte hazajár hozzánk, hiszen most nyáron a Lamb Of God-ot segítette ki a túloldalt a szabadtéren, a Machine Head-del pedig szintén többször jött errefelé. Érdekes lett volna Bobby Gustafson-t is vendégül látni, egy ideig az Overkill klasszikus korszakának gitárosa látszott a végleges megfejtésnek Demmel mellé, aki szintén egy legendás figura. Gustafson azonban köztudottan nehéz eset, akinél néha az egóval is meg kell küzdeni, szóval végül mégis elváltak az útjaik. Az persze óriási poén lett volna, Robb Flynn-t visszacsábítani a kezdetekhez, de hát nyilván az ő egója (ma már) ezt nem engedné meg, illetve Demmel-lel sem ment túl simán az elválás. Így hát Ira Black lett a megfejtés.
De más posztokon sem akármilyen fickók szerepeltek. A basszusgitár mögött ott állt a kicsit lepukkantabb kinézetet öltő Christian Olde Wolbers, akit a Fear Factory-ból lehetett ismerni, a dobokhoz pedig a Vio-lence alapítótagjai közé tartozó Perry Strickland tért vissza.
Szóval a koncertező felállás teljessé vált, a Vio-lence pedig hasonlóan oldschool programot vonultatott fel, az első lemez, az Eternal Nightmare majdnem teljes végigjátszásával, de esetükben pár új dal is belefért a programba.
Az Eternal Nightmare, Serial Killer, Calling In The Coroner dalokkal indult az erőteljesen oldschool-ra vett program, aztán áttértünk a legalább annyira kiváló kettes lemez, az Oppressing The Masses tételeire, ahonnan az Officer Nice és az I Profit érkezett.
A hangzás egy fokkal koszosabb volt a Xentrix-éhez képest, de nem állt rosszul a daloknak ez a fajta nyersesség. Itt elsősorban gyors és még gyorsabb dalokat halhattunk, Phil Demmel és Ira Black csuklója járt rendesen, utóbbi előszeretettel temetkezett hatalmas rőzséje mögé.
A Vio-lence talán Sean Killian hisztérikus hangja miatt tud nehezebben befogadható lenni a pályatársakhoz képest, aki mintha csak ötletszerűen sivalkodná a sorokat. Így idősebben már határozottabb a hangja, ami különösen az újabb számoknál tetten érhető (a Flesh From Bone és az Upon Their Cross hangzott el ma), de a régieknél azért nem múlt el ez a kajabálós vonal. De ez így tartozik hozzá a Vio-lence-hez, más hanggal el se lehetne képzelni ezeket a számokat.
Sean Killian határozottan kommandírozta a közönséget. Sötét tekintettel, széles gesztusokkal állt fél lábbal a monitorokon. Látszott rajta, hogy át akar érezni minden energiát, amit csak felszabadítottak a zenéjükkel.
A két új szám ellenére valódi oldschool program volt az első két albumról, a Kill On Command, Mentally Afflicted, T.D.S. (Take It As You Will), Phobophobia és legvégül a közönség által követelt World In A World hangzott el. A Vio-lence is remek bulit adott, a közönség is kiváló volt, úgy érzem hihetünk Sean Killian-nek, aki úgy búcsúzott el, hogy még visszatérnek.
Reméljük, hogy így is lesz, nem csak velük, hanem a többi ma fellépő bandával is. Nagyon kell értékelni, hogy ma itt voltak és élőben koncerteztek, nagyon nem evidencia, hogy ma 2022-ben ezek a csapatok léteznek és újra aktivizálódtak. Remélem a lendület hajtani fogja őket és nem adják fel és jó lenne, ha új zenékkel is megörvendeztetnének minket.
A mai rendezvénynek minden résztvevő átérezte a különlegességét. Nem véletlen, hogy már a kapunyitás után nagy tolongás volt a merch pultnál, nagy keletje volt az olyan kult pólóknak, amelyek a Vio-lence vagy a Whiplash debütalbumát ábrázolták. De bakelitek, felvarrók, CD-k is gazdára találtak. Számomra az a koncertélmény volt ez a mostani, amire már nagyon régen vártam. Nem a mobiltelefonjukba feledkezett nézők tömegei, hanem vad headbang-elő, pogozó, circle pit-ező tömeg, akik valóban meg akarják élni a pillanatot.
14:41
