Ismert a mondás, miszerint „senkiháziak kezében van a popszakma”. De úgy látszik, hogy a rockszakma is, mert már ide is betört az a pestis, hogy az utóbbi időkben sikert sikerre halmozó Eskimo Callboy zenekarnak is el kellett gondolkodnia a névváltoztatáson. Minden bizonnyal a 4 inuit eszkimóból, aki VALAHA hallott már egyetlen hangot is ettől a zenekartól, talán egyetlen egy sértve érezte magát (lehet, hogy amúgy a callboy-ok is, de ugye az ő sérelmük ki a francot érdekel...), ezért a német pop-metalcore csapat „biztos ami biztos” alapon inkább Electric Callboy-ra módosította a nevét, és még korábbi repertoárjukból is töröltek néhány (ki tudja, ki a jóisten által sértőnek gondolt...) nótát. Szóval meg lehet nyugodni, jöhet a megkönnyebbült sóhaj, hátra lehet dőlni a fotelben – megszűnt a veszélyes métely, juhúú! Úgyhogy most már nyugodt szívvel lehet átkattintani a fekete rapperek produkcióira, akik nők prostituálásáról, megalázásáról, megerőszakolásáról hadoválnak, azzal legalább nincs ilyen gond, hála az égnek, haha!
Na hagyjuk is ezt, engedelmetekkel én lentebb is Eskimo Callboy néven fogom emlegetni a zenekart – így ismertem meg, ez áll a számra, talán majd egyszer megszokom az új nevet is, ki tudja... Szóval Kevin Ratajczak-ék bandájának életében gyökeres változás állt be Nico Sallach énekes csatlakozásával, akivel az addigi átlag-metalcore helyett áttértek egy sokkal szórakoztatóbb, parodisztikusabb körítésű, erőteljes popos/elektronikus (nem egyszer kifejezetten Scooter-es) hatásokkal bővített hangulatra. Ennek a stílusváltásnak az első díszpéldánya a Hypa Hypa című gigasláger lett, amivel tömegek ismerték meg az Eskimo Callboy nevét. A további klipes nóták, mint a We Got The Moves, MC Thunder II, Pump It és a legfrissebb Spaceman tovább vitték ezt a vonalat, a közönség pedig hisztérikus eufóriában fogadja az újabb és újabb szerzeményeket.
Nem meglepő tehát, hogy óriási volt az érdeklődés a csapat első magyarországi koncertje iránt. Még akkor is, ha április 27-én elég kellemetlen, szinte mindvégig esős idő fogadta a Barba Negra szabadtéri helyszínén tombolókat. Két előzenekarral érkeztek, és bár már elég korán megérkeztem, a One Morning Left-t már addigra így is lefutott, így a Blind Channel programjába hallgattam még bele. A finn csapat szintén amolyan fülbe simuló pop-metal műfajban alkot, mint a főbanda és kifejezetten sokan kísérték figyelemmel a produkciójukat. A zenéjük nem volt különösebben átütő, de kellemes hallgatnivalót jelentett – többen átszellemülve ringatóztak a nézőtéren, mások énekelték is a sorokat. A csapat lelkes volt, jól is szóltak, szóval szerintem könnyed hallgatnivalóként bármikor fogyasztható a zenéjük.
Szokták mondani, hogy a rockzenében már minden hangot lefogtak, újdonságot már nem nagyon lehet feltalálni. És való igaz, hogy a 126. reszelős thrash metalokat, meg heroikus heavy metalokat meghallgatva ritkán érik már mellbevágó élmények az embert. Ma már az izmos olajos férfitestek palloslengetését sem veszi senki komolyan a metal testvériségről és a műfaj mindenek felettiségéről. Így feltűnő módon egyre inkább népszerűek lettek olyan csapatok, akik paródiába hajló kiállással, humoros szövegekkel, szórakoztató képi világgal, akár zenei vagy szövegi kikacsintásokkal, gegekkel mutatnak görbe tükröt a műfajnak. A norvég erdők mélyéről felhörgő black metalosok nyilván szívszélhűdést kapnak az ilyen móka-metaloktól, az egyre nagyobb mértékű rajongás viszont azt bizonyítja, hogy erre a fajta lazaságra igenis igény van. Erre érzett jól rá az Eskimo Callboy a Nico Sallach érkezésével beálló stílusváltással. Meggyőződésem, hogy a ma megjelent szép létszámú közönség elsősorban a Hypa Hypa, Pumpi It, We Got The Moves és hasonló újkori dalokra éhezett, mintsem a régebbi tételekre (erre ráerősít, hogy a kezdésre várva többször is spontán felhangzott a nézőtéren a „töpptöpptöpp”).
A csapat a Pump It videóban megismert edzős maskarában robbant a színpadra, és mi mással kezdhették volna a koncertjüket, mint az azonos című számmal. A rajongók nagy üdvrivalgással fogadta a látványos kezdést, a csapatról pedig az első pillanattól kezdve nagyon lerítt, hogy profik a közönség szórakoztatásában. Fontos megjegyezni, hogy a koncert előtt két tag is megbetegedett, felmerült a buli lemondása, illetve a csökkentett létszám a színpadon. Mostanra azonban Pascal szerencsére felépült, jelent tudott lenni, így csak Kevin Ratajczak hörgését és jellegzetes színpadi fazonját kellett hiányolnunk.
Ezzel a teljes frontemberi szerep Nico-ra hárult, akinek a tiszta és a hörgős éneket egyaránt meg kellett oldania, ráadásul be kellett laknia a színpadot és a közönséggel is kapcsolatban kellett maradnia. Szerencsére remekül oldotta meg a feladatot. Persze háttérsávokból adtak alá segítséget rendesen, de manapság ezen már úgy tűnik, úgy általában se nagyon kell meglepődnünk... Az Eskimo Callboy elektronikus, sampleres alapjait tekintve meg itt ez amúgy sem ördögtől való.
A Pump It után levetkőzték a vicces szetteket és visszaöltöztek hátracsapott baseballsapkás „átlagmetálkórba”. A csapat igyekezett viszonylag széleskörűen válogatni az élőben előszedett dalok közül, így kerülhetett egymás mellé a My Own Summer 2015-ből, a Hate/Love 2020-ból, mint az aktuális felállás szerzeménye, valamint a The Scene a 2017-es ugyanilyen című albumról. A tagok szemmel láthatóan nagyon élvezték a színpadot és hogy ennyien eljöttek, a mostoha időjárás ellenére is. Nico is sokat hálálkodott a magyar közönségnek, a következő dalról pedig elmondta, hogy mindössze egyetlen nap alatt írták, másnap pedig már forgatták is a videóklipet hozzá. Így hát a banda repertoárjában kissé különlegesnek számító, német nyelvű Castrop X Spandau következett.
Ismét visszafelé haladtunk az időben, érkezett az elektronikával erősen túlfűtött Supernova, a Best Day és a Crystals pedig a mai estén előkerülő legrégebbi alkotásról, a 2015-ös Crystals-ról szóltak. Az ennél régebbi dalokat ezúttal hanyagolták.
A csapat azért azt is bemutatta, hogy a jól kitalált elektro/metal kombináció mellett finomabb hangokat is tudnak pengetni. Ezt szó szerint kell érteni, mert némi akusztikus bolondozás után a Prism című dalt adta elő egy bárszéken Nico, egy szál gitárral kísérve. Jól jött ez a kis közvetlenebb, meghittebb hangulat a koncerten.
Ez után pedig beindult a slágerparádé: jött a legújabb klipes sláger, a Spaceman, a maga fülbe ragadós refrénjével. Nico tolta a német nyelvű rapes részt is, persze bőven megtámogatva hangsávokkal. Eljátszották a Rehab-ot is, a 2019-es album címadóját, csapathattuk az MC Thunder mind a két részére és elmaradhatatlan volt a két legismertebb sláger, amelyeknél a kliphez illő fizimiskát is felöltötték a színpadon: We Got The Moves és zárásként a Hypa Hypa.
Nehéz megítélni, mennyire befolyásolta a jelenlévők hangulatát a majdnem végig tartó esőzés. Talán egy meleg, nyárias időben még önfeledtebb, még intenzívebb buli lett volna a küzdőtéren, de így sem lehet szó visszafogottságról: még ha esőkabátban meg dzsekiben is, de pörögtek a circle pit-ek, lelkesen ugráltak és énekeltek a rajongók, és még amolyan letérdelős-felugrós játék is volt.
És itt a válasz arra, mennyire elárulása egy ilyen fajta koncert a metal műfajnak vagy mennyire nem: ez a buli egyszerűen csak szórakoztatni akart és semmi többet. Tök mindegy, hogy valaki inkább tartja metalnak az Eskimo Callboy zenéjét, vagy inkább tartja elektronikus zenének torzított gitárokkal, mindez lényegtelen. Aki eljött, az egész biztosan jól szórakozott. Plusz ne mondja nekem senki, hogy ne érte meg volna olyan farmerdzsekis, szegecses, felvarrós metal arcokat látni, akik a bejárathoz kiszűrődő popos dallamokra olyan higanymozgásos rongyláb-táncot járnak, ami utoljára 1992-ben volt menő (akkor sem).
09:30
