beszámoló [koncert] 2004. október 13. szerda 10:30
nincsen hozzászólás
szerző: RossikaVelvet Stab, Destiny, Zao, Most Precious Blood 2004 szeptember 14, Kultiplex
Egyáltalán nem szeretem ha hét közben kell koncertre mennem, mert akkor a másnapi kötelező jelenések rányomják a bélyegüket az egész estémre, de persze az se várható el, hogy mindegyik zenekar pont hétvégén érkezzen kis hazánkba. A tizennegyedikei Kultis bulit viszont már nagyon rég vártam mert ismét élőben csodálhattam a német Destiny-t akik nálam benne vannak a legjobb tízben. Nem ők voltak ugyan az est fő bandája de engem ők érdekeltek leginkább. Gyorsan be is szereztem a még hiányzó relikviákat, majd benéztem az est első csapatára a Velvet Stab-re.
A néhány éve létező fővárosi csapatot már volt szerencsém többször is megcsodálni élőben, de a zenei fejlődés és a látható érett zenésszé válás mellett Zoli énektudásával nem vagyok a mai napig kibékülve. Nagyon jó az előadás-technika, a hangzás is a helyén volt, de amint egy kis igazi énekre lenne szükség valahogy csak nem érkezik. Pedig már igen rég óta ügyesen csempészik a srácok a kemény zúzós részek közé a finomabb dallamosabb, külső füleknek könnyebben befogadható részeket, de ehhez elengedhetetlen lenne egy korrekt, jól képzett hang. Egyelőre ez van, de mindenen lehet javítani, ha akar az ember. Bemutattak a fiúk pár új szerzeményt, ha jól emlékszem Painting volt az egyik címe de sajnos még nem ismerem a leendő számcímeket, melyek egy, a Beniihana Records-nál megjelenő album dalai lesznek. A Where Parallels Meet dalai viszont jöttek futószalagon. A With A Vengeance vagy a Sunday Caviar már ismerősként köszöntek vissza a színpadról, s bár a közönség nem nagyon mozdult rá a témákra nagyon is élvezhető volt az előadás. Rendkívül jók a kissé Darkest Hour-ra emlékeztető hátsó gitártémák, a sok váltás is királyul jön le (bár helyenként azért túlzásba viszik a tempóvariálásokat), s Márk ordításai is tovább színesítik a Velvet Stab amúgy sem unalmas játékát. Remélem még sokáig ékesítik a hazai terepet, s egy kis odafigyeléssel további fejlődéssel erősítik azt.
A Destiny az első - s egyben ez idáig az utolsó - hazai koncertjük első perceiben felkeltette az érdeklődésemet zenéjük iránt, s ha lehet így fogalmazni 2002 óta rabja vagyok a németek muzsikájának. A több, mint hét éve aktív Destiny idén megjelent második albumát a The Tracy Chapter-t ( Lifeforce Records ) jött eladni a hazai hardcore kedvelőknek, de véleményem szerint a Diving Into Eternity albumuk ( Beniihana gondozásban jött ki többször is ), beleszámítva azt is, hogy bemutatkozó anyag, tonnákat ráver az idei anyagra. Az a hihetetlen egységesség és tökéletes dallamvilág, amit a germánok megvalósítanak olyan elementáris erővel sugárzik át dalaikon, hogy a mai napig kiráz a hideg némely daluk első akkordjainak hallatán. Sajnos a korongok teljes ízéből rengeteg hiányzott a Kultiplex falai között, de még így is pusztítottak a fiúk. Hibátlanul oldják meg az agresszív zakatolósabb részek kombinálását a dallamosabb énektémákban gazdagabb vonulatokkal, s bár az élő produkció - mely annak idején a Trafóban 100%-os volt - most maximum 60%-on pörgött, még így is az est legjobb teljesítményét hozták. A régebbi és új dalokat váltogatták, s bár hiányoltam több remek nótát is a Diving Into Eternity-ről, a kihagyhatatlan Sun Rises First vagy a My Day In Your Summer azért így is megszólaltak. Ami a mondanivalót illeti, gyakran kalandozik Johannes az álmok világába, s fontos szerepet szán a pillanatok a hétköznapok természetesen szép élményeinek átélésének, s ezek elraktározásának. Ilyen apró örömökért érdemes élnünk s a rohanó életben nagyon kevesen vagyunk akik átérzik és felfigyelnek ezen apróságokra. Természetesen a szomorúság és elmúlás, meg a szokásos témák is fel-fel ütik a fejüket, de szerintem ettől függetlenül néha igen komoly témákat igyekeznek boncolgatni a tagok.
Persze az új anyag sem szól rosszul, a Forsaken Love kegyetlen gyilkolása, a Love Is My Death vagy a Reyes irgalmatlan kegyetlensége mind-mind szaggatta az arcokat a teremben, s a kevesebb érdeklődő ellenére a végére már néha be is mozdult a közönség a gyorsabb részeknél. Az apróbb hibák ellenére nem volt rossz koncert, bár a két évvel ezelőttit továbbra is visszasírom.
Érdekes egy banda a Zao. Az egy dolog, hogy elég régóta tagja a csapat az amerikai színtérnek, s ezalatt az idő alatt sokat változhat, alakulhat egy együttes, de ami a Zao-nál tagcserében lezajlott azt esetleg a KSH adattárából lehetne kiokoskodni. Éppen ezért a zenei világuk s megszólalásuk is sokszor és sokat változott, de mi idehaza sajnos csak az utóbbi pár év stílusával találkozhattunk. Egyfajta metalcore ez, de a trash metalostól a poposabb elemekig mindent felvonultató s Weyandt hörgős, fröcsögős, ordítós énekével megspékelt zenéjük nem éppen könnyen befogadható. Senki ne várjon egy Darkest Hour-t de aki kedveli a régi Carcass-t vagy mondjuk egy Six Feet Under féle hörgésorgánumot, továbbá nem veti meg a darkos hangulatot sugárzó gondolatokat, s mindezeken kívül szereti a hardcore-t annak itt egy igazi core banda. Sokakon a nem tetszés jeleit véltem felfedezni az első pillanatok után, én részemről death felől sodródtam a HC irányába - élveztem a koncertet bár néha igen unalmas volt. Hátulról sajnos nem láthattam ahogy az énekes fetrengett a földön, de a többiek élvezetes játéka üdítő látvány volt. Az utolsó korongokról játszottak, gondolom azért mert a jelenlegi felállás ezekben vett részt, s ezekből is elsősorban a legújabb anyag a The Funeral Of God dalaiból szemezgettek. A mondanivalót is leginkább - a címből is kiderül - a halál, az elmúlás, a pusztulás? témák teszik ki, de aki csak a zenére koncentrál az is megtalálhatja az amerikaiak zenéjének mondanivalóját.
Ezek után arra számítottam, hogy a Most Precious Blood az A38-ashoz hasonló szintű produkcióval kápráztat majd el minket, de sajnos nem így lett. Elég egyhangú, olyan kötelezőkoncert jellegű volt a produkció, bár a rajongók az első pillanattól kezdve ott lógtak Rob Fusco (korábban One King Down) csuklóján. A NYHC egyik jeles képviselője a Most Precious Blood legfőbb küldetésének a múlt, a gyökerek ismeretének fontossága és szem előtt tartása gondolat elterjesztését tartja a világon, s nem is aprózzák, hisz életük döntő részét az országúton töltik. Az első Nothing In Vain és az újabb Our Lady Of Annihilation dalaiból táplálkozott a MPB gyorstüzelő, s néha átérezhettük mit élnek át Floridában a lakosok ha jön az Iván meg a többiek. Ennek ellenére az egyhangúság nyomta rá a bélyegét a fellépésre, s a végén a csapat egyértelmű levonulása is csak tovább erősítette bennem az érzést, hogy bizony itt nem forog maxon az úthenger. Mindenesetre értékes mondanivalóval és nagyon korrekt zenével bír a banda, érdemes pár gondolat erejéig ellátogatni a honlapjukra.
Az erős felhozatalnak és a németek játékának köszönhetően összességében kellemes kikapcsolódás volt a Kultiplexes buli, s akinek semmi nem tetszett az az ingyenes b>Lifeforce válogatással a zsebében indulhatott haza, bízva ízlésficamának változásában.