beszámoló [koncert]  2004. október 3. vasárnap   10:16

nincsen hozzászólás

  A folytonos pezsgésben lévő budapesti ska-életben egy újabb hatalmas buborék szabadult a felszínre augusztus 30-án a Slackers első hazai látogatásával - másfél hónappal a New York Ska-Jazz Ensemble koncertje után tehát ismét a Kultiplex felé zarándokolt mindenki, akinek a stílus iránt dobban a szíve, s módjában állt koncertre menni. Hogy a hétfői időpontnak, a közeledő tanévnyitónak, vagy valami egyéb oknak tudható-e be, azt nem tudom, mindenesetre ez alkalommal valahogy mégsem gyűlt össze az ilyenkor szokásos teltháznyi ember. Azért annyian már csak a pontosan nyolcra érkezők is voltak, hogy néhány perccel később a klub melletti játszótéren már ne találjunk ülőhelyre, így egyből a Kulti gyomrában kerestünk magunknak ülőhelyet, s ott vártuk ki a bő órával csúszó kezdést. Ennek köszönhetően lettünk szemtanúi az est legjobb, koncertektől független jelenetének is, melynek során egy, a kerthelyiségből távozó vendég kutyuskája a belső tér egyik oszlopát szemelte ki magának illemhelyül (az ürítési aktust a gazdi kedves heherészéssel fogadta, majd jó hangulatban távozott). Rövidesen elkezdett gyűlni körülöttünk a nagyérdemű (néhányan mit sem sejtve talán éppen az ominózus tócsában találtak megállni beszélgetni), aztán csak kitárult a terem ajtaja is.
  
  Ahogyan az hazánkban minden valamirevaló hasonló rendezvényen illik és elvárt, a Pannonia Allstars Ska Orchestra nyitotta az estét. Illik és elvárt, hiszen idehaza egyforma népszerűségnek örvendenek bármely külföldi csapattal, s ha ők az előzenekar, hát a termen kívül senki nem lézeng, az egyszer biztos. Bent viszont mindig mindenki ropja, ami most ugyan csak egy kényelmesen félig telt kultiplexnyi skankelőt jelentett, de így legalább tényleg volt helye járni a táncot a nagyérdeműnek. Én ezúttal inkább csak figyelgettem, lévén hogy először láttam őket Vera alig kommentált kiválását követően. Nem tudom azt mondani, hogy jobb vagy rosszabb lett nélküle a PASO, elsőre talán a pikáns volna a megfelelő jelző a csupa férfihanggal előadott PASO-ra vagy Cookie-Mookie-ra - hiányt én mindenesetre nem éreztem a Krsától és részben a billentyűs Dávidtól érkező énektémák nyomán (János ezúttal egy sajátosabb módon járult hozzá a produkcióhoz, mivel sokszor elfelejtett beszállni, aztán csak annyit dörmögött, hogy Elb***tam). Hogy hangulatilag mit sem változott a PASO élőben, az viszont biztos, a nyitó Indulótól a záró Gagarinig kiterülő fekete-fehér szőnyeg hátán (szőttek bele egyébként All Night Longot, Babylont, a Strong Man Samson feldolgozását és új dalt is) bizton mozdulhatott meg minden láb, s bíztatást nem is várt senki. Remélem a PASO-t meg a kiadójukat sem kell különösebben bíztatni a beígért lemez mielőbbi megjelentetésére

  Egy kiadós pihenésre is elegendő átszerelés után minden különösebb hűhó nélkül masírozott be a Slackers az ekkor még gyakorlatilag üres terem elé, így aztán sokaknak eltelt a Have the Time közepéig-végéig is az eszmélés: bent már áll a bál. Mindenesetre a Watch This-re azért már nagyjából mindenki bejelentkezett a terem ajtajánál, sok időbe pedig igazán nem tellett, hogy rendesen beinduljon az össznépi mulatság. A Slackers, mint minden belevaló ska banda már a megjelenésével képes volt hangulatot teremteni, bennem legalább is az öltönyös muzsikusok látványa most is azt az érzést keltette, hogy itt bizony egy olyan banda állt elénk, aki komolyan veszi a zenélést és a szereplést is s hogy mennyire így is volt ez, az az elkövetkező jó másfél-két órában tökéletesen beigazolódott.
  
  A társaság minden eleganciája ellenére sem éppen karókkal a nyelőcsövében tette-vette magát a színpadon - ez a banda bizony legalább három frontembert számlál. Egyikük természetesen a mikrofont csontvázmintás fekete kesztyűben markolászó Q-Max, aki már egymagában is képes lenne elvinni a hátán az egész produkciót a laza előadásmódjával. Vele azonban szinte egyenrangú a pódiumon a harsonás Glen, aki szakadatlanul ropta és fújta, s néhány énektémát is bevállalt ketten együtt pedig még egy jól összepróbált tánckoreográfiát is bemutattak a közönség nem kis lelkesedése közepette. Végül, de nem utolsó-, sőt talán hajszálnyit éppen hogy elsősorban ott a billentyűs Vic, aki a hangszere mellett a hangszálait is sokat tornáztatta, s a konferanszok javát is felvállalta (többek között azt is elmondva, hogy eddig minél keletebbre mennek, annál nagyobb rajongást tapasztalnak, s életükben keletebbre nem jártak még Budapestnél). Az életvidám társaság külön színfoltja pedig a basszusgitáros Marc, aki nyilván nem csak az én tekintetemet vonzotta a különleges játékmódjával: hangszerét egy székre állította, s úgy játszott rajta, ahogy nagybőgőn szokás. Minden ízében eredeti, eleven brigád a Slackers, egy pillanat nem volt ezen a hosszú koncerten, amikor ne lett volna mire figyelni a zenén túl is (a fúvósszekció két tagja még a közönség közé is leugrott, onnan játszottak!) szerintem ezeknek a fickóknak a bulija bizony még videofelvételről, levett hanggal is szórakoztató tudna lenni.

  Úgy is az tudna lenni, de az igazi élmény azért mégis hallani, s nem szájról olvasni volt mondjuk a Mommy után egyből negyedikként érkező személyes kedvenc Midnight Rendezvous-t, a Johnny Cash-nek ajánlott Old Dogot vagy a Dont Wanna Go-t. A műsor közepe fele az azóta már megjelent International War Criminal EP-ről is bemutattak három dalt (a Keep it Simple-t, a Propagandát és a Ridert), aztán visszatértek az ismert tételekhez, így a hátralévő időben terítékre került többek között az Ill Stay Away, a Cooking for Tommy, az I Still Love You és a Bin Waitin is. Persze eseménytelennek vagy sablonosnak ez a bizonyos hátralévő idő sem volt nevezhető, sőt, szerintem az összes közül a legtutibb húzásuk volt, amikor a szett végén egy gyors, vadulós tekeréssel búcsúztak, amire Q-Max vadul rázta a villába szoruló kezét, és veszettül üvöltötte, hogy Thank You! / Good night! / Thank you! / Good night!
  
  Ezután persze az ember képtelen volt nem megkergülten követelni a ráadást, Slackersék pedig jöttek is, húzták tovább, aztán mentek, a nép pedig ismét tombolt, s Slackersék jöttek megint, húzták tovább, aztán mentek megint. Itt azért már az óvatosabbja kezdett kételkedni egy újabb folytatásban, gyérebb is volt az üdvrivalgás, de feltűnt a színen Krsa, és megjegyezte, hogy nem volna értelmetlen folytatni az ovációt, mert ha kitartóan követeli a nép, háromszor is vissza szoktak jönni Több se kellett, újra harsant a taps és a fütty, Krsa eltűnt a backstage-ben (nyilván szólt néhány jó szót a zenekarnál is a közönség érdekében), s a Slackersék tényleg jöttek megint! Igaz már csak egy szám erejéig, de ez így is volt rendjén, többre már sem nekik, sem a közönségnek nem lett volna energiája.
  
  Ereje végén járt már mindenki, de ezt a legpozitívabb értelemben tessék venni, ugyanis élményekkel teli, önként és dalolva vállalt fáradtságról volt itt szó mindkét fél részéről. Kisebb érdeklődés ide vagy oda, ez a buli semmiben sem maradt el a felülmúlhatatlannak tűnő NYSJE-koncert mögött! Ide a rozsdás bökőt, hogy novemberben a Toasters-szel folytatódik a sorozat

azonosító (nem kötelező):	ellenőrző kód:	gépeld be ide:

új hozzászólás írása: