beszámoló [koncert]  2004. november 10. szerda   16:30

nincsen hozzászólás

  Fél évtizede, amikor alig győztünk levegő után kapkodni, hogy két hét leforgása alatt van szerencsénk hazánkban üdvözölni a Dimmu Borgirt a Dark Funeral meg a Dodheismgard társaságában, majd pedig az Immortalt, valószínűleg álmodni se mertünk volna róla, hogy ilyen évünk lesz black metal-ügyileg 2004-ben. Egy évben látni a Mayhemet és a Gorgorothot, s remélhetőleg még a Dissectiont is, bizony már önmagában is hátborzongató, s akkor még nem is beszéltünk róla, hogy a nyáron itt volt a Cradle of Filth, szeptember elsején pedig hazánkban adta ötödik koncertjét az Arcturus, akik ha messze túl is nőttek már a black metal műfaján, kétségkívül onnan jöttek, s az egész sorból az övék a legillusztrisabb név. Kezdhetünk hozzászokni, hogy egymásnak adják a hazai klubok kilincsét a legnagyobb legendák, s minden második hazai rajongó együtt fotózkodik az Érinthetetlenekkel. Ha nem black metalról beszélnénk, azt is mondhatnánk: áldott állapot.
  
  A rajongók elégedettségét pedig még az is szolgálja, hogy a hazai mezőnyből is gyakorta sikerül figyelemre érdemes bandákat kiválasztani a szervezőknek az előzenekari posztra, még a jobbára ismeretlen együttesek között is akadnak olyanok, akik rászolgálnak arra, hogy nagy nevek előtt szerepelhessenek.. Az Ater Tenebraet én például csak két netről letölthető nóta alapján ismertem, s ugyan már azok is meggyőzőek voltak, alig mutattak valamit ahhoz képest, hogy mennyire rám ijesztett élőben a zenekar. Old school black metalt sokan játszanak, sőt, sokan játsszák jól is ezt a stílust, az atmoszférával, a riffekkel gyakran nincs gond, az átütő erő azonban sokszor még ennek ellenére is hiányzik. A maximálisan erőteljes hangzásnak hála itt azonban ebben sem volt hiba, a nyers, gonosz zene hatalmasakat rúgva-öklelve tört elő a hangfalakból. A banda kiállása is megfelelt a műfaji követelményeknek, mindannyian arcfestésben jelentek meg, töltényöveket viseltek, a gitárosuk még egy méretes csuklyát is a fejére húzott (a mosolygást viszont meg kellett volna spórolni, mert elég furán mutatott az corpsepainttel). Az előadásmódjuk pedig az elvárható módon roppant szikár, kíméletlen volt, a dalok között ha volt egyáltalán szünet - a gitár gerjedése pillanatnyi nyugalmat nem engedélyezett, a konferanszok pedig mindössze a számcímek bemondására szorítkoztak, aztán már morajlott is elő a következő jól megfogalmazott gyűlölettiráda, intenzitásában is kifogástalan volt tehát az előadásuk. Impozáns volt a finálé is, egyenként hagyták abba a zenélést és vonultak le, frappáns befejezését nyújtva ezzel magabiztosan erőteljes előadásuknak. Remek választásnak bizonyult az Ater Tenebrae az est előzenekari posztjára.

  Számomra legalábbis két főzenekar volt aznap, de ha egészen őszinte akarok lenni, a 1349-et még jobban is vártam a Gorgorothnál. Már a zajos Liberation albumuk is nagyon tetszett, a Beyond the Apocalypse hallatán pedig igazi kedvenccé is avattam őket, egyszóval tényleg nagy elvárásokkal álltam a koncertjük elébe, de utóbb már egyértelmű: korántsem elég nagyokkal.
  
  Már a belépőjük sem volt könnyen felejthető: Frost és az egyik gitáros égő fáklyával a kezében felmasírozott a pódiumra, utóbbi megállt elöl, a dobos pedig a háta mögött az emelvényen, aztán egyszerre tüzet fújtak, kínzó mértékig hevítve a terem amúgy is fojtóan fülledt levegőjét. Alig ocsúdtunk a helyiség minden zugába beférkőző hőhullám közepette, már fent is állt mind az öt zenész, a következő pillanatban pedig el is szabadult a pokol a kettes albumuk Necronatalenheten dalával. A felkavarodó fekete zajmassza feltartóztathatatlan agresszivitással marta bele magát a hallójáratokon keresztül az ember elméjébe, ijesztő brutalitással és hihetetlen hangerővel sivított elő a hangfalakból a szónikus vihar - a helyszínen szokatlannak számító módon ezúttal nem lehetett zokszavam a koncert megszólalását illetően. Sorban következett a Beyond the Apocalypse nyitódala, a Chasing Dragons, majd az album címadó tétele, eztán pedig visszaugrottak a debütanyagra két nóta a Pitch Black és a Satanic Propaganda erejéig, s én egyre csak hőköltem és hőköltem hátra, ahogy a fékevesztetten tomboló hangfolyam körbefont és vadul lökdösni kezdett.
  
  Nyilván a többséghez hasonlóan én is a legendás szerelése mögül egyébként ki sem látszó - Frost (gy. k. Satyricon) teljesítményére voltam a leginkább kíváncsi, és nyilván a többséghez hasonlóan én sem tudtam, hogyan markoljam az államat annak hallatán: sebesség, precizitás, technika olyan egysége fortyog a figura játékában, hogy az több, mint hihetetlen. Mindazonáltal teljesítménye szerencsére korántsem temette maga alá a többiekét, nagyon is masszív egységben támadott a banda, igazi zenekari produkciót nyújtottak, ráadásul a lendületük sem csökkent semmit a tisztességes hosszúságú programjuk során, pedig már egy-két nóta után is elképesztőnek tűnt az a robosztus energia, amivel a nyakunkba borították azokat. A műsorban két nagylemezük zeneanyagának legjavát vezették elő, a már említett dalokon túl terítékre került még a Perished in Pain, a Blood is the Mortar, a Manifest és az Aiwass Aeon is.
  
  Zárásul eldarálták a Riders of the Apocalypse-et, majd a megjelenésükhöz hasonló gyorsasággal le is vonultak a pódiumról. Mivel ráadásra én nem számítottam ezen, intenzitásában közel utolérhetetlen program után, már az előtér felé támolyogtam, hogy szippantsak egy kis friss(ebb) levegőt, amikor gyanúsan ismerős és hátborzongató hang ütötte meg a fülemet. Visszafordulva hamarosan megpillanthattam Csihar Attilát a színpadon, aztán egy szempillantás alatt körülötte termett a 1349 hangszeres szekciója is, és feldühöngött a Liberation albumon is szereplő Mayhem-klasszikus, a Buried by Time and Dust. Az egyik leghatalmasabb létező black metal dalt, ha lehet, még a saját stúdióverziójuknál is elsöprőbb kegyetlenséggel tolmácsolták - ez persze nagymértékben volt köszönhető Csiharnak is, aki hasonló vehemenciával acsarkodta végig a sorokat, mint áprilisban a Mayhemmel a Pagan Fearst. Méltóbb módon átdolgozni e zenei monolitot talán nem is lehetett volna külön csúcspontja volt ez a 1349 amúgy is diadalmas koncertjének, s az egész estének is. A hibátlan programra a korona néhány köszönőszót követően végül az I Breathe Spears-szel került fel, aztán tényleg lehetett kijjebb fáradni egy kis felfrissülésért - igencsak rá is fért ez a közönségre.

  Egy átszerelésnyi idő nekem bizony nem is volt elég, hogy kiheverjem a 1349 mészárlását, így beletelt néhány nótába, mire át tudtam adni magam a Gorgoroth koncertjének. Főleg így utólag azonban egyértelműen azok mellett foglalok állást magam is, akik maximálisan elégedetten távoztak a banda fellépése után.
  
  A korábbi koncertjeikről begyűjtött fotók alapján biztos voltam benne, hogy közel sem kell olyan véres-beles showtól tartanunk, mint amilyen a hírhedt lengyelországi fellépésüket kísérte, s ugyan egy kicsit elbizonytalanodtam, amikor a 1349 bulija előtt a mosdóból kifelé haladtamban megpillantottam egy gondosan összetekert szögesdrót-darabot a dobemelvény előtt, végül mégiscsak igazam lett. A szögesdrót ugyan állítólag felkerült valahova, én viszont semmit nem vettem ebből észre nem mintha szemernyi szükségét is éreztem volna bárminemű látványelemnek. A Gorgoroth zenéjének eleve olyan riasztó, vészjósló a miliője, olyan érzéketlen gonoszságot áraszt magából, hogy az már önmagában is elegendő egy komoly koncertemlékhez, ráadásul a zenészek megjelenése sem hagyott különösebb kétséget afelől, hogy hol is vagyunk. Az egész banda tetőtől talpig szegecsekbe burkolózva, vérrel lelocsolva, arcfestésben lépett színre, és ha valaki mindezt viccesnek tartaná, annak javaslok néhány pillantást a fotógalériára A legnyomasztóbb látványt vitán felül a kopasz Teloch nyújtotta, aki nem egyszer szabályosan szoborszerűvé merevedve pengetett, ami különösen hátborzongató tudott lenni. Ránézésre persze a banda egyetlen tagja sem volna alkalmas semmiféle karitatív (vagy egyáltalán bármiféle meleg érzelmet igénylő) tevékenység végzésére - viszont igaz black metalhoz semmilyen más kiállás nem illhetett volna ennél jobban. A muzsikusok játékával semmi gond nem volt (a Gorgoroth zenéje igazán kiugró technikai tudást nem is igényel), bár az egykoron az Enslavedben és a Gehennában is csépelő Dirge Reptől én egy kicsit többet vártam volna, még akkor is, ha Frost után eleve értelmetlen is volt próbálkoznia. A hangzás az előző bandánál tapasztaltnál ugyan gyatrábbnak bizonyult, ez viszont a Gorgorothnak szerintem még jól is állt ez a zene egyszerűen csúf, s csúf hangzás is dukál hozzá. A Destroyer album címadó tétele esetében például külön is tetszett, hogy pont olyan kaotikusan és taszítóan csikorgott elő, ahogyan a lemezen.

  A Procreating Satan nyitánnyal már az elején kapásból le is leszögezték, ki a mesterük (Praise Satan, praise Satan), de ha valaki esetleg nem vette volna az adást, annál még nyomatékosítottak is a Forces of Satan Storms-szal és a Possessed (by Satan)-nel. Innentől fogva aztán elég korrekt keresztmetszetét vázolták hatlemeznyi pályájuknak (a turné címe sugallta elvárásaimmal ellentétben még az aktuális Twilight of the Idols nagylemez sem volt túlhangsúlyozva), bár a debütjüket hanyagolták, az Under the Sign of Hell anyagára pedig kicsit erősebb nyomatékot helyeztek a többinél. Előkerült róla például a The Rite of the Infernal Invocation, a Blood Stains the Circle, s a Revelations of Doom, de még az énekdallamokat tartalmazó Profetens Apenbaring is. Ennek szerepeltetését néhányan ugyan nehezményezték, magam viszont inkább üdvözöltem, mert egyáltalán nem bontotta meg a koncert hangulati egységét, ellenben ha nem is színesítette (a színek elég távol állnak ettől a zenekartól), de mindenképpen árnyalta egy kissé a repertoárt. Mi több, én pont e jelen estben bizarrnak mondható elemekkel operáló nótával kaptam el igazán a koncert morbid atmoszféráját, s eztán következett el a fellépésük számomra legnagyszerűbb blokkja is az új lemezes of Ice and Movementtel és az Incipit Satan két nótájával, az Unchain My Hearttal, illetve a címadóval, meg a köztük előbukkanó Destroyerrel. E szubjektív véleménytől függetlenül egyébként az egész előadásuk jól szerkesztett és felettébb hangulatos volt, minden követelménynek megfelelt, amit black metal koncerttel szemben csak támaszthat az ember, még a játékidő is kielégítőnek bizonyult. Műsoruk végeztével híven az addigiakhoz - minden különösebb hacacáré vagy önéltetés nélkül távoztak, s néhányuk rövidesen még a közönség soraiban is feltűnt, hogy elbeszélgessen a rajongókkal vagy épp autogramot adjon, amivel még külön élményt is szereztek sokaknak.
  
  Noha az est zenekara számomra vitán felül a 1349 volt (s mintha hajszálnyival nagyobb lett volna a közönség lelkesedése is az ő műsoruk alatt), kétségtelenül nevéhez méltó koncertet adott a Gorgoroth is Budapesten (a botrány nekem ehhez nem volt szükséges). Ereje teljében mutatkozott meg a black metal ezen az estén.

azonosító (nem kötelező):	ellenőrző kód:	gépeld be ide:

új hozzászólás írása: