szerző: PjotrSzerdán indul a Műcsarnok Filmkör őszi-téli szezonja: Újrakezdés – A remény rabjai Sorozatszerkesztő: Cieklinski Sándor
Október 6.
Frank Darabont: A remény rabjai (The Shawshank Redemption, 1994)
Előadó: Cieklinski Sándor
A történet főhőse egy bankár, akinek szó szerint kettétörik az élete: elveszíti a családját, gyilkossággal vádolják meg, életfogytig tartó börtönbüntetésre ítélik. Olyan léthelyzetbe kerül, ahol a szabadulásba vetett remény talán jóval veszélyesebb a személyiség épségére nézve, mint a végletesen beszűkült életkeretbe való beletörődés, az alkalmazkodás megkísérlése.
A vetítést követő beszélgetés során megpróbáljuk megfejteni, milyen aspektusok emelik ki A remény rabjait a sok-sok börtönfilm közül, hiszen a nézők szavazatai Frank Darabont moziját minden idők egyik legnagyszerűbb játékfilmjeként értékelik.
Október 13.
Jacques Tourneur: Kísért a múlt (Out of the Past, 1947)
Előadó: Varró Attila
A „Tíz noir amit látnod kell mielőtt meghalsz” listák örökös tagját jelentő hollywoodi klasszikus egy műfaj fénykorának tökéletes reprezentánsa, de nem poros tankönyvi példa: ma is eleven, határsértő lázadó. Egymásnak feszül benne – akárcsak két legendás sztárja, Robert Mitchum és Kirk Douglas – a sorsszerűség komor, feltartóztathatatlan erejű rendje és a dühödt, fékezhetetlen indulat. Ráadásul varázslatos műfaji kísérletét a korabeli álomgyár B-filmes fekete mágusa, Jacques Tourneur vezényli le, aki a legnagyobb démonidéző volt westernben, rémfilmben, bűnfilmben egyaránt.
Október 20.
Wolfgang Becker: Good bye, Lenin! (2002)
Előadó: Hirsch Tibor
Wolfgang Becker filmje nem filmnyelvi vívmányok tárháza, nem mozgóképes szépségek gyűjteménye. A felszínen csupán egy kedves, keserédes vígjáték, 2003-as születési dátuma ellenére ma is divatos politikai „dramedy”.
„Mélységei” sem a film belső világában keresendők, legalábbis amit egy filmklub közönsége közösen megfejthet, hanem a filmen kívül, ahová mégis a film által megnyitott gondolati utak, asszociációk vezetnek – különösen, ha a közönség körében a film megidézte idők emlékezni képes tanúi is helyet foglalnak.
Nekik biztosan eszükbe fog jutni, miféle figurák, élethelyzetek hasonlítanak a korabeli magyar valósághoz (1989–1990), és hol ordítóak – netán fájdalmasak – a különbségek a késő Kádár-kori Magyarország és a hajdani NDK között. A múltidéző képeket nézve mi kelt indulatokat egy magyar, mi kelt nosztalgiát egy német nézőben? A 2003-as év látszólag biztonságos, sőt, a film hangulatát is beleszámítva, „fölényes” messzeségben van 1990-től, a történet, azaz a német újraegyesítés esztendejétől. De vajon mekkora a távolság 2021 és 2003 között? Érvényes-e még a fölény? Mit látunk mi, mai magyar nézők, amikor egy német film bő 10 éves emlékeit szűk 20 esztendővel később a hitelesség mérlegére tesszük?
Október 27.
Luis Buñuel: Viridiana (1961)
Előadó: Mátyás Péter
Viridiana, a felszentelése előtt álló fiatal novícia nagybátyja kérésére néhány napot a férfi birtokán tölt. Ártatlan mese, amivel az emigrációból hazatérő rendező mégis sokkolta a tekintélyelvű és klerikális Franco-rezsimet. „A filmet ugyanis – mely Cannes-ban megkapta spanyol filmként az Arany Pálmát – azonnal betiltották Spanyolországban. Egyszersmind azonnal nyugdíjazták a spanyol filmfőigazgatót, amiért Cannes-ban nyilvánosan átvette a díjat. Olaszországban először Rómában mutatták be, nagy sikerrel, aztán Milánóban. Milánóban a főügyész betiltatta, engem beperelt, és egy év börtönre ítéltek arra az esetre, ha beteszem a lábam Olaszországba.” (Luis Buñuel)
November 3.
Federico Fellini: Ginger és Fred (Ginger e Fred, 1986)
Előadó: Báron György
Ginger és Fred nem a legendás géppuskalábú táncospár Hollywoodból, hanem egy másodosztályú olasz varieté-duett. Valaha népszerűek voltak, de évtizedekkel ezelőtt szétváltak, azóta nem találkoztak, s már senki nem emlékszik rájuk. Most öregen egy tévéshowban még egyszer összejönnek. A film Fellini szomorkás-derűs búcsúja a varieté fényeitől és nagy filmjeinek két emblematikus színészétől, Giulietta Masinától és Marcello Mastroiannitól, akik most először és utoljára álltak együtt a kamerája elé.
November 10.
Henry Hathaway: Álmok kertje (Peter Ibbetson, 1935)
Előadó: Nagy V. Gergő
A nagy kubai író, Guillermo Cabrera Infante szerint a Szédülés volt az első igazán nagy szürrealista film Amerikában, ami arról tanúskodik, hogy nem látta az Álmok kertjét: a harmincas évek egyik legfurcsább és legszebb hollywoodi moziját, a természetfeletti románcok ősmodelljét. A közös álmodásban találkozó gyerekkori játszótársak szerelmi meséje egyszerre megindítóan naiv és rémisztően perverz: hallucinatív, költői vízió a valóság korlátait szétfeszítő érzésekről, amelynek döbbenetes fináléja a legkérgesebb szíveket is szilánkokra szakítja.
November 17.
Sidney Lumet: Az ítélet (The Verdict, 1982)
Előadó: Varga Zoltán
Frank Galvin, az egykor szebb napokat látott bostoni ügyvéd szakmai mélypontjára kerül, s magánélete sem sok jóval kecsegtet. Váratlanul mégis kap egy – talán utolsó – lehetőséget, hogy rendezze sorait és újraépíthesse praxisát, s talán önmagát is. Sidney Lumet az amerikai filmművészet meghatározó egyénisége volt, legfontosabb filmjeit (Tizenkét dühös ember, A domb, A zálogos, Serpico, Kánikulai délután, Hálózat) erős drámaiság, ragyogó alakításokat eredményező színészvezetés és a filmes formanyelv adott történethez igazodó finom stilizációja jellemzi. Nem kivétel Az ítélet sem, amelyet bár bemutatásakor öt Oscar-díjra jelöltek, ma már nem tartozik Lumet legtöbbet emlegetett mesterművei közé. Pedig Az ítélet nemcsak a tárgyalótermi drámák kedvelőinek érdeklődésére tarthat számot, de azoknak sem okoz csalódást, akik a mélyebb – ha úgy tetszik, spirituális – tartalmakra is fogékonyak. Lumet értelmezésében Az ítélet „egy férfi lelki üdvözüléséről szól; arról, hogyan próbál megszabadulni a múltjától.” Frank Galvin szerepében Paul Newman pályája egyik legnagyszerűbb alakítását nyújtja, s színészpartnerei (Charlotte Rampling, Jack Warden, James Mason) éppúgy remekelnek, mint a filmet fényképező kitűnő operatőr, Andrzej Bartkowiak.
November 24.
Andrzej Wajda: Minden eladó (Wszystko na sprzedaz, 1968)
Előadó: Mátyás Péter
Ebben a filmben mindenki a saját nevén játszik– önmagát, ha úgy tetszik. Wajda, a rendező, valamint Cybulski felesége és volt élettársa hármasban keresik az eltűnt színészt. A rendező szinte hivalkodva saját életét viszi filmre, egyfajta ars poeticát teremtve. „Wajda összetett módon hatol be a való élet és a képzelet kapcsolatába: megélt tényekből, emlékekből, a filmstáb vagy az eltűnt színész környezetének tanúvallomásaiból áll össze a töredezett, olykor homályos, de döbbenetesen megéledő kép. A történet tehát teljes művészi szabadságban fejlődik, gyakran a legkegyetlenebb fekete humor színeivel.” (M. Capdenac, francia filmkritikus)
December 1.
Percy Adlon: Bagdad Café (Out of Rosenheim, 1987)
Előadó: Barkóczi Janka
A bajor turista házaspár Las Vegasba tart, azonban az út során valamin összekapnak. Jasmin faképnél hagyja férjét és egyedül vág neki az ismeretlennek. A kietlen tájon kóborolva betéved egy lepusztult bisztróba, melyet a megfáradt Brenda működtet. A találkozás mindkét nő életét alaposan megváltoztatja, és a Bagdad Café egyre népszerűbb lesz a környéken. Percy Adlon filmje sok humorral és mély emberismerettel beszél az előítéletekről, hősei hétköznapiak, mégis különlegesek. Magyarországon ritkán látható film, amely egy német rendező szemüvegén keresztül mutatja meg az Egyesült Államokat.
December 8.
Roberto Rossellini: Németország, nulladik év (Germania anno zero, 1948)
Előadó: Szilágyi Ákos
Lenullázódni annyi, mint megsemmisülni. Szófordulatként mindenki hallotta már, hogy valaki valamivel – rossz cselekedettel, hibával, bűnnel − mintegy „lenullázta egész addigi életét”. Kezdhet mindent elölről, új kiindulópontból, új elképzelések szerint, új célokat tűzve maga elé. De ez csak lehetőség, amely nem mindig váltható valóra. Roberto Rossellini 1947-ben, a romvárossá vált Berlinben forgatott, 1948-ban bemutatott, mára a filmtörténet klasszikus alkotásaként ismert filmjének címében − Germania anno zero, magyarul: Németország, nulladik év − a „nulladik év” a történeti idő, a német társadalom egész addigi élete „lenullázódásának” metaforája, apokaliptikus képzeteket ébreszt a nézőben, teljes összhangban a hívő katolikus rendező alkotói szándékával. A lenullázódás, vagyis Németország 1945-ös semmivé válása valóban apokaliptikus jellegű volt. A színhely – ahol egykor Berlin, a „harmadiknak” és „birodalomnak” hazudott náci rendszer fővárosa állt – 1945-ben a bukás, a teljes pusztulás, a romba és romlásba dőlés színhelye. Berlin ízzé-porrá válásában − a „szervezett bűn birodalmának” apokaliptikus szétfoszlásában – jelent meg a történelmi látszat, az időbeli hazugság világát megsemmisítő időtlen Igazság. Ebben a Berlinben játszódik Rossellini korabeli háborús trilógiájának záródarabja, a Németország, nulladik év. Kiskamasz főhősének munkát, élelmet, megélhetést kereső hiábavaló keringése az élőhalott romvárosban labirintussá – útvesztővé – változtatja a helyszínt. Ennek a labirintusnak a képét a fiú minden lépését, mozdulatát szinte tolakodóan követő kamera hozza létre a filmen. E korán felnőttségre ítélt, családja minden tagjáért egymagában felelősséget vállaló (történelmileg tökéletesen ártatlan) gyermeknek a kiúttalan sorsában − bűnössé és áldozattá válásában − jelenik meg a bűnét és felelősségét még fel sem fogó korabeli Németország 1945-ben kulmináló történelmi végzetdrámája. (Szilágyi Ákos)
December 15.
Nyikita Mihalkov: Etűdök gépzongorára (Неоконченная пьеса для механического пианино, 1977)
Előadó: Cieklinski Sándor
A film Oroszország egy eldugott zugában játszódik a 19. század végén. Anna Petrovna, egy tábornok fiatal özvegye vidéki birtokán vendégül látja baráti társaságát, a környék szellemi és anyagi jólétéért felelős, azonban ezen értékeket már rég nem gyarapító elöljáróit. Az összejövetel tagjai láthatóan régóta egymáshoz szoktak, és minden a maga megszokott medrében ismételné önmagát ezen a napon is, ha meglepetésként nem érkezne közéjük a házigazda mostohafia és annak felesége, Szofja Jegorovna. A valaha szépreményű, ám képességeit elvesztegető tanító, Mihail Platonov és Szofja újbóli találkozása katalizátorként robbantja be az egyéni emberi sorsok mélyén és azok kusza szövedékei közt lappangó feszültségeket. Mihalkov remekműve mesterien ötvözi a színházi és filmes történetmesélés eszközeit, alig másfél óra alatt a maga teljes komplexitásában varázsolja elénk a jellegzetes csehovi karakterek világát.
Január 5.
Alexander Mackendrick: Betörő az albérlőm (The Ladykillers, 1955)
Előadó: Mátyás Péter
A maró gúnytól gőzölgő fekete komédia hősnője egy bűbájos és kissé bogaras hölgy, jószívű és segítőkész, amolyan minden lében kanál típus. Egy rablóbanda feje előbb szobát bérel nála, majd négy társával együtt műkedvelő zenészeknek adják ki magukat, hogy titokban megszervezzenek egy rablást. Mackendrick gótikus mesterműve könnyedén fogja egy csokorba egy nagystílű bűntény megtervezésének profizmusát és a kivitelezés amatőrségét, a mérnöki pontosság és a véletlen összeütközéséből fakadó káoszt. Számos olyan stílusbravúrt élvezhetünk, amelyek híres mai rendezőket is megihlettek, Tarantinótól egészen Guy Richie-ig.
Január 12.
Tóth Barnabás: Akik maradtak (2019)
Előadó: Margitházi Beja
A háború utáni szürke, zsibbadt Budapesten a tragédiákból még fel sem ébredő csonka családok próbálnak visszazökkenni a hétköznapok rutinjába. Tóth Barnabás filmje F. Várkonyi Zsuzsa Férfiidők lányregénye című könyve alapján egy zárkózott szülész-nőgyógyász és egy éles eszű, árva kamaszlány furcsa párosán keresztül mutatja be ennek a traumatikus múlt (holokauszt) és fenyegető jövő (kommunista diktatúra) közé szorult időszaknak a mikrotörténéseit. A kitartott pillanatokból, tétova gesztusokból, félreértésekből és felismerésekből építkező film a poszt-holokauszt korszak olyan létfontosságú folyamataira irányítja a figyelmet, amelynek feldolgozása, megértése csak nemrégiben kezdődött el. Az Akik maradtak fő kérdése: hogyan lehetett túlélni a „túlélést”, avagy mi várt azokra, akiket nem „vittek el”?
Január 19.
Pedro Costa: Vitalina Varela (2019)
Előadó: Nagy V. Gergő
A kortárs film legfontosabb rendezőjének híresztelt Pedro Costa tavalyelőtt mutatta be a mindeddig legszélesebb körben üdvözölt munkáját, amely letaglózó szépségű képekben és önmaguk álomképét alakító szereplőkkel mesél a halál utáni szeretet drámájáról. Az eltemetett férje életét folytató asszony expresszionista doku-fikciója egyszerre idézi a kései John Ford-filmek patináját, Carl Theodor Dreyer transzcendens drámáit, vagy Caravaggio biblikus festményeit – de végső soron minden ízében egyedi, megrendítő műalkotás: a mai mozgókép komor fenségű, magányos magaslata.
Január 26.
Quentin Tarantino: Jackie Brown (1997)
Előadó: Cieklinski Sándor
Tarantino harmadik nagyjátékfilmjének főhőse egy amerikai stewardess, aki évek óta robotol az ország legócskább fapados légitársaságánál. Munkája közben piszkos pénzt csempész be az országba egy gengszternek, így éri el, hogy a bérét kiegészítve anyagilag se szoruljon senkire. A rendőrség és a bűnözők játszmája azonban kényszerhelyzet elé állítja: beszáll a partiba és megpróbálja a legjobban keverni a lapokat vagy elfogadja, hogy hosszú évekig rács mögött tölti az életét, esetleg pillanatok alatt ő is egy autó csomagtartójában végzi? Ehhez a játszmához azonban segítségre van szüksége, egy társra, a társhoz pedig bizalomra. Vajon rábízhatja-e a sorsát bárkire is ebben az egocentrikus világban?
A programon Műcsarnok éves belépővel, vagy aznapi kiállítási belépőjeggyel lehet részt venni.
06:26
