beszámoló [koncert]  2022. november 23. szerda   05:05

nincsen hozzászólás

  Udo Dirkschneider szinte minden turnéján útba ejtette Magyarországot, így igazán nem mondhatjuk, hogy ritkán látjuk errefelé az Accept egykori hangját. A mai közönséget elnézve, az átlagéletkort szem előtt tartva nem túlzás kijelenteni, hogy a jelenlévők nagyobb hányada az Accept ’80-as évekbeli, stílusteremtő heavy metal-ján szocializálódott, így nem csoda, hogy a nosztalgia erős elvárás a közönség felől.
  Pedig az U.D.O. zenekar se mai darab már, az első album ezen a néven 1987-ben jött ki és aztán még követte vagy 16 sorlemez. Szóval van saját anyag bőséggel, amiből kijönne egy tisztességes koncertprogram. Maga Udo Dirkschneider be is sokallt már egyszer az Accept nosztalgiától, meg is fogadta (természetesen egy kiadós Accept setlist-es búcsúturnéval megtámogatva), hogy többet Accept-et nem játszik. De hát ugye a „rajongói nyomás”...
  
  Úgyhogy végül is az U.D.O. setlist is csak amolyan trükkösen vesztette el Accept jellegét, hogy U.D.O. név alatt tényleg csak U.D.O. dalokat játszottak egy ideig, de Dirkschneider néven futó formációként eközben teljes Accept programmal is turnéztak. Mert hát ugye a rajongók...
  Na mindegy, ezek a szemfényvesztő körök mostanra lezárultak, az U.D.O. programba visszaszivárogtak az Accept dalok, úgyhogy megint minden úgy van, mint rég vót! De az tény, hogy a rajongók ezt egy cseppet se bánják.
  Pedig az U.D.O. 16 albumos karrierjéből tényleg bőven kijönne egy több, mint remek program, különösen, hogy az utóbbi pár év albumai is igencsak ütősre sikerültek. Ma a legfrissebb, a tavaly megjelent Game Over című lemez bemutatója volt, játszottak is róla bőséggel, szóval igazán nem mondható, hogy Udo mester csak a múltjából kíván megélni.
  
  Egy szem előzenekar, az Existance kapott lehetőséget a bizonyításra, többre nem is volt szüksége a közönségnek és szerintem jól is jártunk azzal, hogy a francia csapatot hívták el nyitásnak Udo-ék. Az Existance ugyanis egy kifejezetten tetszetős, intenzív heavy metal bulit nyomott és a műfajukon belül ez mindenképpen meggyőző teljesítmény.
  A heavy metal keretein túli nagy meglepetésekre persze nem kellett számítani, de a franciák jól felmondták a leckét, a dalaikba se lehetett belekötni. És ugyebár ismert az a mém, hogy a franciákat mindenki a kajáikért és a boraikért szereti, de senki sem az emberek ottani mentalitásáért, az Existance-es fiúk azonban rácáfoltak erre, mert nagyon szimpatikus társaság voltak. A buli végén sokat hálálkodtak a közönségnek, még egy magyar zászlót is felmutattak, szóval tényleg egy kifogástalan heavy metal produkciót láthattunk.
  
  Amilyen erőteljes, modern metal bandák szántották fel a hazai színpadokat október-november folyamán, ezekhez képest Udo-ék sokaknak akár valamilyen öreguras lötyögésnek tűnhetnek, ennél nagyobbat azonban nem is lehetett volna tévedni! Tény, hogy a smirglihangú metal-törpe idén töltötte kereken a 70-et, így borzasztóan intenzív színpadi munkára tőle nem kell számítani, de mindig újra és újra meglepődök azon, mennyire marhára élvezetes tud lenni egy U.D.O. koncert. Ez ma is bebizonyosodott.
  Persze ehhez kellenek a kiváló zenei felkészültségű zenésztársak, akikben ezúttal se volt hiba. Udo már egy jó ideje fiával, Sven-nel a dobok mögött rója az utakat, az ifjabb Dirkschneider pedig a határozott játékával fontos szereplő a dalok megfelelő megszólaltatásában. Andrey Smirnov gitáros már hosszú ideje megbízható harcostárs Udo mellett, mióta ő a fedélzeten van, kimondhatjuk, hogy másodvirágzását éli az U.D.O. zenekar, olyan kiváló albumokkal, mint a Steelhammer, a Decadent, a Steelfactory vagy éppen a legutóbbi Game Over.
  
  Smirnov nemrégiben megszabadult a rőzséjétől, így a fehér gitárjával és határozott bólogatásával úgy nézett ki, mint a rövid hajú fiatal James Hetfield. Gitármunkája is elsőrangú volt az egész koncert folyamán. A másik gitáron Dee Dammers nincs még olyan régóta a fedélzeten, ő az enyhe gothic rocker kinézetével a Helloween-es Sascha Gerstner-re hasonlított. Jól megértették egymást Smirnov-val, mindketten szólóztak is, szóval jó gitárduót alkottak.
  Ami viszont különlegesség, az a basszusgitár mögött Peter Baltes jelenléte, aki az ős-Accept-ből, az újjáalakult Accept-en át, végül mégiscsak kikötött Udo mellett – legalábbis ezen turné erejéig. Bár a basszusgitár szerepe sosem volt kiemelten érdekes se az Accept, se az U.D.O. zenekaroknál, azért jó volt látni Baltes-t a deszkákon, pláne hosszú idő után ismét Udo-val egy színpadon. Pláne, hogy a basszer nagy lelkesedéssel és átéléssel lóbálta a haját és a vokálokba is besegített (a banda többi tagja is, a dobosig bezárólag), nem csak az ősi Accept, hanem az U.D.O. szerzeményeknél is.
  
  Így két őstaggal a fedélzeten, valóban nem is róhatja meg senki Udo-ékat, hogy pár Accept szám azért előkerült a mai nap folyamán. Persze először még az U.D.O. szerzeményeken volt a hangsúly, sőt a legújabb lemezen, a himnikus Prophecy és a szintén remekül sikerült Holy Invaders azonnal megágyaztak az estének. Innen azonban rögtön visszaugrottunk az első U.D.O. lemezig, ugyanis az Animal House-t konferálta be Herr Dirkschneider, mégpedig a Go Back To Hell-lel. Nagyon örültem, hogy elhangzott a Never Cross My Way, a valaha volt egyik leginkább magával ragadó U.D.O. szerzemény, a bivalyerős Steelhammer lemezről. Csak azt sajnáltam, hogy más dalt sajnos nem emeltek be innen a mai programjukba.
  De sebaj, volt elég emlékezetes nóta, ugyanis nem csak a ’80-as évek Accept-je, hanem az U.D.O. slágerek is klasszikussá értek az idők folyamán és élőben legalább annyira sütöttek, mint a mai pár Accept nóta. A csapat nagyjából ugrált a régi dalok és az aktuálisabb szerzemények között, így kerülhetett egymás mellé a 24/7 és az Independence Day a Rose In The Desert, Kids And Guns és Like A Beast dalokkal.
  
  A műsorban menet közben is beékelődött néhány Accept szám, így sok öreg rocker felpezsdült a Breaker-re és a véget érni nem akaró óóóó-zással záruló Princess Of The Dawn-ra és a tempós Fast As A Shark. El kell mondani, hogy 70 éves korához képest Udo óriásit énekelt ma. A jellegzetes smirglis hangján még a dallamok is jól kijöttek, sőt a Fast As A Shark eleji sikolyt is végignyomta. Tényleg le a kalappal az öreg előtt!
  És hogy stílszerűek legyünk, a Thunderball lemezes Blind Eyes, a karcos, harapós The Bogeyman után a friss lemez ars poeticájának mondható Metal Never Dies rá valóban igaz – amíg Udo mester a színpadon áll, addig a heavy metal tényleg nem halhat meg!
  
  A ráadás se volt rövidnek mondható, itt már a régi U.D.O. dalokon volt a hangsúly, mint az I Give As Good As I Get, a menetelős Man And Machine és az első lemez címadó száma, az Animal House. De – pláne Peter Baltes-szel a fedélzeten – a koncert vége már nagy Accept múltidézésbe torkollt, az egész terem együtt bulizott a Midnight Mover-re, a Balls To The Wall-ra, és miután azt hittük, hogy ezzel itt a vége, a csapat még visszatért egy tempósabbra vett I´m A Rebel-lel.
  Nyilván más dimenzió az U.D.O. koncertje olyan csapatok után, mint az Amon Amarth, a Machine Head, az Arch Enemy, a Sepultura és mások, akik a közelmúltban felléptek nálunk. De a hagyománytisztelő heavy metallal egy remek kis estét varázsoltak nekünk, rendkívül pozitív, felemelő hangulattal. A Game Over album élőben is bizonyította rátermettségét, szóval várjuk a következőt!

Kulcsszavak:
  udo     existance 

Szólj hozzá!

azonosító (nem kötelező):	ellenőrző kód:	gépeld be ide:

új hozzászólás írása:

 Hozzászólások:
 nincsen hozzászólás