beszámoló [koncert] 2004. november 20. szombat 16:49
nincsen hozzászólás
szerző: TompiBlind Myself, Isten Háta Mögött, Wendigo, The OneHeaded Man 2004. október 8., Trafó Klub, Gödöllő
Gondolom, nem árulok el azzal nagy újdonságot, ha azt mondom, Budapest és környéke igencsak bővelkedik jó koncertekben manapság. Ékes példája volt ennek az október 8-ai nap is, amikor a Mega Pubot a Gorgoroth és az 1349 riogatta, a Magura a Kultiplexben kergette extázisba a hallgatóságot, a Blind Myself pedig a Trafóban mutatkozott be a Korogból ismerős Keszei Krisztiánnal. Elsősorban az ő képzeletük termékére voltam kíváncsi, de nem hagyott hidegen a többi zenekar fellépése sem.
Kezdésnek mindjárt be is robbant a Dévényi Tibor által tolmácsolt Lemezlovas dalát intróként felhasználó OneHeaded Man. Kicsit letörtnek látszottak a kevés néző miatt, ami persze érthető is, de ennek ellenére nagyon dinamikusan adták elő a tekert ütemekbőll álló, komplex felépítésű szerzeményeiket. Különösen András bizonyult aktívnak az este folyamán, folyamatosan lóbálta a szó szerint a nyakába akasztott héthúros gitárját, és közben folyamatosan vigyorgott, grimaszolt, egyszóval egy második frontemberként szerepelt az énekes Áron mellett, aki tökéletesen tolmácsolta dallamait, legyen szó a lassan induló Same Shit-ről, vagy a közös kedvencként felkonferált Blurry Past-ről. A ritmusszekció, pedig szép csendben brillírozott, és egy igen díszes szőnyeget terítettek a morzsoló riffek alá. A Feed The Pigs demo nótáin kívül még terítékre még néhány újabb keletű szám is, és hát ezek alapján sem lehetne megvádolni a fiúkat, hogy a slágerlistákat kívánják ostromolni egyszerű kis zöngeményeikkel. Nagyon kíváncsi vagyok a következő dobásukra, legyen az EP, stúdióalbum, vagy akár a kultikus Szomszédok zenéjét felhasználó intro...
Ha jól tudom, a Wendigo a bulit lemondani kényszerülő Wackor helyére ugrott be. Személy szerint nagyon szeretem SlayerCsabiék muzsikáját, de az új dobossal színre lépő Wendigo maximálisan kárpótolt. A tagok előző csapatait (Da Capo, Stonehenge) ismerve sejthető volt, hogy nem éppen átlagos a zenéjük, és ezt a képzetet még csak tovább fokozta az erősítők előtt elhelyezett számos pedál, effekt, és hogy az Egyfejűekhez hasonlóan a megszokottnál itt is eggyel több húr volt a gitárokon. Műfajmegjelölésre azonban nem vállalkoznék, maradjunk csak annyiban, hogy metal, abból viszont minden, ami jó. Forbidden-hez hasonló betonozások, Nevermore-szerűen elborult hangulatok, amelyeket Bátky Zoltán jellegzetes dallamai, Jozzy bluesban gyökerező, lazán pengetett szólói, illetve a sajátosan ritmizált, tömény riffek tesznek egyedivé. Tökéletes példa volt erre a nyitónóta, a gyorsvonat módra zakatoló Disconnected, a vonszolós Two As One, vagy a kitörölhetetlen refrénnel bíró Man With 1000 Voices, amely már az ingyenesen letölthető Reconnecting EP után született, csakúgy, mint a Rainmaker című szerzemény. A programot záró feldolgozás, vagyis a Stonehenge Wendigo-ja előtt még elhangzott egy-két újabb darab is, amelyek ugyan döngöltek, mint az úthenger, de az is feltűnt, ezt a járművet ésszel irányítják.
A fenti mondat utolsó fele tökéletesen áll az Isten Háta Mögött székelő formációra, igaz náluk a döngölés, és az ésszel való irányítás egy egészen más formában van jelen. Megmutatkozik ez már a hangolásnál is, ahol is kiderül, hogy a zaj, itt nem bántó tényező, hanem szerves része a produkciónak. A beállást követően azonban elhagyták a színpadot, és szép sorban, egyenként vonultak be a zenészek, utolsónak természetesen a frontember, Pali. Mindenféle előzetes bejelentés nélkül egy jammelős introba csapnak, ahol kapásból feltűnik, hogy milyen érzéssel üt a dobok mögött Lacika, de a tekintetek jelentős része Pálra tapad. Hiába, muszáj figyelni ezt a tébolyult mozgást, persze közben azért mindenki lelkesen bólogat a Közelítő távolító malomkőszerűen őrlő riffjére, vagy dúdolja a grunge beütésektől sem mentes refrénekbe préselt szürreális szövegeket, vagy egyszerűen csak andalog a stoneres lebegésekre. Az IHM-nek azonban a különböző idegállapotok közt örvénylő dalok mellett szerves részét képezik a meglehetősen spontán konferanszok is. Ezekből kiderül többek között az is, hogy a zenekar nem tudja, hogy mit is keresnek ezek között az együttesek között, illetve, hogy új tagja van a csapatnak, egy szobor, aki a felszopó funkcióját tölti be. Az újonc rövid időre ugyan, de megkapta a mikrofont is, egy meglehetősen tömör megnyilatkozás idejére. Annak ellenére, hogy ez a négyes élőben kifejezetten szórakoztató tud lenni, a zenéjük önmagában korántsem vicces, pláne nem idétlen. Nagyon jól megírt dalaik vannak, amelyeken csak javítanak a gyakran alkalmazott csúf, zajos improvizációik. Csak ajánlani tudom a súlyos, innovatív zene kedvelőinek, hogy tegyenek egy sétát a Sötétség Herczegének byrodalmában.
Vélhetően így tett az este főzenekarának nevezhető Blind Myself is, akik talpig feketében csaptak a Horryfied By The Sun-ba. Ezt nevezem én in medias res kezdésnek! Valami elképesztő, micsoda energiákat szabadítottak fel, Ivánfi Dani például majdnem végig csukott szemmel, szinte transzban csépelte a mindössze három cintányérral felszerelt cuccát, Gergő átélte minden egyes elhörgött, elénekelt szavát, Szalkai Tibi pedig úgy adott nyomatékot egy befejezett dalnak, hogy nemes egyszerűséggel földhöz vágta, és ezzel elnémította a mikrofonját. Kolozsi Péter basszusgitáros néha még tovább is kiabált, mint azt az adott nóta kívánta, Keszei Krisztián pedig jellegzetes mozdulataival gesztikulálva facsarta ki a hangokat gitárjából. A látvány mellett azért nem felejtkeztek meg a játékról sem. Külön öröm volt hallani, hogy kicsit megvariálva adták elő a Worst-Case Scenario nagy részét, és ahol csak lehetett, kihasználták a két gitár adta lehetőségeket, gondolok itt a címadó számot levezető harmóniákra, ami így ikerben különösen katartikus volt, vagy a Labyrinth átformált középrészére. Ezen kívül számos főriff esetében előfordult, hogy a Korogból importált vendégmunkás begyorsítva játszotta azt, vagy csak elhelyezett benne egy extra díszítést. Sajnáltam viszont, hogy kedvenc Blind lemezemet csak a Ravens képviselte, mert ez a varacskos, kaotikus hangzás nagyon jót tett volna, mondjuk a Point Of No Return/Understanding Of Love kettősének, és valószínűleg összepréselt volna a Spirit Of Dead. Sebaj, elhangzott viszont az új lemezt nyitó One Day őrületes dallamorgiája, és az újabban kimaradhatatlan Left Hand Paints. Maga a megszólalás egyébként még a March Of Clowns-ból, és a Chase-ből is akkora szörnyeteget faragott, hogy a Wise Men Of The West szinte pihentetően hatott a műsor közepe tájékán. A legnagyobb zúzást mégis az utolsó szerzemény váltotta ki. Egy srác bekiabálta, hogy ő a Circle Of Pain-t szeretné hallani. Gergő visszakérdezett, hogy melyiket is mondta, majd a rajongó válasz helyett megkapta a Heavent nótáját. Nagyon jó ötlet volt ez a kérés, csakúgy, mint az egész este tető alá hozásának terve.
Balszerencsés volt ugyan ez az időpont a pesti koncertek miatt, így csak a fanatikusok jöttek el Gödöllőre, de szerintem bőven megérte ez a kirándulás.