Miután manapság elég sok zenekar Horvátországot, vagy Szerbiát iktatja be turnémenetrendjébe közvetlenül hazánk után, kézenfekvőnek tűnik, hogy a koncertet valahol Magyarország déli részén bonyolítsák le. Így jutott le Pécsre annak idején a Crowbar, vagy a Pro-Pain, és így zúzta meg a kaposvári Pogo-Centert a Benediction. Maga a helyszín egy korábban étteremként funkcionáló szocreál stílusú betontömb, de azt hiszem ennél sokkal fontosabb, hogy itt 270 forint az import, üveges Löwenbrau, Becks, és Staropramen sör. A feltételek tehát adottak, innentől fogva már csak a zenekarokon múlik minden
Elsőnek a nagykanizsai Teurgia lépett színpadra. A fiatal négyesre elsősorban black, death csapatok voltak nagy hatással, de szerencsére mernek a srácok újítani is, nem csak a jól bevált kliséket puffogtatják. Jó példa erre az akusztikus nyitányok sorozata, vagy a visszatérő darkos, atmoszférikus témák beépítése. Persze alapvetően aprítani szeret a Teurgia, de kifejezetten jól tudtak esni az említett elemek a sok grind tempójú tekerés közepette, különösen úgy, hogy az énekesük nem nagyon könnyíti meg a hallgatóság dolgát fékeveszett, embertelenül mély bömböléseivel. Egész ütős csapat lehet még belőlük, ha kicsit jobban odafigyelnek a hangszeres játékra, és a dalírásra.
Mivel a Tesstimony fellépése elmaradt, a Malediction ugrott be helyettük. Nem hiszem azonban, hogy bárki is kérte volna a csere miatt a panaszkönyvet, hiszen a komlói ötös a Summerground fesztiválhoz hasonlóan itt is hengerelt. Emlékeim szerint nagyjából ugyanazt a programot is játszották, mégis most nekem a vadiúj szerzemény, Dreams Against Humanity tetszett a monumentális intróval kezdődő műsorból. Lehet, hogy azért, mert itt jött helyre a hangzás, nem tudom, mindenesetre a közönség tagjai is később kezdtek ráhangolódni az őrlésekkel sűrűn tarkított muzsikára. Még az itt a merchpult mögötti teendőket végző Master főnők Paul Speckmann is előjött kuckójából, hogy bólintson egyet a Malediction dalaira. Azokra pedig lehet bólogatni rendesen, lévén hogy nem csinálnak Forma-1-es futamot belőlük, inkább a gonosz, nyomasztó hangulatú, öklelések hívei, hasonlóan példaképükhöz, a Morbid Angelhez. Műsorra is tűzték Sandovalék Dawn Of The Angry-jét a szokásos Slayer-féle Black Magic-kel, és grindcore all-star Terrorizer egy rövid, ámde annál gyorsabb szösszenetével együtt. Ezek a feldolgozások persze jól esnek és látszik is rajtuk, hogy szeretik őket játszani, meg a közönséget is beindítják, de úgy érzem, hogy a Malediction számai már megállnak a saját lábukon, és nincs szükségük mankókra.
Nagyon sajnáltam, hogy a Tunderstorm Over Europe két vendégzenekara közül a Godhate kezdte el elsőnek a műsorát, mert lemosták a Nominiont a színpadról. Sőt, szerintem a Benediction-nek is meglehetősen nehéz dolguk lett volna közvetlenül a Tony Freed énekes/gitáros vezette kvartett előtt. A pocsék hangzás ellenére az est legjobbjai voltak, változatos, ügyesen felépített szerzeményeik közül talán az új album Blackwinged-je vitte el a pálmát, lassan, Slayer módra fenyegetően gördülő dallamaival. Persze a Laid To Waste sem volt gyenge, ebben bizarr, Meshuggah-szerű ritmusparádék ütötték fel a fejüket, így el is csodálkoztam később, mikor megtudtam, hogy egyáltalán nem kedvelik annyira Jens Kidmanék munkásságát. Sorolhatnám végig a műsort, akár a Blackended To Be gyors, thrashes darálójától kezdve a dermesztő Bolt Thrower feldolgozáson, a Where Next To Conquer-en át, az előző lemez címadójáig, a Neither Of Gods-ig, mind sütött az energiától, és a dinamizmustól. Szerencsére ez a színpadi mozgásán is meglátszott a tipikusan svéd rock n roll arcokból álló formációnak. Különösen a Harley Davidson pólós basszusgitáros döngette nagy elánnal az elképesztően csúnya, lila színű bőgőjét, de nem maradt szégyenben a gitáros Jens Klovegard sem, bár Ő inkább a szólóira koncentrált. Ha a turné minden estéjén így zenélnek majd, könnyen találkozhatunk velük majd egy nagyobb név előtt is, amit maximálisan meg is érdemelne a Godhate.
Hozzájuk képest a Nominion elég nagy büntetés volt. A szórólapjukon hadat üzennek az összes melodikus death metal bandának, ami ugyan szimpatikus, trendellenes hozzáállást sugall, de sajnos ehhez teljesen jellegtelen produkció párosul. Valahogy úgy tűnt, mintha az Entombed klasszikus Left Hand Path-jának pókhálós, ködös hangulatát akarnák vegyíteni floridai módra száguldozó gitárfutamokkal. Hiányzott azonban még egy hathúros, hogy legalább erő legyen a dalokban, továbbá nincsenek birtokában a szükséges zenei tudásnak sem. Nagyon pontatlanok voltak, csoda, hogy sikerült néha egyszerre befejezni egy nótát. A sok kalapálás között ugyan feltűnt egy-két lassabb rész, de ettől még nem kapta fel a fejét senki, sőt. Gondolom, a Nominion semmi különöset nem akar elérni, mert ezzel a zenével nem jutnak messzire. Svédországból pláne
Egy hosszas átszerelés, és az Organized Chaos szírénás introját követően neki is lendült az ólomsúlyú riffeknek a Benediction. Zenéjüknek van egy nagyon fontos tényezője, nevezetesen az, hogy oltári hangerő szükséges hozzá, különben semmi nem jön át a muzsika erejéből, lényegéből. Ez a feltétel itt meg is valósult, és szerintem senki sem bánkódott amiatt, hogy mind a gitárok, mind a Discharge pólóban feszítő Frank Healy bőgős fordítva felhúrozott hangszere túl volt vezérelve, úgyhogy nagy komótosan mindenki hozzálátott a vérmérsékletének megfelelő hajlóbáláshoz. Ehhez pedig olyan háttérzenét biztosított a birgminghami társulat, minta punkosan döngető Dont Look In The Mirror, a Crowbar módra megböffenő Stigmata, a vagy a moshpit songként felkonferált Your Suffering Feeds Me, ami tulajdonképpen az Ace Of Spades kisöccse. A Nothing On The Inside után érdekes fordulatot vett a műsor. A Forged In Fire hangsúlyozottan nehéz és súlyos ütemei után a még lassabb, még vánszorgósabban elővezetett Jumping At Shadows került terítékre. Nem maradhatott ki a Grind Master album sem, amit ezúttal az I képviselt, és abban is biztos vagyok, hogy Peter Rew-ék még nem igen vonultak le a Subconcious Terror címadója nélkül. Nos ez most sem volt másként, a klasszikus nóta után azonban eltűntek a zenészek. Legendásan laza hozzáállásukat bizonyítja többek között az a tény is, hogy pár perc könyörgés(és gitárszerelés) után még visszajöttek játszani teljes műsoruk leküldése után is. Ez azonban csak része a csapat punkos attitűdjének, mert valahogy sugárzik belőlük egyfajta lepukkant, nihilista látásmód. Ebben benne vannak Dave Hunt, nyegle, tipikusan brit hörrentései, az egyszerű, pakolós ütemek, és a két gitáros könyökből pumpált riffelése. A legjellemzőbb mozzanat azonban az volt, mikor Peter Dew csakúgy beállt pogózni, mikor hangszere felmondta a szolgálatot. Lehet, hogy soha nem ér el komolyabb sikereket a Benediction, de hogy ezek a figurák lemezeket fognak készíteni, és turnébuszban laknak majd életük végéig, az biztos.
15:32
