szerző: MorelloJudas Priest, The Dead Daisies 2022. július 11, Budapest Sportaréna
50 évnyi heavy metal. Félszáz év. Még kimondani is borzongató. Az pedig még elképesztőbb, hogy létezik olyan zenekar, akik nem csak hogy ennyi időn át léteznek és nyomják tovább a showt, hanem hogy mindez idő alatt különösebb kilengéseket sem végeztek, markáns zenei stílusukat soha sem hazudtolták meg. Ez pedig a Judas Priest Bár a heavy metal igazi megteremtőjének nem őket, hanem a Black Sabbath-ot szokták inkább nevezni, azt viszont kőbe vésetten kijelenthetjük, ha annak idején nem jelenik meg a Sad Wings Of Destiny, a Stained Class, a Killing Machine, vagy a British Steel album, a metal zene ma egészen másképp nézne ki. Szinte mindegy, milyen stílusú bandáról beszélünk, szinte minden metal zenének valamifajta eredőjét vissza lehet vezetni a birminghami csapat munkásságára.
Látható tehát, hogy a metalzene műfajának egyik legfontosabb bandájáról beszélünk, akik ha Magyarországra érkeznek, az szinte kötelező jelenlétet igényel minden heavy metal rajongótól. Még akkor is, ha a csapat ikonikus gitárduója, akik olyannyira meghatározták a hangzásukat, Glenn Tipton és K.K. Downing már nincs a fedélzeten. Az ő játékuk annyira egybeforrt, annyira mindig együtt szokták emlegetni őket, hogy a korai időkben a név alapján sokan azt hitték, egyetlen emberről van szó (Tipton Downing). Pontosabban Tipton nem távolodott el a zenekartól, csak előrehaladott Parkinson-kórja miatt sajnos ma már nem színpadképes, csak ritkán lép fel a zenekarral 1-2 szám erejéig, de a háttérben és a dalszerzésben továbbra is rész vesz.
Így azt kell mondani, mára Rob Halford énekes mellett Richie Faulkner gitáros nőtte ki magát a legfontosabb front arccá és ennek a szerepnek kiválóan eleget is tesz. A turnékra az elsősorban producerként ismert Andy Sneap vette fel a másik gitárt, így ők adnak a hangot a Judas Priest meghatározó kétgitáros hangzásának (azt a hamvába holt ötletet, hogy Sneap-től inkább elköszönnek, mondván majd Faulkner egyedül is megoldja a gitárhangzást, gyorsan felejtsük is el...)
Előzenekarnak jó érzékkel a The Dead Daisies-t választotta a zenekar, akik teljesen alkalmasak voltak az Aréna hangulatának felfűtésére. Tudom, hogy ez elsősorban David Lowy gitáros projektje, de valamiért nekem sokáig az ex-Mötley Crüe énekes John Corabi arca ugrott be a zenekar nevét hallva. Bár elég nagy átjáróház volt a The Dead Daisies, a jelenlegi felállásban a legendás Glenn Hughes-t (Deep Purple, Black Sabbath, stb.) kell a mikrofon mögé képzelnünk, Lowy mellett gitáron a nem kevésbé legendás Doug Aldrich hegeszt (Dio, Whitesnake), dobok mögött pedig a hihetetlenül energikus Brian Tichy-t (Ozzy, Whitesnake) találjuk.
A The Dead Daisies kitűnő választás volt a Judas Priest elé, mert egyrészt a tökösen szóló, erőteljes hard rock muzsikájuk nem jelent nagy kontrasztot a főzenekartól, másrészt a csapat saját jogon is akkora koncertet adott, hogy sokan azóta is emlegetik. A The Dead Daisies ugyanis konkrétan lehengerlő koncertet adott. Talán egy órát játszhattak, de nem is néztem az időt, belefeledkeztem a műsorba.
Nem is tudnám megmondani, ez kinek köszönhető. Glenn Hughes 70 éves, de még egy feleannyi idős embertől is elképesztő lenne az a teljesítmény, amit nyújtott. Azok a kristálytiszta magasak, minden erőlködés nélkül, szinte hihetetlen, hogyan jönnek a torkából még ma is. Rob Halfordot ismerjük ugyebár a sikoly-királynak, aki egyébként korban ugyanannyi, de nála már lehet olykor érezni a küszködést. Glenn valamit nagyon ügyesen csinál, mert amikor levonultak a deszkákról, úgy lehetett érezni, egy kétszer ilyen hosszú programot is kibírna a torka. Nem emberi ez a pali!
De Glenn Hughes-nak nem csak az énekesi teljesítménye volt lenyűgöző, hanem a ´60-´70-es éveket idéző fellépőruhájában, trapéznadrágjában önmagában is egy figyelemre méltó frontember, aki számtalan alkalommal fejezte ki szeretetét a közönség felé. Basszusgitárja is masszívan, erőteljesen szólt.
A másik nagy karakter Doug Aldrich, aki 60-hoz közelít, de ezt se mondaná meg senki. A fickó a nagybetűs rocksztár, pontosan azzal a kinézettel, pózokkal és kiállással, ahogy a nagykönyvben meg van írva. A Ronnie James Dio mellett szocializálódott zenész játéka és szólói szintén vonzották a tekinteteket, sokat tett hozzá a koncertélményhez. A másik gitáros, a zenekarvezetőnek számító David Lowy szintén figyelemre méltóan gitározott, de érdekes módon pont ő nem volt az a látványos karakter, vagy nem fűződtek a nevéhez látványos rocksztár pózok, amiben pl. Aldrich lubickolt.
Meg kell még említeni Brian Tichy dobost, akire szintén muszáj volt odafigyelni. Erőteljesen, látványosan dobolt és ott volt benne az a játékosság, amivel akkor se téved az ember, ha hosszú időn át csak őt nézi. Egy dobszólóra is kapott lehetőséget, amikor is látványosan dobálta fel egyik dobverőt a másik után.
Szóval azért volt nehéz ez a koncert, mert nem lehetett egyszerre minden zenésznek a munkáját összpontosítva figyelni, pedig mindegyikük varázslatos játékot mutatott be. Szerencsére erőteljes megszólalást kaptak a hangmérnöktől, ez nagyban hozzájárult a koncert sikeréhez. Játszottak természetesen a Glenn Hughes-zal megjelent Holy Ground albumról, de két vadiúj számmal is meg lehetett ismerkedni, a korábbi lemezekről megvillantott egy-egy tétel mellett. Természetesen nem maradhatott ki pár Hughes korszakos Deep Purple szám sem, a Mistreated-et és a Burn-t hallhattuk ma.
A háttérvászon virágos motívumaival is a ´60-´70-es érát megidéző zene egyébként nem szólt a korhoz illően könnyeden és pszichedellikusan, hanem kifejezetten karcos, erős megszólalással horzsolt és erre jött rá Hughes kés élességű hangja. Remélem, még sokáig fogjuk a színpadon látni ezt a remek frontembert, mert még 70 évesen is lenyűgöző, amit produkál.
A Judas Priest tagadhatatlanul a heavy metal műfaj egyik legfontosabb bandája, de azok után, amit Hughes bácsi ma produkált, nehéz kimondani, de bizony Halford bácsinak fel kellett kötni az alsóneműt. Szerencsére Rob Halford-ot se kellett félteni. Korábbi koncerteken láttam már őt néha spórolósabbnak, hogy pár magasat elcsalt, megváltoztatott. De egyébként ezért nem is rótta meg őt senki. Ma este azonban Halford is szárnyalt, egyenesen úgy, mint a legjobb éveiben. Oké, azért volt neki mankóként nem kevés effekt, visszhang, stb, de ettől eltekintve is több, mint kiváló formát mutatott. Én nem tudom, mivel edzik a torkukat ezek a fazonok, de elképesztő, hogy 70 évesen mire képesek. Halfordnak pedig külön tisztelet, hogy még az említett korábbi évek teljesítményéhez képest is így felszívta magát.
Látványos színpadképet rendezett be a brit zenekar. Bár ez a turné 50 Heavy Metal Years néven futott, volt nekik egy Metal Works című válogatás albumuk, a kicsit steampunk-os hangulatú, füstölő rozsdaövezetet szimbolizáló tereptárgyak kapcsán ez ugrott be. Passzolt az elképzelés, mert a Priest gyökerei tényleg ebből a füstös, melós közegből származnak és a koncert közben is több számnál idézték fel háttérvetítésként ezt az időszakot. Más kérdés, hogy ma már persze közel sem azok a lógós zsebű munkáskölykök, akik akkoriban voltak.
A reflektorok kialvásával és a másik nagy heavy metal stílusteremtő, a Black Sabbath – War Pigs-ére jött izgalomba a közönség, nyilván ezeket a sorokat is fennhangon énekelte a nagyérdemű. Mindenki tudta, hogy ma a heavy metal bölcsőjéhez érkeztünk vissza, és ehhez a Black Sabbath-os felvezetés tökéletes volt. Egy közel sem magától értetődő tétellel lépett a deszkákra a Judas Priest, a legendás Painkiller album egy elfeledett tételével, a Battle Hymn felvezetés után a lemezzáró One Shot At Glory csendült fel. Remekül horzsoló nyitószám, himnikus refrénnel. Jó, hogy leporolták, máris megadta az alaphangot.
A fronton természetesen Rob Halford osztotta a sikolyokat, gitáron Richie Faulkner brillírozott, a túloldalt a kissé növekvő hajú Andy Sneap riffelt, de néhány szólóból ő is kivette a részét. Ian Hill szokásához híven egy helyben, kedélyesen billegett, a dobokkal eltakart Scott Travis pedig nem különösebben látványosan, de feszesen hozta az ütemeket.
Ezt jelenti ma, 2022-ben a Judas Priest. De pontosan ez kell nekünk és ezért voltunk itt. Az aktualitásokról még gondoskodott a Lightning Strike nóta, a legfrissebb Firepower albumot képviselő szám, innentől viszont kizárólag a retróé volt a szerep. Én azért örültem volna, ha nem tudják le ennyivel a Priest jelenjét, hiszen a Firepower és a megelőző Redeemer Of Souls is eszméletlen erősre sikerült albumok. A zenekar bátran mutathatna ezekből többet, mert tökéletesen prezentálnák vele, hogy a Priest nem csak a múltjából élő nosztalgia banda, hanem bizony a jelenkoruk is épp elég erős.
A megjelentek persze így is a korai évek klasszikusaira vágytak, így az igény természetesen adott volt az olyan számokra, mint a rock-os, akár táncolható You´ve Got Another Thing Comin´ és a tempóra versenyautós videóval ráerősítő Freewheel Burning. A kissé kakukktojásnak számító Turbo lemezről a leginkább koncertképes Turbo Lover maradt meg hosszú ideje a koncertprogramban, nagyot szóltak az olyan harapósabb dalok is, mint a Hell Patrol, a The Sentinel, vagy A Touch Of Evil.
Bár az egész zenekar erőteljesen és feszesen játszott, azért mindenki közül kiemelkedett Rob Halford teljesítménye, aki tényleg lenyűgözően énekelt 70 évesen. Nem spórolt a sikolyokkal, nem spórolt a magasakkal, tényleg nagyon odatette magát. Ennek egy hátránya volt, hogy a folyamatos magas szintű teljesítmény azért sokat kivett belőle, így az egész este folyamán szinte egyetlen szó konferálást sem ejtett meg a közönség felé. Kijöttek a deszkákra és nyomták egyik számot a másik után. Volt azért egy kis pihenő, ami alatt Richie Faulkner szórakoztatta a közönséget a gitárjával, de ez kellett is, mert érthető volt a rövid szusszanás igénye.
Egy dolog miatt viszont valaki szólhatna Halfordnak: befejezhetné már azt, hogy élőben jó néhány dal sorait felpörgeti, elhadarja, elharapja, mert baromi idegesítő. Értem én, hogy ötszázezredszerre esetleg nekik is unalmas ugyanúgy játszani és énekelni minden számot, ezzel próbálva (gondolom) egy kis változatosságot, játékosságot belevinni. De szerintem nem hangzik jól, kicsit össze is zavarja az éneklő közönséget, nem véletlenül írták meg a dallamokat azzal az ívvel, ahogy megismertük. De tényleg ez az egyetlen negatívum, amit fel tudok hozni a koncert kapcsán.
A Judas Priest-nek megvannak a kötelező slágerszámai, amelyek természetesen nem maradhatnak el élőben, ilyen a ma előkerült legősibb dal, a Victim Of Changes. De mindig beújítanak 1-2 érdekességet is, pár kevésbé közszájon forgó nótát. Jól teszik, hadd fedezzék fel a kevésbé fanatikus rajongók is az életmű kevésbé reflektorfényben lévő részét is. Ilyen volt ma például a már említett, koncertnyitó One Shot At Glory, vagy a most következő, melodikusabb Blood Red Skies, ami a szintén nem sűrűn emlegetett 1988-as Ram It Down albumot hozta el nekünk.
De innentől már tényleg a „kötelezőket” hallhattuk, köztük olyan feldolgozásokkal, mint a The Green Manalishi és a Diamonds & Rust (ahol szintén rohadtul idegesítettek Halford mondat elharapásai). Jogosan lehet mondani, hogy egy ekkora saját életművel rendelkező banda, mint a Judas Priest, miért szűkíti a koncertidejét a saját dalok rovására feldolgozásokkal. De hozzá kell tenni, hogy mind a The Green Manalishi, mind a Diamonds & Rust már gyakorlatilag Priest dallá vált, senki se tekint rájuk idegen testként a programban. Sőt, talán azt is mondhatjuk, hogy pont a Priest adott népszerűséget ezeknek a szerzeményeknek, nélkülük valószínűleg nagyságrendekkel kevesebbekhez jutottak volna el az eredetiek.
Halford mellett Faulkner vált egyfajta segéd-frontemberré, amikor az énekes szusszant egyet, Faulkner lépett elő, olykor még a konferálások szintjéig is. Abszolút jól áll neki ez a szerep és szerintem óriási megtiszteltetés és bizalom, hogy egy olyan múltú zenekar, mint a Judas Priest, ilyen jótékonyan teret enged a náluknál jóval fiatalabb gitárosnak. De egyszer még a hallgatag Scott Travis is magához ragadta a mikrofont a dobok felett, ő konferálta be a Pankillert, ami nem mellesleg az ő legendás pillanatait hozta, a felejthetetlen dob introval.
Szerintem a Painkiller volt az a dal, amellyel legkésőbb mindenkinek nyilvánvalóvá vált a teremben, hogy a Priest 50 év zenéléssel a háta mögött, még ma is top formában van. Halford úgy énekelte a sikolyparádét, mint a lemezen, elképesztő volt. De Richie Faulkner is, aki tökéletesen, lemezhűen prezentálta a gitárszólókat.
Ennél a dalnál egyértelmű kellett legyen, hogy ő volt a lehető legjobb választás olyan zenészek nyomdokaiba lépni, mint K.K. Downing és Glenn Tipton. Andy Sneap-et nem a gitáros kvalitásai miatt ismerik a legtöbben, hanem az elsőrangú stúdiós szakember minősége miatt, de az ő munkájára se lehetett panasz. Nem „villogott” annyit, mint Faulkner, néhány szóló és az ikerszólók az ő kezéből is elröppentek, de őnála valóban látszott némelyest a „beugró” jelleg. Faulkner-t azonban ma már teljes értékű tagnak tekinthetjük.
Kaptunk még ráadást, a The Hellion című felvezetésből nyilvánvalóvá vált, hogy a kémkedős, műholdas tematikájú Electric Eye következik, majd pedig Halford szokásos szadomazós szereléses, Harley-Davidson-os bevonulásával ékesített motoros himnusz, a Hell Bent For Leather. Nem maradhatott el az angol utcai megmozdulások videóival színesített Breaking The Law, zárásként pedig a partihimnusznak tekinthető Living After Midnight maradt. Gondolom mindenkiben ott motoszkált, hátha Glenn Tiptont is láthatjuk az utolsó 1-2 számban gitározni, ami olykor még manapság is előfordul, de sajnos ő ma nem volt jelen.
Érdekes tapasztalás, hogy most a Covid után beinduló koncertdömpingben rövid idő elteltével láthattuk egymás mellett a stílusteremtő „new wave of British heavy metal” két legfontosabb csapatát, az Iron Maiden-t és a Judas Priest-et. Ízlés kérdése, kinek melyik csapat zenéje esik közelebb a szívéhez (a helyes válasz: mindkettőé!) De így egymás mellé téve az élményeket, szerintem az is kijött ezen a két bulin, mennyivel jobban menedzselt és jobban „kitalált” csapat az Iron Maiden kettőjük közül. A Maiden bulija gigászi látványosságokkal övezett, remekül felépített, szó szoros értelemben vett produkció volt és ott volt nekik az Eddie figura, amellyel egyfajta brand-et teremtettek.
A Priest-nek viszont nincs ilyen kabalafigurája (a Harley-Davidson-t talán mégsem tekinthetjük annak), noha a végén betoltak a színpadra egy hatalmas bikát, világító szemekkel, ennek senki nem értette a mondanivalóját. Bár jól fel volt építve a színpad az olykor füstölő kéményeket imitáló csövekkel, vasművet idéző fémszerkezetekkel, azért közel se volt mindez olyan grandiózus, mint a Maiden-é. És még azért olyan bájos amatőrségek se történhetnek egy Maiden koncerten, mint itt most a ritmusában egészen elcsúszó, villódzó dalszöveg a Living After Midnight-nál.
Persze ezzel nem azt akarom mondani, hogy a Judas Priest silányabb minőségű koncert, vagy zene lenne, mint az Iron Maiden. De tény, hogy utóbbihoz mára jóval profibb körítés tartozik. Ma a Judas Priest így is a maximumot adta és ez tökéletesen elégnek bizonyult a jelenlévők számára. És ha már közönség, talán itt is tetten érhető a különbség.
Lehet, hogy csak nekem tűnt fel, de a Priest-en sokkal statikusabbnak láttam a megjelenteket, még a kiemelt állóhely elején is. Ment a villázás, csápolás, közös éneklés, de igazi beindulást, felpezsdült adrenalint, hajlóbálást, headbang-elést én nem nagyon láttam sehol, még a gyorsabb, pörgősebb számoknál sem. A Maiden rajongói sokszor valódi fanatikusoknak tűnnek, a Priest rajongók viszont mintha nem pörögtek volna annyira fel: élvezettel énekelték és nyugtázták a számokat, majd derűsen, az élményeiket mesélgetve indultak haza. Lehetne akár elemezni ennek a különbségnek az okát, de akárhogy is van, az a tény kétségtelen, hogy a Judas Priest-től (és személyesen Rob Halford-tól) ennél a mostaninál jobb teljesítményt keresve se tudtunk volna találni.