szerző: MorelloKISS 2022. július 14, Budapest Sportaréna
TÖMEGSÍRT FEDEZTEK FEL BUDAPESTEN!!! Megdöbbent szemtanúk szerint a Budapest Aréna 2022. július 14-én tömve volt összezsúfolódott holtakkal! Legalábbis ez lenne a hatásvadász cím, ha igaz lenne Gene Simmons mondata, hogy a rockzene márpedig igenis halott. Kedves Gene, ezek szerint halott volt az a sok ezer ember, aki feltűnt az Arénában, lelkesen várva a koncerteteket? Persze értem én, mire gondolt Simmons mester, hogy bár ők még tényleg az a zenekar, amely felrobbantja az arénát piszok látványos színpadképpel, pirotechnikával, koncertteljesítménnyel és nem utolsósorban generációs slágerdalokkal, de ha ez a zenészgeneráció leteszi a lantot (Metallica, Iron Maiden, stb.), akkor nem nagyon maradnak korszakos, megkerülhetetlen rockbandák.
Ebben a részében lehet, hogy Simmons-nak igaza van. Én meg azt mondom: és akkor már a rockzenét emiatt halottnak kell tekinteni? Arénabandák azért ma is vannak a színtéren, talán nem akkora kultusszal és világszintű ismertséggel bírók, de ez a mai zenei színtérnek és az információs társadalom dömpingjének is „köszönhető”, nem csak annak, hogy új zenekarok képtelen felnőni a szintjükre. A másik pedig: és akkor mi van, ha eltűnnek az arénabandák? Maximum a rock/metalzene visszaszorul a klubokba, a kisebb színterekre. Ami egyébként mindig is ennek a műfajnak az igazi erőssége volt.
Szóval hiába hányja már ránk a földet Gene Simmons, egy kiváló magyar tudós társaság már régen megmondta: „jegyezd meg jól, míg a Föld kerek, mindig lesznek rockerek!” Így hát a KISS-nek se kellett amiatt aggódnia, hogy temetőket kellene kihantolniuk ahhoz, hogy megtöltsék a Budapest Sportarénát. Mert bizony teljesen megtelt a csarnok, de hát ebben nem is lehetett semmi meglepő. A The End Of The Road turné hivatalosan a KISS búcsúturnéja, úgyhogy jó eséllyel az utolsó alkalommal láttuk a Paul Stanley és Gene Simmons által vezetett társaságot. Ebben a műfajban persze soha ne mondd, hogy soha, látunk itt 20 éve folyamatosan búcsúturnézó zenekarokat, meg nagy ígérgetéseket és pár évvel későbbi újjáalakulásokat, szóval nem kizárt, hogy a zöldhasúak végül nagyobb urak lesznek Stanley és Simmons elképzelésénél.
De a két fő arc már a 70-et tapossa, és egy olyan intenzív színpadi showt, ami a KISS-t jellemzi, valóban nem lehet a végtelenségig csinálni. Szóval esetükben tényleg van rá esély, hogy ez valóban a búcsú ideje volt, Magyarországon legalábbis mindenképpen. A KISS majdnem félszáz éves zenei karrierje azonban van olyan fontos az egész rockszíntér tekintetében, hogy tényleg mindenki látni akarja még utoljára őket, akinek csak egy kicsit is jelent valamit a torzított gitár.
A KISS A Dirty Honey társaságában vágott neki az útnak, akiknek a fellépésére még nem tudtam odaérni az Arénába, így sajnos nem tudok róluk nyilatkozni. Pedig állítólag nagyon jók voltak. A KISS-re természetesen csordultig telt a nézőtér, mind az álló-, mind az ülőhelyeken izgatottan várták a rajongók, mivel készül a zenekar.
A színpadkép se volt kispálya. Négy hatalmas, a tagokat formáló többszörös életnagyságú szobor övezte az amúgy sem kis színpadot, így még grandiózusabbnak tűnt az egész. A Detroit Rock City-re lezuhanó függöny pedig egy jó nagy LED falat fedett fel, ahol végig a zenészeket kamerázták különböző szögből, illetve néha a közönséget. Olykor néhány retro felvétel is helyet kapott, ezek különösen feelingesek voltak, szépen keretet alkotva a KISS karrierjének korai szakasza és a jelen között.
Bár a KISS-nek volt maszk nélküli időszaka, hát nem is lehet kérdés, hogy Starchild, Demon, Spaceman és Catman legendás figuráját szerette volna az egész aréna a színpadon látni. Ez így is történt Paul Stanley és Gene Simmons természetesen hozták a velük egy életre összenőtt karaktereket, Spaceman és Catman jelmezében pedig már hosszú ideje Tommy Thayert és Eric Singert találjuk.
Lehet rajta filózni, ezen a karrierzáró turnén mennyire lett volna helye az együtt zenélésnek, legalább egy blokk erejéig a klasszikus felállás megkerülhetetlen tagjainak minősülő Ace Frehley-vel és Peter Criss-szel. Nem ültünk ott a tárgyalóteremben, tehát nem tudhatjuk a pontos részleteket, de elvileg a nyitottság meg lett volna, csak a pénzügyi, játékidőbeli, fizikai kondícióbeli és bizonyos személyi kérdésekről nem sikerült dűlőre jutni. Gesztusként és élményként biztos jó lett volna a két másik alaptagot is a színpadon látni, de amilyen showt mutatott fel nekünk a csapat Tommy Thayer és Eric Singer közreműködésével, szerintem utólag senki nem hiányolta se Frehley-t, se Criss-t.
Van önirónia is a KISS-nél, hiszen Stanley bemondta, hogy ma este hallhatunk régi számokat, még régebbi számokat és a kezdeteket is. És ebben nem is volt semmi túlzás, hiszen a csapat 2012 óta nem hozott ki új albumot és el is mondták nyíltan, hogy semmi affinitásuk nincs új zenéket írni. De igazából a rajongók se várnak ennél többet, bőven elég nekik a Detroit Rock City-re, az I Was Made For Loving You-ra, a Rock And Roll All Nite-re, a Shout It Out Loud-ra, meg a többi klasszikusra bulizni, így a kereslet találkozott a kínálattal.
És valóban ezek a korai zsengék voltak a program alappillérei, elsősorban a KISS című legelső album nótái, 1973-ból (!!), meg a legnagyobb ismertséget hozó Destroyer lemez 1973-ból. Ezekről adták elő ma a legtöbb dalt. Hihetetlen belegondolni, hogy az olyan szerzemények, mint a Deuce, a Cold Gin, vagy a 100,000 Years már félszáz évesek!
De ahogy Stanley mester elmondta, nem csak az ősrégi dalok voltak ma terítéken, hanem a későbbi lemezekről is felmutattak jó pár tételt. Hallhattuk így a War Machine-t, a Heaven´s On Fire-t, az I Love It Loud-ot, de a Lick It Up lemez címadója is előkerült.
Hihetetlen, hogy félszáz évvel ezelőtt már kitalálták ezeket a karaktereket, de ma is mindegyikük imádnivaló volt, imádta őket a közönség. Simmons-nak talán ki is száradt hamar a szája, hiszen szinte minden pillanatban hozta a védjegyszerű nyelvöltögetős formáját. Különösen az első pár számnál, amikor a fotósok is meg voltak vadulva. A konferálásokat 80%-ban Paul Stanley végezte, az ő kicsit feminin, örökmozgó alakja is meghatározó jelenség a KISS-ben. Énekteljesítményben nyilván nem veheti már fel a versenyt a fiatalkori önmagával, de teljesen vállalhatóan adta elő magát. Mondjuk a konferálásokkor már kicsit néha sok volt az üveget karcoló, magas tónusú hangszíne.
Tommy Thayer-t nem mondanám akkora showman-nek, mint a két főembert, de mindvégig ízlésesen gitározott, bejárta a színpad minden szegletét és a vokálokban is segített. Pont itt volt egy jó kis szóló blokkja is, amikor a színpad tetején ufókat formáló tereptárgyakat nagy durranások közepette kilövöldözte a gitárjával.
Eric Singer nem mai gyerek már, szóval nem láttunk eszelős püfölést tőle a dobok mögött, de szolid, finom játékot azt igen. Volt, hogy az egész dobemelvénye felemelkedett a magasba, ez nagyon látványos volt. Egyébként is volt több lift a színpadon, amikor Singer mellett Simmons és Thayer is a magasból zenélt nekünk. Hihetetlen látványos koncert volt, őrült pirotechnikákkal, szóval a látvány is méltó volt a KISS búcsújához.
Azért akárhogy is nézzük, még ennek a világszintű zenekarnak is kicsit különleges pálya Magyarország, hiszen mind Gene Simmons-ban, mind Paul Stanley-ben van magyar vérvonal. Ezt el is mondták a koncerten. Simmons annyira belelovallta magát, hogy egész hosszan beszélt magyarul a közönséghez. Megfitogtatta káromkodási szókincsét, ami leginkább olyanokban merült ki, mint „azt a kutyafáját”, „az anyád úristenit”, „a Krisztus lovát”. Ugye mondanom se kell, hogy gurult a nevetéstől az egész közönség...?
Gene ráadásul énekléssel is megpróbálkozott, az „Az a szép…” nótát vidáman énekelte vele a közönség, különösen az „akinek a szeme FEKETE!” felkiáltást díjazták nagy ovációval. Meg belekezdett egy másik magyar nyelvű dalba is, de ezt a régi magyar nótát szerintem senki nem ismerte, így Simmons egy ál-felháborodott „fuck you!”-val fejezte ki, hogy itt produkálja magát, a közönség meg csak néz, mint hal a szatyorban.
Eddig is nagyon jó hangulat uralkodott a teremben, de Simmons kis magyar nyelvű performansza után tényleg a tetőfokára hágott a buli. Még az is, aki eddig visszafogottabban, az ülőhelyéről figyelte az előadást, az is fellelkesedett. Szóval jogosan mondhatjuk, hogy nem csak a közönségnek, de a zenekarnak is különleges volt ez a magyar helyszín.
Egyébként ez a magyar nyelvű átkötés a Calling Dr. Love című dalba torkollott, ami szintén egy korai sláger. De jöttek (KISS mércével mérve) későbbi dalok is, mint a Tears Are Falling, a cirkuszos körítéssel előadott Psycho Circus, vagy a legkésőbbi ma előkerült dal, a 2009-es Sonic Boom albumról a Say Yeah.
A KISS-ben mindig is kiváló zenészek voltak, nem csak az olykor cserélődő gitáros poszton, de ma mindenki megmutathatott valamit magából. Tommy és Singer szólójáról már írtam, de persze nem maradhatott ki a Demon magánszáma sem, a vérköpés, miközben kínozta a basszusát. Egyébként érdekes volt megfigyelni, hogy a kivetítőn olykor a zenészek arcát és gesztusait mutató kép nem élő felvétel volt, hanem korábban felvett jelenetek.
Visszaléptünk a Destroyer album időszakába a God Of Thunder-rel, majd pedig jött egy dal 1977-ből, a Love Gun címadója. És ha valaki esetleg nem tudta volna, miért volt az a nagy üres tér a nézőtér közepén, bizony oda is egy kis emelt színpadot ácsoltak, 3 mikrofonnal, ahová egy levegőből lelógó gyűrűn egyszer csak átszánkázott Paul Stanley, a nézők feje felett. Gondolom nem kell ecsetelnem, milyen figyelemre méltó teljesítmény ez egy 70 éves embertől.
Szóval míg a banda a fő színpadon volt, Stanley a nézők feje felett járkált körbe a kis (haha, KISS-)színpadon, és így zendítettek rá a csapat talán valaha volt legnagyobb slágerére, az I Was Made For Lovin´ You-ra. Népszerűsége ellenére mondják páran, hogy ez egy elég nyálas szám a KISS életműben, de akárhogy is van, így élőben egész acélosan szólaltatták meg. De akárhogy is lett volna, Stanley látványos előadásával így is meg volt nyerve a közönség.
És ha már „nyálaskodásról” beszélünk, jöhetett egy lassú szám, amihez egy zongora került a színpadra. Emögé ült be Eric Singer és nevéhez méltóan (haha) ő énekelte el a Black Diamond című lírai nótát az első albumról. Szóval énekelt ma itt mindenki és nagyon jól bizonyították sokoldalúságukat a tagok.
De még nem volt vége, igazán monstre show-val búcsúzott tőlünk a KISS. Hallhattuk még a Beth-et, a Do You Love Me-t és egy újabb kihagyhatatlan sláger, a Rock And Roll All Nite. Erre persze már együtt énekelt és bulizott az egész terem. Lenyűgöző előadás volt, legendás dalokkal, legendás zenészekkel és külön kikacsintással a magyar közönség felé. Ezek után nem is vonhatta kétségbe senki a záróképernyő szavait: „KISS Loves You, Budapest!” És ha már itt járunk, a levezető nóta is igaz volt: „God Gave Rock ´n´ Roll To You”.
15:39
