beszámoló [koncert] 2022. október 19. szerda 12:04
nincsen hozzászólás
szerző: MorelloUltima Ratio Fest 2022 (Moonspell, Insomnium, Borknagar, Wolfheart, Hinayana) 2022. október 10, Barba Negra
Aktív koncertes ősznek nézünk elébe, ennek egy fontos pontja az Ultima Ratio Fest-nek elkeresztelt turné, ahol a rideg, melankolikus tájak érzésekkel telített zenei világát hozzák el nekünk 5 metal csapat. Bár épp Portugália közel sem a ridegségéről ismert, de az este első számú bandája, a Moonspell ugyancsak nem fukarkodik a horrorisztikus vagy épp szívbemarkoló dallamokkal. Finnországot két melodikus death metal csapat képviselte, az Insomnium és a Wolfheart, a legendás Borknagar Norvégiából érkezett, míg a melodikus death/doom metalos Hinayana-nak a szintén nem hófödte hegycsúcsairól híres Texas az otthona.
A több fellépős program korai kezdést jelentett, sajnos a Hinayana-ra így nem is tudtam odaérni, így nem sikerült megtudni, hogyan képviselik ezt a műfajt Texas-ban. A Wolfheart-ot viszont már mindenképpen látni akartam, hiszen a 2019-es Rockmaratonon már láthattuk itthon a csapatot, egyébként ugyancsak az Insomnium-mal karöltve. Egyébként akkori koncertjük kiválóságát az is mutatja, hogy megfogadtam, követni fogom a Wolfheart munkásságát.
A felállásról csak annyi megjegyzés, hogy akkor még csak turnégitárosként volt jelen a death metal Jason Momoa-ja, az izompacsirta Vagelis Karzis, mára azonban már teljes értékű taggá fogadták. Így az új lemezből, az idén megjelent King Of The North-ból is kivette a részét. A csapat elég borzasztó hangzással indította a koncertjét, Tuomas Saukkonen hangja és az egész zene olyan volt, mintha egy feneketlen kút mélyéről szólt volna. Szerencsére menet közben sikerült kicsit rendet tenni a potméterek között, szóval kis idő elteltével azért már vállalhatóbb hangzással szólaltak meg a Wolfheart dalok.
A finn melodikus death metal követi a nordikus hagyományokat, és amolyan érdekes elegye a svéd göteborgiakra jellemző melodikus, dúdolható vonalnak és a Norvégiában honos ridegebb, ércesebb, black metalosabb zúzásoknak. Ráadásul a Wolfheart dalai jól megírt szerzemények, így a műfajnak mindenképpen az élvonalába sorolható a csapat.
Ma elsősorban az új King Of The North albumukat mutatták meg nekünk, erről Skyforger, The King, Knell dalokat. A korábbiakról a Strength And Valor, az Aeon Of Cold, a Breakwater és végezetül a The Hammer fért bele a programjukba. Érdekes, hogy az új tagként csatlakozott Vagelis Karzis eléggé a reflektorfénybe került a csapatba, nem csak a gitárszólói kapcsán, hanem nem egyszer ő maga konferált és az énekből is kivette a részét. Mellette elsősorban Tuomas Saukkonen volt a csapat hangja, a basszus mögött pedig Lauri Silvonen bólogatott lelkesen. A Wolfheart figyelemre méltó képviselője az északi melodikus death metalnak, így a műfaj rajongóinak érdemes követni a pályafutásukat.
A Borknagar Norvégiából érkezett, sokak szemében kultikus csapatról beszélünk. Ők nem annyira a rideg zeneiséget képviselték a mai estén (pontosabban csak részben), hanem olykor egész komplex hangszerelésű, nem egyszer folkos kikacsintásokkal is bíró témákból építkeznek. A Borknagar-ban az Arcturus-ból és a Dimmu Borgir-ból is ismert ICS Vortex döngette a basszust és hol hörgős, hol dallamos énekkel tolmácsolta a viking életérzést. Mellette Lazare volt igazán aktív a billentyűk mögött, az ő magával ragadó éneke volt fókuszban néhány dalnál. Nem lehetett nem észrevenni, mennyire élvezte a színpadon zenélést, olykor még jó hangulatban táncikált is a billentyűk mögött, gitáros kollégájával karöltve. A túloldalt a köldökig érő befont szakállú Øystein G. Brun hegesztett egykedvűen.
A Borknagar-nál voltak gyorsabb témák, éneklősebb, sámánisztikus hangulatú témák, középtempós menetelések és black metalos zúzások is. Ének téren is a hörgős és a dallamos ének egyaránt helyet kap náluk. Szóval nehezen behatárolható az ő műfajuk, de hát pont ez a jó benne.
Elsősorban a két utolsó lemezükről, a 2019-es True North-ról és a 3 évvel korábbi Winter Thrice-ról játszottak, innen hallhattuk a The Fire That Burns, a The Rhymes Of The Mountain, az Up North, a magával ragadó Voices és a Winter Thrice dalokat. A korábbi, kicsit marconább hangvételű szerzeményekből csak a 2000-es Quintessence két tétele, a Ruins Of The Future és a Voices mellett a koncert másik csúcspontját jelentő Colossus hangzott el.
A Borknagar-t nem mondanám olyan könnyed hallgatnivalónak, amire bárki rá tud kattanni akár első hallgatás után, dúdolva a dallamokat – ez kicsit odafigyelősebb zene, de aki úgy igazán elmélyedve akarja magába fogadni a nordikus hangulatot, az megtalálhatja a számítását.
Az Insomnium-ban azt szeretem, hogy a zene egészét és szinte minden számukat áthat egy melankolikus, andalgósan szomorkás hangulat, mégsem lesz tőle amolyan érfelvágós „bánatmetál” az egész, mert az olyat nem szeretem. Az Insomnium-ban ugyanis emellett megvan az a tökösség, az a zúzós, harapós lendület, ami élőben is kiváló koncertbandává teszi őket, a lépten-nyomon a zenét színező, olykor csak a háttérben megbúvó gitármelódiák viszont annyira átélhetővé teszik a zenét, hogy még a populárisabb metal műfajok kedvelőinek is meg tudja nyerni a tetszését – már akit az alapvetően hörgős ének nem ijeszt el.
Mert a csapat hangja mégiscsak a hosszú hajzuhataggal rendelkező Niilo Sevänen basszusgitáros, akik nagy átéléssel hörögte a sorokat. A koncerten egy kicsit tompán szólt a hangja, de mivel a lemezeken is hasonló a megszólalás, így ez számomra nem volt zavaró. A csapat teljes programot játszhatott, aminek nagyon örültem, mert bár már többször láttam őket, a 2015-ös (régi) Barba Negrás koncertjük egy csodálatos élmény volt a maga kristálytiszta, álomvilágszerű hangzásával (zárójeles megjegyzés, hogy akkor annyiért vettem ott Insomnium-os kapucnis pulcsit, mint amennyibe ma a pólók kerülnek...) Annyira szép hangzást persze most nem kaptunk a sátorban, de azért különösebb panaszra se lehetett okunk.
Öröm volt, hogy a részemről nagy kedvencként számon tartott Shadows Of The Dying Sun albumról jó néhány számot hallhattunk, számomra a legfogósabbnak, legemlékezetesebbnek számító Ephemeral (rögtön első nótaként!), Revelation, The Primeval Dark, és a slágernek bátran nevezhető While We Sleep voltak a csúcspontok ezen az estén. Azt viszont nem tudom megérteni, hogy a szintén fülbe ragadós Where The Last Wave Broke miért kopott kis mostanra a programból, pedig ez is simán csúcspont lehetne.
Ezen kívül a legfrissebb Heart Like A Grave dalait élvezhettük elsősorban, amely szintén jól sikerült lemez lett, jól illik a banda diszkográfiájába. A Valediction, And Bells They Toll, Pale Morning Star, Heart Like A Grave képviselték a friss szerzeményeket. Ezeken kívül csak két régebbi dal, a málházósan vonszolós Down With The Sun és a zúzós Mortal Share kapott helyet a program közepén.
A csapatban Niilo mellett ugyancsak központi szereplőként nőtte ki magát Jani Liimatainen gitáros, akit megannyi zenekarból, többek közt a Sonata Arctica-ból lehet ismerős, de az ex-Nightwish-es Anette Olzon-nal is nagyon jó zenét raktak le a The Dark Element projekttel. A jelek szerint jól érzi itt magát, mert nagy átéléssel játszotta a fülbesimuló gitártémákat, emellett a dallamos énekrészeket is ő szolgáltatta. A másik oldalt egy beugró gitáros volt, akinek segítségét Niilo külön meg is köszönte, ő fület gyönyörködtetően színezte a zenét a gitárjával és a szólókat is nagyon ízlésesen játszotta. Az Insomnium ma sem okozott csalódást, bár kicsit tisztább hangzást el tudtam volna viselni, azért így is a vállalható szinten belül volt.
A Moonspell kicsit kilógott a sorból, a dallamosan is rideg, hörgős, zúzós északi bandák mellett a portugál gothic metal legenda azért nem tűnik elsőre annyira logikus párosításnak. De hamar kiderült, hogy Fernando Ribeiro-ék nagyon is jól beilleszkedtek a hangulatba.
A jellegzetes Mikiegeresen kopaszodó fazonjától megvált, rövid hajúvá vedlett Fernando Ribeiro-nak nagyon jól áll a kor, kifejezetten jó kiállásúan, sármosan vezényelte a showt, de ezt inkább a hölgyek tudnák megerősíteni. Bár az éjsötét hangulatú, olykor vámpíros tematikájú gothic metal-hoz az átszellemült, érzelmes vokál illik, azért Fernando is számos alkalommal ragadtatta el magát hörgésig, így emiatt mégis megvolt a közös pont az este többi bandájával. Zeneileg se lógtak ki a sorból, mert a bőr alá kúszó, néha kicsit elvont dallamok, hangulatok náluk is nagyon jól működnek, ráadásul a riffelős, döngölős témák kifejezetten jól lehetett headbang-elni is. Szóval a Moonspell-nek is minden adott volt a sikerhez.
Már csak annyi kellett, hogy a dalválogatást is ügyesen oldják meg, hogy a régi rajongókat is kiszolgálják vele, de a keményebb, death metalosabb érdeklődésű jelenlévőket is a színpad előtt tudják tartani vele. Ez véleményem szerint sikerült. Szép merítést tettek az életművükből, nem csak a legutolsó Hermitage albumuk volt fókuszban (erről csak 2 dal hangzott el, a bulit nyitó The Greater Good és a koncert második felében előkerülő Apophthegmata), ezen kívül inkább a legsikeresebb korábbi időszakuk dalait pörgették. Az Extinct, Night Eternal, Finisterra, In And Above Men, From Lowering Skies, Opium, Breathe (Until We Are No More) daloknak megvolt a hangulati íve. Erőteljesebb, harapósabb darabok is voltak közötte, de a lassabb, magával ragadó hangulatú tételek is jól színezték a programot. A végére a Mephisto, Vampiria, Alma Mater, Full Moon Madness négyese pedig úgy gondolom, magáért beszélt, legkésőbb ekkora szerintem mindenki átélte a Moonspell zeneiségét.
Nagyon ütős turnécsomagot kapott a pénzéért, aki beruházott az Ultima Ratio Fest-re. A Texas-ból érkező melodic death/doom Hinayana-val, a két finn melodic death kiválósággal, a Wolfheart-tal és az Insomnium-mal, a progresszív/folk/black mestereknek számító Borknagar-ral és a Moonspell keménykötésű gothic metal-jával szerintem mindenki megtalálta a kedvére való zenét. Ráadásul mindezt úgy, hogy a többi bandára se kellett fintorogni, hiszen a látszólagossággal ellentétben nagyon jól illeszkedtek egymásba a műfajok és fontos hozzátenni, hogy mindegyik banda emlékezeteset alkotott ezen az estén.
12:04
