szerző: MorelloVolbeat, Skindred, Bad Wolves 2022. november 5, MVM Dome
Az utóbbi jó pár év több klubjának, koncerthelyszínének a megszűnése következtében mostanra már zsigerből mondjuk fel a mantrát: nincs elég koncerthelyszín Budapesten, hiányzik a klub és aréna szint közötti befogadóképesség, ellehetetlenül a klub élet, stb. De ha egy kicsit mögé gondolunk, lehetséges, hogy lejárt ez a lemez. Klub szintű koncerthelyszínnek ott van az A38, működik a Kék Yuk/Blue Hell, az S8, a Backstage Pub, nyáron a Budapest Park is megnyitja a kapuit, felfutóban van az Analog Music Hall, valamint az Instant színpadán is fellépett már néhány fémes zenekar az utóbbi időkben.
Végül is a Dürer Kert sem vész el, csak átalakult és a Barba Negra is tovább él. Sőt, talán az új csepeli helyszín hozza el azt a méretet, amire már mindenki hosszú évek óta vágyott, ami nagyjából az egykori Petőfi Csarnokhoz hasonló nagyságrend. Láthattunk már metal koncertet a Tüskecsarnokban, de a Papp László Sportaréna is több nagyságrendű eseményhez biztosít lehetőséget, a színpad konfigurálhatóságával. És mindehhez még hozzájött most a frissen felépült MVM Dome a Fradi pálya mellett, ami szintén egy aréna méretű helyszín, talán egy árnyalattal kisebb a Sportarénánál.
Szóval számoljunk csak... Talán mégse olyan tragikus a helyzet, mint ahogy a fejünkben él. Úgyhogy mostanra érdemes lehet revideálnunk az evidensnek tűnő álláspontunkat. Most pedig koncerthelyszínként megismerhettük az MVM Dome-ot, amely nemzetközi, keményebb műfajú zenekarral most debütált először. Dánia sikersztorija, a Volbeat érkezett ide, akik remek érzékkel kombinálják a heavy metalt Elvis Presley jellegzetes rock & roll-jával és manírjaival. Őket kísérte a Skindred, akik a metal és a reggae kombinációjával jelentenek különlegességet, valamint a Bad Wolves, az USA modern metal üdvöskéje, akiket már láthattunk a Five Finger Death Punch / Megadeth koncert előzenekaraként.
Ejtsünk egy pár szót arról, mégis milyen az új helyszín, az MVM Dome. Elnézést, engem rohadtul irritál, ha valami helyszín egynémely nagyvállalat nevét viseli magán, mikor lenne épp elég híres magyarunk névadónak, mint mondjuk a Papp László arénánál. Tudom, a pénz és a támogatás nagy úr, de engem meg nem támogat senki, hogy hasra essek ettől... Szóval itt van a Dome a Fradi pálya mellett (bocs, itt is utálom a Groupama Aréna kifejezést, nekem Fradi pálya marad). A megközelítése kiváló, a dugók és a parkolóhelyek már neccesebbek, a benti igényes kiépítésre sem lehet panasz. Egy kicsivel érzem csak kisebbnek, mint a Sportarénát, de teljesen alkalmas aréna méretű koncertek, turnék lebonyolítására. Az akusztikát nem láttam teljesen ideálisnak, de azért ez is a tűréshatáron belül volt. Megfelelő hangerőt, de eléggé kongó, visszhangzó megszólalást kaptunk a bandáktól, talán a Volbeat állt a legközelebb az ideálishoz, de ott is egy kicsit öblösebb hangzással szólt az ideálishoz képest.
Érdekes volt, hogy a színpad előtt két oldalt hosszú kifutót is felépítettek, mint két csáp, amely közrefogta a legfanatikusabbak számára fenntartott őrjöngőt. A Bad Wolves-ra még eléggé foghíjasak voltak mind a lelátók, mind az állóhelyek, de az amerikai bandát ez nem zavarta, igyekeztek felfűteni a közönséget.
Ahogy fentebb szó volt róla, a Bad Wolvesjárt már nálunk a Five Finger Death Punch kíséretében, a rendkívül karizmatikus Tommy Vext vezényletével. Őt aztán elég kurta-furcsa módon kitették a zenekarból, amelynek alapító tagja volt. Pontosabban később azt nyilatkozta, tulajdonképpen ő lépett ki, de a valósághoz talán az áll a legközelebb, hogy elfogyott körülötte a levegő.
Érdekes módon Vext az amerikai modern metal színtér nagy ígérete volt, de elég volt pár olyan nyilatkozatot tennie, hogy szerinte a Black Lives Matters mozgalom egy politikailag igencsak megtolt felforgató alakulat, akiknek politikailag és pénzügyileg Soros Gyuri bácsi, média promóció szempontjából pedig a Clinton Alapítvány egyengeti az útját. Horribile dictu, még azt is hozzátéve, hogy afroamerikai származásúként ő még rasszizmust sem igazán tapasztalt, szóval ez is csak egy műbalhé – toleránsék, elfogadóék és szólásszabadságék világában egyik napról a másikra leprás személy lett, akivel senki sem akar szóba állni. Saját zenekara is elhatárolódott tőle, így elég egyértelmű, hogy ha nem is kirúgás szinten, de egyre inkább ellehetetlenült a közös munka, amire az énekes távozása tette fel a pontot.
Utódja Daniel „DL″ Laskiewicz lett, aki nekem meglepetés volt ezen a koncerten. A promó fotókon egy nyaktetkós, emberes, jó kiállású fazon, de élőben meg ezzel a karcsiszemüveges okostojás fejjel pont az a figura, akinek már az általános isiben is adtak pár nyakast a suli wc-ben az utcagyerekek. Nem énekelt rosszul, próbálta lelkesíteni a közönséget is, még a letérdelünk-felugrunk játékot is eljátszotta, aki vevő volt rá, de a karizma nekem hiányzott. Nem igazán tudták belakni a széles kifutót sem, pedig Max Karon és Doc Coyle gitárosok is előre jöttek olykor, Kyle Konkiel basszer is rázta a rőzsét rendesen, de mégis túlságosan szellősnek érezte a színpadot a legtöbbször az ember. A DevilDriver-ben is eszelősen doboló John Boecklin játszott még a leglátványosabban, az egész csapatban ő volt az igazi rocksztár alkat.
Talán egy tisztább, precízebb hangzás segítette volna a koncertélményt, de kongó, visszhangos megszólalás sem volt az igazi, az olykor előbukkanó, vaskos riffek élét is elvették ezzel. A koncert mindezzel együtt nem volt rossz, a csapat igyekezett az olyan élőben abszolút működő tételekkel megalapozni a hangulatot, mint a Sacred Kiss, a Killing Me Slowly, a Lifeline, a Never Be The Same, vagy az If Tomorrow Never Comes. Nem maradhatott ki a Zombie sem, a The Cranberries slágere, amivel igazán népszerűséget szerzett a banda. Szemmel láthatóan a nézőtér is erre a dalra élénkült meg. A végére pedig az I´ll Be There fért még bele a programba.
Egy kicsit jobb hangzással jobban megmutatták volna az erejüket ezek a dalok, hol a keményen riffelős, üvöltős, hol a lágyan dallamos vonulattal. Megértem, ha valaki ízléséhez már túlságosan megkreált, patikamérlegen adagolt, áramvonalasra polírozott nóták ezek, de tudnak ezek működni, pláne egy lendületes élő előadással. Sajnos „DL″ Laskiewicz-ben nem éreztem azt a pluszt, ami elődjében megvolt, vagy lehet, hogy egy kisebb, emberközelibb klubkoncerten jobban tudnának érvényesülni, mindenesetre a Five Fingeres koncertjük hangulata jobban átjött, mint a mostani.
És mivel mostanában az ezerszer izgalmasabb zenét játszó God Forbid is elkezdett újra mozgolódni, örülnék neki, ha azzal a formációval láthatnánk legközelebb errefelé Doc Coyle-t.
A Wales-ből származó Skindred-et üdvözölhettük már nálunk néhány alkalommal, én az Akvárium klubban láttam őket legutóbb, ahol nagyon hangulatos bulit adtak. Kérdés volt, ők vajon be tudják-e lakni ezt a nagyobb, kifutós színpadot? Benji Webbe lényegesen rutinosabban mozgott a deszkákon, végtelenül lazán szökdelt végig a kifutón, hol ugrált, hol lelkesített, hol azzal a jellegzetes szarógalamb totyogással süvöltötte a sorokat. Az ő koncertjük hangzását is átjárta az aréna tompán kongó akusztikája, de azért így is lehetett élvezni a zenét. A közönség lábába is jobban beleállt a boogie Beji-ék koncertjén.
Nem is csoda, mert a Skindred nagyon jól eltalálta a reggae műfaj táncolósan ellazult és a rock/metal feszesebb, zúzósabb megközelítésének arányát, nem is egy lányt és fiút lehetett látni ringatózva táncolni a dalokra. Benji-ék értették a figyelemfelkeltés és a szórakoztatás mikéntjét, mert a dalok között olykor olyan klasszikus betétekkel lelkesítették a közönséget, mint a Black Sabbath vagy a Van Halen, amiket mindenki ismer.
A saját dalok is simán megállták a helyüket, az olyan szerzeményekkel, mint az Under Attack, a bohó Rat Race, a felelgetős That´s My Jam, a zúzós Kill The Power, nem lehet tévedni. Egy vadiúj dalt is előszedett a csapat, ami majd a következő lemezen fog helyet kapni, a Gimme That Boom szintén borzasztóan erős közönség interakcióban, szóval nem csoda, hogy nagyon is vette rá a lapot mindenki. Számomra a műfajuk ikonikus darabjául szolgáló Nobody volt a koncertjük fénypontja, a reggae-metal igazi esszenciája.
Érdekes, hogy Benji-n kívül olyan nagy mozgások nem voltak a kifutón, nem is játszott olyan húdelátványosan a többi tag, az izgága fekete frontember viszont önmagában képes volt betölteni a teret. Benji azt is elmondta, hogy le vannak tojva azok a hópelyhek, akik a rettegés, rasszizmus, szexizmus és hasonlók bűvköréből sem tudnak kimozdulni, hiszen egyedül csak a szeretet számít. Így a L.O.V.E Love című hangulatos új dal is terítékre kerülhetett, amelyet együtt zengett a közönség. Talán a Skindred-nek is a kisebb, közvetlenebb hangulatú klubokban jön át jobban a zenéje, de egy aréna színpadon is megállták a helyüket.
A Volbeat pedig egy más dimenziót nyitott a mai estén. Az ő megszólalásuk nagyságrendekkel hangosabb volt a többieknél és az a jellegzetes kongó akusztika ugyan itt is körbelengte a hangzást, de mégis ők szóltak a legtisztábban. Bár az egyszerűség kedvéért Elvis-metalnak szokták őket nevezni és a korai lemezeket valóban keresztül-kasul hatotta a Király, Johnny Cash és a többiek rock & roll-ja, mára azonban jóval sokszínűbb lett a zenéjük. Azért Michael Poulsen stílusa, kiállása és énekmanírjai hatására ösztönösen megvakarja ma is a barkóját vagy annak helyét az egyszeri hallgató, a Volbeat azonban jól felépítette a maga stílusát, aminek a hatásai persze egyértelműek, de mégis kialakult egy rájuk jellemző megszólalás. Ezt a sokszínűséget láthattuk a ma előkerült dalok tekintetében is.
Személy szerint a 2019-es Rewind, Replay, Rebound albumot az ő diszkográfiájukhoz képest egy jó, de unalmas anyagnak találtam, a legújabb Servant Of The Mind azonban egy bődületesen eltalált slágerparádé lett, ami visszahozta a hitem a csapatban. Sőt azt is megkockáztatom, hogy egész életművük egyik legjobban sikerült dalgyűjteménye lett az új lemez. Épp ezért nem is bántam, hogy a mai estén egy jó nagy merítést tett az új dalokból a csapat, de persze korai tételek is előkerültek.
A friss korong mellett a Seal The Deal & Let’s Boogie album lett a másik felülreprezentált időszak ezen az estén, innen indítottak az egyik legemlékezetesebb tétellel, a The Devil´s Bleeding Crown-nal. Aztán jött a Rewind, Replay, Rebound-ról a Pelvis On Fire, amely tömény ’50-es évekbeli rock & roll, bár bőven van benne önismétlés, hiszen simán rá lehetne énekelni a csapat korai slágerének, a Sad Man’s Tongue-nak a szövegét. Majd pedig az új album is beköszönt nyitószámával, a metalosan zúzós, riffelős Temple Of Ekur-ral.
És már ezeknél a daloknál és a körítésnél meg lehetett állapítani, hogy bár a Volbeat zenéje még mindig ezer szállal kötődik az ’50-es, ’60-as évek elvisi rock & roll-jához (klasszik zenegépes vizualizációk, vetítések, Poulsen jellegzetes énekstílusa), de bőven van abból a mai modern, könnyeden hallgatható, mézes-mázosan fülbemászó, de azért mégis zúzós irányzatból, amit amerikai arénarocknak szoktak nevezni.
Jó példa erre a Lola Montez, a 2013-as Outlaw Gentlemen & Shady Ladies slágere, aminek nagyon örültem, hogy előkerült. Ezek a dalok megmutatták, mitől érdemli meg a Volbeat az aréna szintet – hiszen azonnal fülbe ragadnak, azonnal rezonál rá a néző, maximum az nem, aki tényleg be van oltva a torzított gitárok ellen. Ráadásul a rock/metal műfaj jellegzetes harapós agresszivitásához képest mégis felhőtlen jókedv üli meg a hallgatót, a Volbeat nótáit hallgatva.
Vissza a Rewind, Replay, Rebound albumhoz, a lemeznyitó, könnyedebb hangvételű Last Day Under The Sun-nal, a fülbemászóssága ellenére túlismételt refrénjével. De jöttek régebbi slágerek is, hogy azok is magukénak érezhessék a koncertet, akik a felfutásukkor kedvelték meg a Volbeat-et. Így hallhattuk a Fallen-t és a zenekar Elvis-es/metalos kombóját legjobban bemutató Sad Man´s Tongue-ot.
A színpadon természetesen Michael Poulsen volt a fő karakter, aki hol itt, hol ott tűnt fel, de a legtöbbször a kifutó legelején felállított mikrofon mögött énekelt és gitározott. Hangja semmit nem kopott, az énektémákat az egész koncert folyamán tökéletesen hozta. Az ´50-es évek rock & rollja valószínűleg soha nem lehetett volna olyan sikeres, ha nem ügyeletes sármőrök adják elő, ebbe a cipőbe (ha már ezt a műfajt idézik vissza erőteljesen) Poulsen-nek is bele kellett bújnia. A korai időkben erre jobban rá is játszott, látványos színpadi fésülködésekkel és hasonlókkal. Ma már ilyen hatásvadász dolgokat nem vet be, de 47 évesen is mondhatjuk, hogy még mindig sármos frontember és az egész feelinget hitelesen tudja képviselni.
Aktuális társai az örökké rágózó Jon Larsen a dobok mögött, aki feszesen adta az alapokat. Érdekes volt, hogy 2-3 tamnak teljesen más, pőrébb hangzása volt, mintha egy farönköt ütne meg a dobos. Így néha, amikor végigpörgette a tamokat, ez nagyon jól kijött. Szerintem ezzel is az oldschool hangzás, retro hangulat iránt szerettek volna tisztelegni, biztosan nem lehet véletlen. Szóval még ha hangzásra ilyenkor kicsit furcsa, szokatlan érzése is volt az embernek, nekem nagyon bejött.
A korai időkben Poulsen mellett a többi pengetős rendkívüli színpadi intenzitása is hozzájárult a Volbeat koncertélményhez, nagyszerű színpadi teljesítményhez. Nekem Anders Kjølholm basszeros és Thomas Bredahl gitáros átszellemült zúzásai egy kicsit hiányoztak, de zeneileg persze a mai tagságba se lehet belekötni. Csak ők kevésbé izgága karakterek, mint elődjeik voltak. Kaspar Boye Larsen basszer a maga kígyózó mozgásával zúzott a színpadon és alaposan kihasználta a kifutókat is. Rob Caggiano-t korábbi Anthtrax-es munkássága alapján nem igazán tudtam elképzelni a Volbeat-ben, de mivel már majdnem 10 éve töretlen az együttműködés, minden bizonnyal megvan a közös hullámhossz. Rob nem egy örökmozgó, közönséget buzdító figura, bár ő is körbejárta a kifutókat, inkább a játékába feledkezett és a gitárszólókért is jelentős részben ő felelt. Mivel napokon belül esedékes volt a szülinapja, Poulsen a közönséggel is felköszöntötte a gitárost, ami szemlátomást nagyon jól esett neki.
A programról pedig mondhatjuk, hogy igazi slágerparádé volt, és ami még fontosabb egy ilyen múltú zenekarnál, a sláger szót nem csak a régi klasszikusokra, hanem a friss szerzemények legtöbbjére is bátran rá lehet aggatni. A Wait A Minute My Girl az új albumról például nagy betűs, bulis rock & roll, a Black Rose pedig egy hangulatos szám a Seal The Deal albumról.
Őszintén megmondva, számomra a mai estén sok esetben a legújabb számok ütötték a legnagyobbat, ami egy ilyen múltú zenekarnál egészen különleges képességekről tanúskodik. Például az olyan nóták, mint a Shotgun Blues vagy a sötétebb hangulatú The Devil Rages On kiválóan működtek élőben. De az olyan karcosabb, metalosabb tételekre is nagyon jó volt bulizni, mint a Seal The Deal vagy az ugyanerről az albumról származó Slaytan című szösszenet, ahol a Volbeat pontosan megmutatja, hogy felvehetnék ők a 100-as szöges csuklószorítót meg a terepgatyát is, ha akarnák, mert a képességük megvan ilyen dalokat is írni, de nekik a bulizós rock & roll a tudatosan választott világuk.
Nagyon örültem a Lonesome Rider előkerülésének, amely az egyik kedvencem a csapattól, ráadásul turnén most debütál először a dal. Slágerparádé az egész setlist, elejétől végéig, nem hiszem, hogy bárkinek panasza lehetett volna a hangulatra. És még mindig bőven volt játékidő, hiszen belefért a szintén nyomokban Slayer-es Dead But Rising a kiváló Outlaw Gentlemen-ről, a változatosság kedvéért szintén Slayer-es The Sacred Stones az új lemezről (hallga´ csak azt a South Of Heaven feeling-et!), a bulisabb irányból közelítő Die To Live, a dán nyelv ellenére mégis látványos közönségénekléssel kísért, egymást átkarolós For Evigt és a végére egy örök kedvenc, a VolbeatElvis-metalját legtökéletesebben megjelenítő Still Counting.
A mai előadás alapján tökéletesen megérdemelt a Volbeat aréna szintre jutó karrierje. A koncerten egy percig se volt üresjárat, kiváló setlist-tel készültek és a háttérvetítések, vizualizációk is nagyban emelték az est fényét. Arénakoncerteken már nem egyedülálló ötlet a nagy luftballonok nézőtérbe küldése, amiket kedvükre dobálhatnak a rajongók, de még a szintén lassan megszokottá váló konfetti esőt is sikerült olyan színvonalasan megoldani, hogy apránként söpörjön végig a teljes nézőtéren, az ülőhelyeket is beleértve, így az élmény tényleg katartikus volt.
A végén pedig ott a magyar zászlós zárszó, hogy „Köszönöm, Budapest!” Mi is köszönjük ezt az élményt, nem is lehet másképp befejezni ezt a cikket sem.
06:07
