szerző: MorelloKorn, Deadly Apples 2022. június 21, Papp László Sportaréna
A Sportaréna felé igyekvő szakadt neccharisnyás, fekete sminkes, szegecses, belőtt sérójú tizen-huszonéves lányokat és fiúkat elnézve elgondolkodtam rajta, hogy a ’90-es, 2000-es években a Korn jelentett belépőt rengeteg fiatalnak a rock/metal világába. A maga újszerűnek ható, mélyre hangolt, olykor funk-os és hiphop-os hatásokkal is kecsegtető stílusával ma már kimondhatjuk, hogy a nu metal irányzat úttörője és stílusteremtője volt, hihetetlen nagy népszerűségnek örvendtek a tinédzserek körében. Azóta viszont eltelt majdnem 25-30 (!) év és érdekes módon még mindig a tinédzserek, a fekete sminkes neccharisnyás lányok jöttek a legnagyobb számban a bakersfield-i banda koncertjére. Persze voltak nagyobb számban 30-40-esek is, akik a Follow The Leader meg az Issues albumokon szocializálódtak, de a tendencia akkor is élesen megfigyelhető volt.
Azt jelentené mindez, hogy 2022-ben, a jelentősen megváltozott zeneipari trendek között képtelen volt felnőni olyan zenekar, ami olyan stílusformáló erővel és hatással bírna, mint annak idején a Korn? Vagy Davis-ék zenéje még ma is annyira magával ragadó és fiatalos, hogy 20-30 év elteltével is képes lázba hozni és rajongóvá tenni a fiatalokat? Akárhogy is van, a Korn koncertje különlegességnek ígérkezett ezen az estén.
Már csak azért is, mert eddig inkább fesztivál fellépéseken láthattuk a stílusteremtő csapatot, köztük a legendásan botrányos emlékű 2005-ös Sziget fesztiválon és a szintén felejthetőre sikeredett 2007-es VOLT fesztiválos fellépésen. Azóta azért voltak Magyarországon máskor is, amikor kiküszöbölték a csorbát, de ez az este itt most ténylegesen róluk szólt.
A sokszorosan elhalasztott, elcsúsztatott turnénak az lett az ára, hogy a Gojira kikerült a képből (nem baj, ők legalább saját turnéval jönnek nemsokára) és a helyükre került be a Deadly Apples Kanadából. Kanadából nem egy rohadt jó bandát ismerek, hát a Deadly Apples nem tartozott közéjük. Amolyan „Tesco gazdaságos Marilyn Manson” akartak ők lenni, ami egyébként nem lett volna rossz (meg a Korn elé illett is ez a stílus), de a zenéjükben semmi izgalmasat nem találtam.
Eleve borzasztóan szóltak, dübörgött az egész, különösen a dob a gyomorban. A végére ez valamennyire konszolidálódott. Az sem tetszett, hogy sokszor meg se tudtam állapítani, mi megy samplerről és mi élőben, a dobos is többször előresétált a közönséghez, miközben szólt az introként szolgáló dobütem, az ilyesmit nem szeretem. Egy gitáros, dobos valóban zenei teljesítményt adnak, de hogy egy kihajtott Apple számítógépen egerésző tagnak mi értelme van élőzenészként, azt szintén nem tudtam megfejteni. Mentségére legyen mondva, a tesó néha kiugrált az eszköze mögül némi kígyóbűvölő táncot lejteni, ez legalább látványos volt.
Az egyetlen figyelemreméltó jelenség a csapatban Alex Martel frontember, aki teljesen átszellemülve tombolt a színpadon. Benevezhetett volna az „egy perc alatt legtöbb mikrofonállványt ledöntők” versenyére, szegény road-oknak igencsak rohangálniuk kellett miatta. Alex azonban teljes eksztázisban énekelte és üvöltötte végig a koncertet, nem egyszer a közönségben is meghempergőzött. Egyszer egészen a keverőpultig elúszott, mikrofonkábelét pedig a fejük felett adogatták egymásnak a rajongók.
Alex tehát megcsinálta a showt és különösen szimpatikus volt, hogy a koncert végeztével a dobossal együtt végigsétált az állóhelyeket elválasztó kordonon és mindenkivel pacsizott, szelfizett. Ahogy előttem elment, szinte mozdult a kezem, hogy adjak neki egy százforintost, vagy megkérdezzem, kéri-e az uzsonnámat, mert a fazon a koncert után bátran elvegyülhetett volna a Blaha aluljáró népei között.
A Korn-ra bátran mondhatjuk, hogy generációs banda, egészen a 2000-es évekig kétségtelen volt, hogy ők a metalzene új hullámának megkerülhetetlen úttörői és egy újfajta hangzás megalkotói. Aztán az egységesnek gondolt felállás megbomlott, előbb Brian „Head” Welch távozott, majd David Silveria dobostól váltak meg. Kijött aztán a borzasztóan megosztó dubstep-es album is, én akkoriban láttam őket egy külföldi fesztiválon, ahol még az se volt szimpatikus, hogy a kisegítő gitárost teljesen elkülönítették a bandától a színpadon.
Szóval úgy tűnt, a Korn-nak már csak a vergődés marad és a régi sikerekben való sütkérezés. Ennek ellenére adogatták ki az újabb albumokat, visszatért Head is, úgyhogy végül is sikerült életben tartani a Korn-t.
Nemrég az Iron Maiden kapcsán írtam, hogy mennyit hozzátettek a grandiózus díszletek és a színház az önmagában is kiváló zenéhez, a Korn esetében most pont az ellentétéről kell beszámolni. Rendkívül puritán színpadon lépett fel a csapat, semmi háttérvetítés, de még egy logós háttérvászon se. A reflektorok is csak az alapokat hozták, semmi különösebb látványosság.
Na itt volt az, amit a Maiden kapcsán írtam, hogy ha mással nem nyűgözik le a rajongókat, akkor kizárólag a zenére hárul, hogy megnyerje a jelenlévőket. Megítélés kérdése, kihez melyik nézőpont áll közelebb, mind a kettőben van igazság.
A csapat nem bízott semmit a véletlenre, azonnal olyan klasszikusokkal indított, mint a Here To Stay, a Got The Life és a Falling Away From Me. Mondanom sem kell, mennyire megalapozták a hangulatot ezek az energiabombák. A közönség az első perctől kezdve magából kivetkőzve tombolt, vagyis tökéletes volt a kezdés. Egészen a Korn kezdetéig úgy vettem észre, hogy viszonylag gyér és szellős a kiemelt álló és az álló rész, de ahogy elkezdődött a koncert, nem tudom honnan, de hirtelen tele lettek a helyek. Szóval a létszámra nem lehetett panasz.
A Korn a maga idejében formabontó zenéje mellett talán azért is tudott sikeres lenni, mert tagjai saját jogon is figyelemre méltó karakterek. Jonathan Davis-nek már a különleges mikrofonját is ováció fogadta, amikor elhelyezték a deszkákon, az izgága frontember pedig végigtombolta a bulit, még ha nem is akkora elánnal, mint 20 évesen, de mindenképpen lelkesen. Davis sokszínű hangja is a Korn érdekességei közé tartozik, a jellegzetes nyöszörgés mellett az énektémákat és hörgős, üvöltős betéteket is kiválóan hozta.
A két rasztahajú gitáros, Munky és Head visszarepítettek a ’90-es évekbe a leszegett fejű zúzásokkal. Nem pörögtek eszement módon a színpadon, de félvállról se vették a dolgot. Munky egy kicsit kimértebben, Head tombolósabban játszott és utóbbi szolgáltatta azokat a fura üveghang effekteket gitáron, amelyek sűrűn előbukkannak a Korn számaiban.
Nagy hiánynak gondoltam, hogy a basszusgitáros Fieldy távol maradt a turnétól, kérdéses mi lesz vele, mire jut a magánéletének rendberakása után, visszatér-e még a Korn-ba? Őt a Suicidal Tendencies-ből ismert Roberto „Ra” Díaz helyettesítette, akinek zenei felkészültsége és autentikussága megkérdőjelezhetetlen, de Fieldy jellegzetes mozgáskultúrája és tipikusan csattogó basszusa szintúgy utánozhatatlan. Összességében azt kell mondjam, Díaz tökéletesen megoldotta a feladatot. Az összes tag között talán ő pörgött legtöbbet a deszkákon, jól hozta a fazont, a pózokat, szóval sikerült a hiányérzetet megszüntetnie. A basszusa egyébként szólhatott volna hangosabban, csattogósabban, mert ez a hangszer kiemelt szerepet játszik a Korn zenéjében.
A hangzás alapvetően nem volt rossz, de a gitárokra is elkellett volna még egy kis karc, vaskosság a keverőpulton. Egy kicsit túl áramvonalasan szóltak, márpedig a Korn számoknak pont a betonozó súlyosság a védjegyük.
Következett a friss szerzemények blokkja, Jonathan egyébként ekkor szólt először a közönséghez. Nem egy túl szószátyár figura. A Start The Healing-re az idén megjelent Requiem-ről és az eggyel korábbi Cold-ra pláne igaz volt, hogy még simulékonyabban szóltak a gitárok. Kicsit le is ült a hangulat ezekre a számokra. A közönség élvezte az új dalokat is, de szemmel látható volt, milyen beindulást és őrületet produkáltak a ’90-es évek szerzeményei, az újak pedig nem.
Némi felrázást jelentett a Shoots And Ladders, a maga megszokott Metallica – One-os lábgépes és zúzásos kikacsintásával, ezt persze nagy lelkesedéssel fogadta a közönség. Szóval visszatértünk arra az időszakra, ami a legjobban megy nekik, jött a No One´s There a 2002-es Untouchables-ről, amely még pont belecsúszik a banda csúcsidőszakának korszakába. A Y´All Want A Single-re pedig ismét együtt zúzott az egész nézőtér Davis-ékkel, lengtek a középső ujjak a refrénre.
Megint megfigyelhető volt, hogy az Insane és a Worst Is On Its Way kevésbé haraptak, mint a régiek. Innentől viszont özönleni kezdtek a klasszikusok és a koncert hátralevő része ismét masszívan felpörgette a közönséget. Megélénkült a nézőtér a Coming Undone-ra (We Will Rock You betéttel!), jöhetett a Freak On A Leash, It´s On!, Twist, A.D.I.D.A.S., Clown. Csupa-csupa ’90-es évek feeling, igazából ezért jöttünk, hogy visszarepítsen a csapat és ezt tökéletesen el is érték.
Kellett egy kis szusszanásnyi idő, ez alatt Ray Luzier dobos szórakoztatta a közönséget. Róla még nem tettem említést fentebb, pedig nagyon figyelemreméltóan játszott, határozottan, feszesen ütött. 2008 óta stabil tagja a Korn-nak.
A dobszólóból kifejlődő Blind nélkül persze nem mehet le Korn koncert. Mondanom se kell, hogy ez a zárás pazarnak bizonyult. Mindenki kiizzadva, zihálva éljenezte a csapatot és szemlátomást Davis-ék is nagyon hálásak voltak a fogadtatásért. Ha voltak is rossz emlékek a régi fellépéseikről, legkésőbb a mai koncerttel feledtettek minden korábbi ballépést.
A cikk elején feltettem a kérdést, hogy Davis-ék zenéje még ma is annyira magával ragadó és fiatalos-e, hogy 2022-ben is tinédzserek, huszonévesek tömegeit vonzotta be a koncertre? Nos, ez a buli megadta a választ: nem! A „ma is” kitétel az, ami nem állja meg a helyét, mert az utóbbi évek Korn szerzeményeit hallgatva (akár itt most élőben) egész biztos, hogy nem lenne annyira izgalmas és kiemelkedő a zenekar, hogy fiatalok tömegének jelentsenek belépőt a kemény zenék világába.
Hanem bizony arról van itt szó, hogy a 20-25 éves dalok, vagyis az olyan nagy klasszikusok azok, mint a Blind, Freak On A Leash, Got The Life, Falling Away From Me, amelyek még 2022-ben is fiatalosak, menőnek, harapósnak, lázadónak hatnak. Nem kérdés, hogy ezek vitték a hátukon a mai koncertet is, de mivel a rajongók pont ezt is várták el a csapattól, ez így volt jól.
13:37
