beszámoló [koncert]  2004. október 20. szerda   13:26

nincsen hozzászólás

  Ritka jó dolga van a zenerajongónak, ha egy neves és nagyszerű külföldi együttest egy nem kevésbé kiváló előzenekar társaságában nézhet meg, de a helyzet néha alakulhat úgy is, hogy a nyitóbandát még jobban is várja az ember. Így voltam ezzel szeptember 13-án, amikor a brit Threshold látogatott hazánkba régóta várt fellépésük már önmagában is egy hatalmas koncertélmény lehetőségével kecsegtetett, még izgatottabb lettem azonban, amikor tudomásomra jutott, hogy a csapatot a Deadsoul Tribe kíséri Európa-turnéján. Igazán nagy elvárásokkal léptem tehát az A38 pallójára és tökéletesen elégedetten is távoztam néhány eseménydús óra múltán a hajóról.
  
  Noha csak a második nagylemezzel érett be nálam igazán a Deadsoul Tribe zenéje, azóta az egyik legnagyobb kedvencemmé léptek elő: valami olyan ősi energiát enged szabadjára a zenéjével ez a csapat, ami minden bizonnyal ott lappang ugyan mindenkiben, mégis csak a legkivételesebbek képesek felszínre is juttatni a saját muzsikájuk révén. Az élő fellépéseik ennek megfelelően jóval inkább nevezhetők valamiféle törzsi rituálénak, semmint egyszerű koncertnek, ráadásul valahányszor láttam őket eddig, minden alkalommal képesek voltak még túl is szárnyalni előző teljesítményüket. Nem volt ez másképpen most sem.
  
  Ezúttal csavartak egyet a nyitányon: a hagyományos koncertindító Coming Down a második helyre csúszott a programjukban, onnan pedig előrevették kezdésnek a The Messengert. Már az első pillanatokban érezhető volt, hogy minden korábbinál nagyszerűbb hangulatban találtak el ismét Budapestre, az egyvonalban felsorakozó négy muzsikus csak úgy feszült a pozitív energiáktól. A jobbszélen helyet foglaló Adel minden adandó pillanatban felpattant ültéből, úgy ütötte a cineket, az első számot még bagóval a szájában játszó Rollz méteres ugrásokkal adott nyomatékot a lüktető zene egy-egy hangsúlyos dobbanásának, a bőgős Roland a szokott félszeg mosollyal az arcán pengette átszellemülten a hangszerét a színpad közepén, a baloldalon álló Devon pedig gitáros-énekesként is elevenebb volt, mint egynémely önálló vokalista. Villázott, pantomimszerű mozdulatokat engedett el, tekergőzött, gyakran komplett koreográfiákat mutatott be, szereplésének pedig különösen hatásos hátteréül szolgált a helyszín remek fénytechnikája. A banda élő teljesítményének igazi motorja azonban nem is egyikük vagy másikuk magával ragadó viselkedése, hanem az a páratlan összhang, amiben együtt zenélnek, s ez nem is csak a játékukban nyilvánult meg, hanem a rengeteg összevigyorgásban, ölelésben, baráti élcelődésben is, amik végigkísérték a fellépésüket - szavakkal elmondani lehetetlen volna, hogy milyen bensőséges, magával ragadó atmoszférája volt a koncertjüknek.

  Sokáig úgy tűnt, a műsor teljesen úgy alakul, mint pár héttel korábban a Metalcampen: egymás után jött az Angels in Vertigo, a Some Things You Cant Return, majd a kétrészes Feed, amelyben végre előkerült Devon fuvolája is. Én bizony azt sem bántam volna, ha hangról-hangra megismétlik azt az augusztusi szlovéniai bulit, amit volt szerencsém látni, hisz már e néhány dal hallatán is kilométerekkel az A38 felett lebegtem, ekkor azonban a frontember egy bárszéket húzott a mikrofonja elé, akusztikus gitárt ragadott, és belekezdett az I Rememberbe. Magam ugyan egyáltalán nem ragaszkodom Deadsoul Tribe-konerteken a Psychotic Waltz-nótákhoz, és még külön csúcspontnak sem nevezném a dal elhangzását - amit ez a banda összemuzsikált, az nálam immár teljesen egyenrangú a varázslatos Waltz-életművel -, mégis hihetetlenül felemelő volt a felbukkanása, egy újabb olyan pillanat, ami után csak dörzsölni tudtam a szememet és a fülemet, azon álmélkodva, hogy ilyen is megtörténhet.
  
  Előkerült még a programban két új gyöngyszem, a Love of Hate és a Spiders and Flies, aztán pedig megkaptuk a meseszépen ringatózó into the Spiral Cathedralt is, amiben Devon egy fordítva felhúrozott balkezes gitáron pengetett és tremolózott, újabb lenyűgöző látvánnyal járulva hozzá a lenyűgöző muzsikához. Így a vége felé megjegyezte, hogy előzenekarként sajnos köti őket a megszabott játékidő, nincs is több hátra egy nótánál, de szívesen visszajönnek majd főbandaként, s akkor akár három órát is játszanak (áll az alku!), aztán bele is csaptak a Powertripbe, hogy egy utolsó energialökettel vegyenek tőlünk búcsút. Ezt követően kitörően lelkes üdvrivalgás közepette távoztak is a pódiumról nagyon jólesett látnom, hogy szinte az egész közönségre ugyanolyan mély hatással volt a koncert, mint rám is, tényleg egy emberként örült mindenki a Deadsoul Tribe-nak. Úgy éreztem egyébként, egy kicsit nagyobb is volt az egybegyűltek érdeklődése és rajongása irányukban, mint a Threshold felé bár ez egyáltalán nem meglepő annak fényében, hogy mit is produkált ez a banda. S épp ezért biztos vagyok abban is, hogy aki csak teheti, az mind ott lesz november 21-én az E-klubban, még ha úgy is hozta a sors, hogy ismét előzenekarként látogatnak hozzánk. Hisz úgyis megismétlik, sőt túlszárnyalják majd a megismételhetetlennek, sőt túlszárnyalhatatlannak tűnőt akkor is.
  
  Egyáltalán nem volt könnyű ezután áthangolódni a Threshold zenéjére, úgyhogy a legelismerőbb akkor leszek, ha elmondom: két-három nóta alatt teljességgel bele tudtam feledkezni a koncertjükbe. Egész másfajta tűz lobog ugyan a britekben, mint a Deadsoul Tribe-ban, de ott van bennük, és ez a lényeg. A legnyilvánvalóbb módon a dobos Johanne táplálja, aki ugyan nem bonyolította túl játékát, de óriási hittel, félelmetes erővel és azzal vetekedő precizitással ütött mindvégig, lendületben tartva az egész zenét. A hangszeres szekció többi tagja is hatalmasat alakított persze, óriási szólók röppentek elő Karl és Nick kezei alól, s nem kevésbé volt impozáns a billentyűs Richard és a bőgős Steve játéka sem. A Thresholdban azonban egyrészt nem az egyéni hangszeres villongások a legfontosabbak, hanem az a masszív egység, amit együtt hoznak létre a zenészek (s amit áldásos módon a húsos, vastag, arányosan erős hangzás is precízen közvetített ezúttal), másrészt pedig show-értelemben a produkciót egyértelműen az énekes Mac adta el. Nyilván nem a hétköznapi formáját hozta, hogy dolgozott benne némi nafta, az egyszer biztos - mindenesetre az eredmény a lényeg, s hogy alaposan előadta magát, ahhoz kétség sem férhet. Pedig - habár már a póló-bőrmellény-skótszoknya-otromba bakancs összeállítású ruházata sem volt éppen hétköznapi vagy túl progos - az elején még nem is lehetett gyanítani, hogy mit fog produkálni a következőkben

  A programot az új lemezt is nyitó Mission Profile - Ground Control kettőssel indították, s bár Mac már itt is elég gyanúsan markolászta ágyéktájon a szoknyáját, ezekben a percekben még mondhatni fegyelmezetten viselkedett. A következőkben aztán két nótában letudták a mélyebb múltidézést: elébb a Clone lemezig nyúltak vissza a Freaks-szel, majd a koncert legnagyobb meglepetéseként elővették a 94-es Psychedelicatessen anyagról a tízperces Into the Lightot, hogy aztán a továbbiakban csak az utolsó három albumukra koncentráljanak. A Critical Mass anyagot megidéző Echoes of Life-fal aztán megkezdődött az igazi ereszd-el-a-hajamat: a nézőtéren megjelent a Deadsoul Tribe legénysége, akiknek a hangulata jól láthatóan csak tovább javult ahhoz képest, amit a pódiumon mutattak, s ezt igyekeztek is mindenkinek a tudomására hozni. Innentől fogva kábé hárompercenként kértek ki maguknak a backstageből valami alkoholneműt, közben pedig egyszerre ismerkedtek a közönséggel és adták elő magukat a Threshold tagjainak. Bárkivel leálltak dumálni, hülyülni, fotózkodni, különösebben még csak noszogatni sem kellett őket, ha meg éppen nem volt más dolguk, hát riszálták a csípőjüket, őrjöngtek, villáztak, tapsoltak és mutogattak a színpadon álló muzsikusoknak. Jó Macnek aztán több se kellett, erre a szívélyes ingerlésre ledobta minden gátlását: kisétált a pódium szélére, aztán kecses sasszékkal belibbent a közepére, ahol finom gazellaugrással fejezte be a mozdulatsort egy gorilla se csinálta volna szebben Innentől fogva nem lehetett leállítani, hogy csak néhányat említsek az akciói közül: hanyatt dobta magát, a szoknyáját emelgette az alsóját mutogatva, térdre vágódott Steve előtt és a kolléga lába közé énekelt, és így tovább.
  
  A sorban következő Long Way Home alatt az első sorban egy koncertlátogató éppen Adellel fényképezkedett (a kamerát Rollz kezelte), amit persze a drága skótszoknyás is kiszúrt, s tüstént le is szaladt a színpadról, hogy rajta legyen a képen ő is. A későbbiekben aztán még egy fotóra odaállt, ami legalább három percig készült, mert a fényképész szerepét magára vállaló Adel az istennek sem tudta megszelídíteni a masinát. Macet különösebben persze nem zavarta a dolog, zokszó nélkül elnyomott vagy három versszakot ott lent, ölelkezve, pózolva de ha már itt tartunk, el kell mondani, hogy komolyabb panasza őrá sem lehetett senkinek, mert énekesi szerepét is becsületesen ellátta, ezt számomra épp a sorban következő Falling Awayben bizonyította legékesebben. Volt azért egy húzása, amiért néhány pillanatig valószínűleg sokan haragudtak rá. A The Art of Reason után ugyanis bejelentette: Akkor most következzen a Paradox! majd a felharsanó üdvrivalgás hallatán kaján vigyorral közölte, hogy Hazudtam. Én már csak ilyen gonosz ember vagyok, ezért vagyok ebben a zenekarban, ezzel pedig belecsaptak a Pressure-be. (Később egyébként azzal is előállt, hogy kilép a bandából és beszáll az ABBÁ-ba, ugyanis visszautasíthatatlan ajánlatot kapott tőlük)
  
  A hőn áhított Paradox sajnos kimaradt aznap este a szettből, a rendes játékidőt ugyanis a The Ravages of Time és a Light and Space kettősével zárták, a ráadásban meg a Flags and Footprints-szel tértek vissza, a végén a felkiáltójelet pedig a Fragmentationnel tették ki - mindenesetre így is egy roppant csinos és kerekded műsort gördítettek elénk, úgyhogy lesz mire visszagondolni bőven. Meglepett ugyan a Threshold a frontember ilyetén laza előadásmódjával, de korántsem okozott csalódást, a koncert zenei része ugyanis pontosan olyan minőségi volt, amint azt akárki nyugodtan elvárhatta a progresszív színtér egyik vezető bandájától.
  
  Legyek bár elfogult, az est bandája számomra ennek ellenére is a Deadsoul Tribe marad, ahogyan arra előre számítottam. Az esemény emléke viszont bennem is csak és kizárólag a Thresholddal lehet teljes, hisz két olyan banda adott koncertet az A38-on, amelyek egészen eltérő formában, mégis egymáshoz hasonlóan valódi tartalmat adnak zenéjükkel a progresszív jelzőnek, s életben tartják, formálják és előbbre viszik ezt a műfajt. Emellett pedig még akkora rock and roll bulit is csaptak együtt, hogy azt jó néhány magát lazának tartó banda is csak szeretné utánuk csinálni részemről akár ugyanebben az összeállításban is szívesen látnám viszont őket bármikor. (Persze Devonékon még akkor is külön behajtanám azt a bizonyos háromórás önálló koncertet!)

azonosító (nem kötelező):	ellenőrző kód:	gépeld be ide:

új hozzászólás írása: