beszámoló [fesztivál]  2004. október 9. szombat   15:24

nincsen hozzászólás

  A Pro-Pain tavaszi megás bulija helyett inkább Devon Graves pécsi akusztikus estjét választottam, amit cseppet sem bántam, hiszen a Dead Soul Tribe énekes egy megismételhetetlen hangulatú koncertet adott. Persze ettől függetlenül azért nagyon megörültem, hogy szeptember elején bepótolhatom az áprilisi mulasztást, és betonozhatok egy jót Gary Meskillékkel. Így most az Ő kedvükért tettem meg a négy órás vonat utat...
  
  Miután sikerült a külvárosi kiruccanásom után megtalálni a klubbot, és kényelmesen elhelyezkedtem a Hard-Rák lépcsőjén, már be is lendült a szombathelyi Social Free Face. A Más néz rád-dal kezdődő műsorokban különösen a vadiúj, megjelenés előtt álló Szélsőségek sodrásában című lemezről csemegéztek, másodiknak el is játszották a címadót. Igazi, old school hardcore-t fog ez az album is tartalmazni, semmi kétség. A közönség még csak figyelte ezeket a dalokat, egyedül a régi Így jó késztetett néhányakat egy kis sing alongra. Természetesen néhány újszerű, moshra csábító durvulat is helyet kapott a jó érzékkel megírt cséphadarások között, ezek különösen szakítottak a bivaly hangzásnak köszönhetően. Ez azonban nem az a tipikus bunkó koncert volt, ahol befullad a produkció, ha nem dörren meg minden úgy, ahogy kell. A SFF ugyanis igyekszik változatosan, a két gitárt maximálisan kihasználva, üveghangokkal, nyújtásokkal operálva megosztani a közönséggel a dalok üzenetét. Mindezen erények mellé még társul egy olyan frontember, aki Sick Of It All kosárlabda mezében, Harley Flanagan frizurájával egy személyben testesítené meg a NYHC archetípusát, ha történetesen nem a SCHC szcénához tartozna. Több hatalmat (és budapesti koncertet) a Social Free Face-nek!
  
  A turné első hivatalos elő-zenekara a Mindstab lépett a színpadra, akiknek muzsikája igencsak kilógott ebből az alapvetően keménykötésű felhozatalból. A belga brigád meglehetősen szélsőséges zajongással riogatta a pécsi közönséget, sokan nem is bírták a kiképzést, és a produkció vége előtt távoztak a kerthelységbe. A szokványos dalszerkezeteket hírből sem ismerő szerzeményeiket egyfajta Ministry, Deftones, Neurosis egyvelegként tudnám jellemezni, de még ez is sántít egy kicsit. Súlyosan hömpölygő zenéjükben igen fontos szerepet játszott a tarajos samplerfelelős összes hangszerével, laptopjával együtt, de az igazán sokkoló a meglehetősen fiatal énekes rikácsolása, és a gitáros fura dallamai voltak. Hihetetlen dolgokat hoztak össze! Sokszor olyan érzésem volt, mintha a Converge csalogánya eresztené ki a hangját, és Chino Moreno dúdolná mellé a South Park bohókás melódiáit kegyetlenül belassítva. A színpadot is olyan zsúfolttá tették, mint a színpadot. A dobos mellett foglalt helyet a billentyűs, akinek a felszerelése leszorította a pódiumról az egyik gitárost, aki nem jött különösebben zavarba, és a hangfalak előtt a közönségnek végig háttal állva döngette Explorerjét a fülsüketítő hangorkánban. Mindössze nyolc számot játszottak, de ez bőven elég volt arra, hogy a fura gépi ritmusaikra ráúsztatott vonszolások megmaradjanak a fejben. Így a koncert egy nagy masszává folyt össze és csak az I Wish I Was jelentett némi pihenőt, mert ebben volt egy refrénre nyomokban emlékeztető, már-már befogadható dallamkezdemény, ami néha-néha visszatért. Voltak azért kellemes pillanatok a Stormseeker-ben, vagy a Sleeper-ben is, de hiányoztak az igazi dalok, volt helyettük nyolc darab, az együttes nevéhez méltó agydöfés.

  A folytatásban rászolgált a nevére a szintén belga Do Or Die is. Mi mást játszhatna egy ilyen csapat, mint energikus, brutális hardcore-t, olyat, amitől azonnal parkettaszaggató mosholásra támad a kedve a nagyérdeműnek. Ez menetrendszerűen be is következett, de a karatézást megelőzte még egy felettébb érdekes közjáték. A Keresztapából vett intro ideje alatt ugyanis egy lélek nem volt a teremben, és a két énekes Angelo de Notaris, és Chris Michez kiment, hogy összevadásszák az embereket a koncertre. Elég sokan össze is jöttek, és nagyjából a Blackened Soul alatt be is melegedett a közönség. Nem is csoda, hiszen szépen sorban váltották egymást a cupákos mosh riffek, és a death metal közeli őrlések. Ezekről elsősorban a két digó macsó gitáros gondoskodott, bár egyikük inkább hangszerének technikai problémáját kívánta megoldani. Ilyenkor persze kicsit diétás volt a hangzás, de sebaj, a hangulattal semmi gond nem volt, köszönhetően a két frontembernek. Végig a közönség soraiban kínozták torkukat, gyakran be-berángatva a circlepit közepébe a tétlenül ácsorgókat. Emellett azért sötét vízióikat (Darkened Skies, Time Has Come stb.)is megosztották velünk, amelyet azért némiképp enyhített Luvigi Chiarelli dallamosabb orgánuma is. Nem a stílusban szokott kesergő hangon énekel, van a torkában egy jó adag nyegle rock and roll is. A Sentence és a Scars záró kettőse előtt még a Roots Bloody Roots-ot is előkapták, és itt derült ki, hogy bizony Rudy Collins dobos kissé szögletesen üt, igaz, nyilván Ő is tisztában van azzal, hogy ezt a dalt csak egy ember tudja tökéletesen eljátszani. Egy korrekt buli volt ez a Bella Famigliatól, de azért ez még nem egy Hatebreed, All Out War, Figure Four szint.
  
  A Pro-Pain meglehetősen gyorsan csapott a húrok közé, le is maradtam a nyitányukról. Nekik is jó tömény hangzás jutott, úgyhogy nem maradt más, mint hátradőlni és élvezni a crossover királyainak műsorát. Ezt a kényelmes elhelyezkedést persze többen páros lábbal ugrálva, kiabálva képzelték el a zenekarhoz hasonlóan. Mert, hogy a nézők elemükben voltak, az egy dolog. De arra nem számítottam, hogy az őszülő szakállú Gary Meskil ilyen keményen szavalja majd a Stand Tall-t, vagy és hogy ilyen szikrázó szemekkel vezeti majd elő az Ektomorfnak küldött Fuck It című klasszikust. Eric Klinger, a rozmárbajszú és hatalmas termetű gitáros pedig olyanokat ugrott, hogy többen néztek össze megkönnyebbülve, hogy nem szakadt le a színpad, folytatódhat a koncert. Tom Klimchuck, aki a másik hathúrost kezelte, kicsit visszafogottnak tűnt, és inkább a nem éppen dallamosságukról elhíresült szólóira koncentrált, de ez így is van rendjén. Ahogy az várható volt, a régebbi darabok mellett, több nóta is elhangzott a friss Fistful Of Hate-ről. Sajnos nem ismerem ezt a lemezt, de valaki megjegyezte, hogy hiányoztak az innen származó dalokból az effektek, samplerek. Meglehet, én csak azt vettem észre, hogy tökéletesen passzolnak az old school buldózerekhez, és hogy semmilyen szintén nem lógnak ki közülük. Valószínű a színpadhoz közelebb állók is hasonlóan éreztek, mert jöhetett bármi, ugyanolyan ováció, és lelkesedés fogadta az adott szerzeményt.
  
  Ahhoz sem kellett nyomozónak lenni, hogy rájöjjek, vajon mitől tud még negyed óránál is tovább működni egy ilyen szikár, tömény, smirgliszerű muzsika. A megfejtés a dobok mögött keresendő, és JC Dwyer-nek hívják az illetőt. Már akkor sejtettem, hogy nem egyszerű eset a fickó, amikor a technikus kezébe nyomta a Lynyrd Skynyrd lemezét, és arra kérte, hogy az átszerelések alatt mindig ezt a korongot játssza le. Ennek megfelelően ez a szakadt farmeros, szénné varrt rocker olyan lazán is ütötte a Pro-Pain utcahimnuszait, mintha egy dirty bandában épp az On The Hunt-ot dolgoznák fel. Természetesen a PP hitelessége, és őszintesége még megkérdőjelezhetetlen, látszott a csapaton, hogy még mindig fontosnak tartják, hogy sok emberhez eljusson az örök sláger Foul Taste Of Freedom, a hatalmasat taroló Lesson Learned, vagy épp a Farkas Zotyával eldarált Never Again. Ezért is járják a világot, meg persze azért, mert egyszerűen ez az életük. Úgy tűnik, hogy mindehhez találtak egy olyan biztos személyzetet is. Elég csak a korábban francia idegenlégiósként szolgáló roadra gondolni, aki egy rögtönzött önvédelmi bemutató keretében kellemesen elbunyózgatott Eric Klingerrel, és az Auróra Vigijével, mindezt hajnali kettő körül, a betépett Do Or Die legénységének harsány röhögésének társaságában

azonosító (nem kötelező):	ellenőrző kód:	gépeld be ide:

új hozzászólás írása: