szerző: AndrásArcturus, Sin of Kain, Bornholm, Vortex 2004. szeptember 1., A38
Az Arcturusnál nagyobb banda számomra nem létezik. Ennek fényében előre leszögezem: talán akkor is képtelen lettem volna róluk egy rossz szót is írni, ha bekövetkezik a lehetetlen és valami kutyaütő produkcióval állnak elő. Ehhez képest pedig még pont úgy is szerepeltek összesen ötödik, Norvégián kívül pedig első fellépésükön, ahogyan azt elvártam tőlük, vagyis álomszerűen, úgyhogy én bizony hajszálnyi kivetnivalót sem tudok említeni a koncertjükkel kapcsolatban megjegyzem, ez a csapat messze fölötte is van annak a kategóriának, amelyben a hajszálnyi dolgok (amik többnyire minden koncert velejárói) egyáltalán még feltűnőek tudnak lenni. Pirosbetűs ünnep volt ez a nap számomra, ennek megfelelően is készültem rá, s így is fogok rá mindig emlékezni.
Az estét a Vortex nyitotta, akik bár a black metalos gyökerektől egészen más irányokba kalandoznak, mint az Arcturus, a zenéjükben jelen lévő újító szándék, a nemes értelemben vett progresszív jellege elvitathatatlanul érdemessé tette őket erre a fellépésre. A másik két előzenekarhoz hasonlóan a lehetőség különleges és megtisztelő mivoltát érezhetően szem előtt tartva nagyon komolyan vették ezt a fellépést, így hangulatilag és technikailag is közel kifogástalan előadásnak lehettünk tanúi. Külön érdemüknek tartom, hogy a játékuk mellett a banda egész tevékenységét is különös igényesség jellemzi, gondolok itt a vetítésre, a rozsdás fémelemekből hegesztett mikrofonállványra és a sampleres pultjára, amik amellett, hogy vizuálisan hibátlanul erősítik zenéjük atmoszféráját, jelzik azt is, hogy nekik egy koncert több mint rock and roll. Ennek a bandának pedig ez áll jól. Az egyik legjobb budapesti koncerthelyszín is nagymértékben elősegítette persze, hogy ezúttal egy igazán hatásos és sikeres fellépés tanúi lehessünk - repertoárjuk nyomán az A38 hajó feketébe burkolózott koncertterme egészen levegőtlen, fojtogató, nyomasztó környezetté vált (ahogyan frontemberük szokta mostanában mondogatni: cyber dungeon). Az utóbbi időben már a rövidesen elkészülő új anyagukat is megidézgették élőben, s már e felületes ismerkedés nyomán úgy sejtem, a remekül sikerült Exordium anyagot is képesek lesznek túlszárnyalni ezzel a jövőbeni felvétellel. Zenéjük atmoszférájának erejét mi sem jellemzi jobban, mint hogy a koncert végeztével egészen furcsa (egyúttal megnyugtató is) volt a fedélzeten felfrissülve körbepillantani az életteli városon és a békésen hömpölygő Dunán.
A nagy pillanat felé közeledve másodikként a Bornholm vette birtokba a színpadot. Rég nem láttam már őket, így hát örömmel fogadtam a szereplésüket, még ha az nem is volt tökéletes. A zenészek sokat panaszkodtak a hangzásra, s a műsor közepe felé az Acheron dalt kétszer meg is szakították, előbb újrakezdték, majd inkább egy másik tétellel folytatták kifelé azért messze nem volt ennyire felháborítóan aránytalan a megszólalás. A kellemetlen közjáték láthatóan zavarba ejtette és feldúlta a zenekart érthető ez minden körülmények között, pláne egy ilyen kiemelkedő alkalommal és árnyékot vetett némiképpen a koncertre, habár a zenéjük minősége így is magáért beszélt. Két felvételükről összeválogatott dalaik - Hymn to the Forgotten Pagan Gods, Cry Raven Cry, On the Way of the Hunting Moon, The Age of Death Blood and Iron mind-mind minőségi, hangulatos klasszikus black metal stílusú tételek, még ilyen körülmények közepette is megállapíthatta bárki: nem véletlenül keltette fel a banda külföldi kiadók érdeklődését is. Őszintén remélem, hogy sikeresen alakul a pályájuk a jövőben és mentes lesz az efféle kellemetlenségektől, igazán rászolgálnak erre.
A sötét hangulatú zenék hazai színterének egyik legnépszerűbb bandája, a Sin of Kain nyugodtan számíthatott a megszokott sikerre az Arcturus közönsége előtt is, és persze részük is volt benne. Szimpatikus volt, hogy még ezen a méltán népszerű és magabiztos, színpadra termett, az ottlétet láthatóan jócskán kiélvező brigádon is érezhető volt egyfajta ünnepélyes visszafogottság annak kapcsán, hogy egy ilyen kaliberű együttes számára nyithatnak. Ha viselkedésükben volt is visszafogottság, nem úgy a játékukban, két anyaguk dalait mint a Howling Sins of Alighting Whim, a Paradox of Fear vagy a Slaves of Curiocity a megszokott precíz erővel aprították a közönség elé, a nemrégiben módosult felállásban is (a bassszusgitáros posztján itt már az ...of Disharmony borítójáért is felelős Havancsák Gyula szerepelt). Reményteli csapat ez, ha eljön az ideje, egy nagy várakozás övezte nagylemezt tesznek majd le az asztalra, ez nyilvánvaló. Az énekes Krisztián azzal búcsúzott a koncert végén, hogy a számára létező legnagyobb bandának adják át a színpadot valószínűleg azonban nem csak a saját nevében beszélt, de nem is kettőnkében: bizony, eljött a nagy pillanat illetve csak közeledett, ugyanis az Arcturus szigorúan betartotta a kiírt kezdési időpontot, így bőven maradt ideje mindenkinek a színpad előtt készülődni erre a grandiózus eseményre.
Aztán pontban 22 órakor megszólalt az intróként funkcionáló címadó tétel a La Masquerade Infernale albumról, egyúttal pedig végigfutott egy tapintható kollektív borzongás az egész hajón (soha ilyen jót még nem borzongtam), majd jött egy felszabadult üdvrivalgás, ahogy megjelent Hellhammer és elfoglalta a helyét a dobok mögött. Sorban követték őt a jól ismert muzsikusok, és egy másodgitáros is (Tore Moren, Jorn Lande bandájából), igen, pont úgy ahogy ígérték, jelmezekben, és igen, angyal szállt le Budapestre, megszólalt a Kinetic! Hogy ezen a ponton még volt némi probléma a hangzással, arról nekem egy pillanatig sem jut eszembe dohogni, mert egyrészt hamar rendeződött a helyzet, másrészt pedig, a kutyafáját, Arcturus-koncerten kicsire nem adunk! Abban a pillanatban, amikor egy egész A38 kezdte kántálni Oyvind Haegeland-dal, hogy Light has departed, hát ott amilyen sablonosan hangzik, annyira igaz, hogy megszűnt létezni minden más. Ocsúdásnyi időt sem hagyva, szünet nélkül következett a Nightmare Heaven a trance-es középrészével és az utána következő áradva bontakozó gitártémáival, meg azzal a kitörölhetetlenül megragadó énekdallammal, és itt színre penderült a két táncosnő is, fekete maszkkal a szoborszerűen fehérre meszelt arcuk előtt. Merev, hol marionett-, hol inkább pantomim-jellegű mozgást mutattak be, lélegzetelállító összhatásban a zenével, végül aztán az Only the voice of falling snow sornál apró, fehér papírszíveket hintettek a közönségbe, majd eltűntek a színpad hátuljában a függöny mögött (de kétszer még visszatértek a koncert folyamán), a sorban pedig következett végre egy tétel A Mesterműről, jelesül a Painting My Horror. Ha valaki hat évvel ezelőtt belép a szobámba azon az őszi estén, amikor a számítógép előtt matatva hallgatni kezdtem a kölcsönkapott La Masquerade Infernale kazettát (aztán egyre kevésbé matattam, és egyre inkább csak tátott szájjal füleltem), és azt mondja, hogy 2004. szeptember 1-jén ott állok majd egy hajón, és élőben hallgatom ezt a dalt, hát biztos megvendégeltem volna egy jó hideg zuhanyra a saját költségemen és tessék! Ott zenéltek nekem ezek az emberek, akik számomra valami olyat alkottak, amilyet senki más nem tudott, ráadásul minden elvárásomat felülmúlva tették ezt.
Vártam én egyébként majdnem mindent, egyaránt jót (a zenekartól) és rosszat (azt persze csak a körülményektől, süllyedő hajótól egészen az elmaradó koncertig), de még így is meg tudtak lepni vele, hogy milyen lelkes és bensőséges légkört teremtettek az előadásukkal. Kedvesen megszállott zsenik kész kis gyülekezete ez a banda, az élen a zenei agy Sverddel, akire pillantva, fülig érő szája, lelkes lázban izzó szemei, arcába csapódó hajtincsei láttán máris lehetetlen lett volna nem megveszni a zenekarért. A lelkesedés másik feltűnően apadhatatlan forrása a bandában a legfrissebb tag, Tore volt, aki bizonyára mosolyogva született, és úgy is éli élete minden percét. Az örökmozgó figura egy percig nem maradt egy helyben, hagyta magát játék közben megitatni, ha nem pengetett éppen, hát parolázott a közönséggel és buzdított szakadatlanul, a szett végén pedig még a gitárját is beadta a publikum soraiba! Természetesen jelenlétével megvastagodott a dalok hangzása, nem várt plusz élő energia költözött beléjük, amit még tovább fokoztak a tempók helyenkénti meggyorsításával, néhány apróbb variálással bizony szinte lélegeztek ezek a nagy műgonddal megkomponált, finom részletességgel cizellált mesterművek a kezeik között, mégsem bolygatták meg az atmoszférájukat. Tore szerepeltetése azonban nem csak egy mindehhez szükséges másodhegedűs felfogadása volt, hiszen a szólók egy részét is átengedte neki a hathúros első gazdája, Knut Magne Valle, aki imponáló kifinomultsággal, hol nyugodt átszellemültségben, hol pedig óriási lendületben pengette káprázó színekben pompázó hathúrosát a színpad közepe táján.
A banda leghiggadtabb tagja az öltözködésében is a legelegánsabb Hugh Mingay bőgős volt, akinek bár vérmérséklete más, mint társaié, őszinte szenvedélye semmivel sem volt kisebb az övékénél - s az Arcturusba ez a viselkedés éppúgy illik, mint a többiek feltűnőbb lángolása. Társa a ritmusszekcióban, a dobosfejedelem Hellhammer sokadszorra kápráztatott el élő játékával, mindazonáltal ez volt talán mind közül a leglenyűgözőbb teljesítménye. Az Arcturusban azt mutatja meg ugyanis, hogyan kell zenélni az ütőhangszereken, hogyan adhat egy hajszálnyi ritmusmódosítás egészen más karaktert, hangulatot egy dalnak (The Chaos Path), hogyan lehet egyetlen ütés fordulópontja és jellegzetessége egy egész kompozíciónak (Star Crossed) s ennek bizony legalább olyan mestere, mint a letaglózó, mennydörgéserejű játéknak.
Végül essék szó arról, aki számára minden bizonnyal a legnagyobb megmérettetés volt ez az este, aki nem indulhatott feltétlenül azzal az előnnyel, amivel a többiek, ti. hogy a legjelentéktelenebb megnyilvánulását is óriási lelkesedéssel fogadja a közönség. Mi több, néhányan nyilván Oyvind Haegeland (Spiral Architect) legjelentéktelenebb magnyilvánulásait is patikai mérlegre készültek helyezni, a másik serpenyőben elődje névjegyével. Nos, Garm egy géniusz, de Garm nem áll színpadra, ezt meg kell érteni mindenkinek, ahogyan fel kellett fogni azt is, hogy a lehetetlennek tűnő eshetőség mégis bekövetkezett: az Arcturus akarata az élő fellépések bevállalása volt. Az Arcturus viszont már e döntés születésekor is öt emberről szólt. Ekképpen én nem is Garmhoz mérem Oyvindet, hanem az Arcturushoz (nem enyhébbek a kritériumok persze így sem). S azt mondom: ha cserélni kellett, hát igen jó vásárt csinált vele a zenekar, az egyszer biztos - úgy volt képes a maga stílusát beleszőni a dalokba, a maga képére formálni azokat, hogy közben a zsenialitásuk, a varázsuk egy karcolásnyi sérülést sem szenvedett. Közben pedig visszafogott, higgadt stílusával, arisztokratikus tartásával és finom gesztusaival éppen úgy viselkedett, ahogyan az egy Arcturus-frontembernek jól áll. A sorban következő s a múltban még mélyebbre merülő Raudt Og Svart-ban egyből bizonyította azt is, hogy bár eddig ezen a terepen ismeretlen volt az ő hangja - a károgó vokálokkal sem esik nehezére megbirkózni, sőt, úgy tűnt, egészen meg is szerette az effajta énekstílust, néhol ugyanis még olyan helyeken is károgást illesztett a dalokba, ahol eredetileg nem azok álltak. Ilyen volt a koncert külön csúcspontjának nevezhető - olyan ez egyébként, mint a Mount Everesten találni egy kiszögellést, ami pár centivel 8848 méter fölé nyúlik - Deception Genesis, hol is a refrént súlyosbította tovább azzal, hogy rikoltotta a sorokat. Kuriózum volt a kuriózumban e tértől és időtől látszólag absztrakt függetlenségben lebegő atmoszférájú dal felbukkanása (ismét a táncosnőkkel a pódiumon) - még akkor is, ha nem ért meglepetésként, hiszen a kristiansandi koncert bootlegjét hallva már sejtettem, hogy előveszik.
Hasonló módon bizton számítottam az energikus, tempós To Thou Who Dwellest in Night felbukkanására, ami egymagában dallamos black metal-koncertek tucatjait utasította maga mögé emelkedettségében, áradó dallamai erejében, és előre vártam Poe tökéletes zenei interpretációjának, az Alone-nak elhangzását is, ahol a tébolyultan felpörgő ütemekben Hellhammer is megzáporozhatta dobverőivel a bőröket. Egy koncertbeszámoló alapján a címével tökéletesen harmonizáló Ad Absurdum örömteli előkerülése sem ért váratlanul (ahogy Oyvind a will not serve you vampire fools sort énekelte azzal a pont ide illő gőgösen dacos arckifejezéssel, hát azt soha nem fogom elfelejteni), sőt, bevallom, a koncert előtt már a teljes műsort ismertem, mivel a setlisteket felragasztó technikusok pár példányt kiadtak a kezünkbe. A The Chaos Path és a Morax citálását viszont még így is csak akkor hittem el, amikor már tényleg a saját fülemmel hallottam őket! Előbbi ismét a La Masquerade albumot idézte meg, méghozzá a legteátrálisabb, legfennköltebb énekdallamokkal (Oyvind persze nem hagyta érintetlenül, de nagyon is izgalmasan interpretálta őket) itt bizony még a legszőrösebb szívűeknek is el kellett ismerni: ez bizony álom-kategória! Utóbbi pedig a legelső Arcturus kiadványról, a kétszámos My Angel kislemezről származik, annak is a sötétebbik feléről bár a már emlegetett koncertbeszámolóban megnevezték ezt a dalt is az elhangzottak közt, én bizony arra csak annyit mondtam, hogy biztos tévedett a szerző. Pedig tényleg eljátszották, egészen nyomasztó hangulatot ülepítve meg az A38 gyomrában Sverd fojtó billentyűfutamaival és Oyvind mély hörgésével (nehogy már ez a tartomány kimaradjon a hangja által bejártak közül)! Mindennek ellenére persze eufórikus hangulat közepette vonultak le a pódiumról, de ez még nem az este legvégét jelentette, némi ünneplés után ugyanis ismét feltűnt a színen Sverd, s virtuóz billentyűvarázslással bevezette a Star Crossed-ot (ó, az a bizonyos dobütés!), amiből szünet nélkül következett a gyors söprésből és gonoszan süvöltő károgásból elegánsan kibomló Radical Cut, amely dal ez alkalommal zárónótaként is szolgált. Felbukkanása számomra újabb meglepetés volt, úgyhogy még a fináléban is képesek voltak fokozni ámulatomat, feledtetve a szomorú tényt, hogy eztán menthetetlenül a távozás percei következnek
Barátian meleg hangulatú búcsúzkodás után tűntek el végleg a kulisszák mögött az Arcturus zenészei, maguk mögött hagyva a lassan eszmélő, elsöprő többségében még mindig ábrándos, messze kalandozó tekintetű közönséget. Folytathatnám az eposzi jelzők halmozását, a szuperlatívuszok fokozását, elmesélhetném, ki mindenki hogyan volt elájulva ettől az előadástól, én mégis inkább egyszerűen csak annyit mondok: számomra ez a koncert a legfelső határán volt annak, amire zene emberrel képes lehet. Ha meglenne hozzá a képességem, ezt az érzést önteném bele azokba, akiknek le kéne írnom a zene iránti rajongásomat, s adnék belőle azoknak is, akiknek nem juthat ki ilyen, meg azoknak is, akik maguktól képtelenek megélni az ilyesmit jutna bőven. Ilyen együttes még egy nincs. Ilyen este még egy sosem lesz. Pont ez benne a szép.
13:26
