szerző: MorelloMyrath, Eleine 2020. március 1, Dürer Kert
Ha létezne olyan, hogy „ezeregyéjszaka-metal”, akkor minden bizonnyal a tunéziai származású Myrath-ot lehetne első számú képviselőjeként megnevezni. A csapat szép lassan kúszott fel a keleties, arabos hangulatú metal zenék (a továbbiakban: orientális metal) legfontosabb bandáinak ranglétráján. Korábban a műfaj nagyágyúja, az Orphaned Land előzenekaraként turnéztak – 2011-ben még nálunk is felléptek a megboldogult Club 202-ben. De tavaly is eljöttek hozzánk a Beast In Black vendégeként.
Már azon a bulin is elmondta Zaher Zorgati énekes, hogy a márciusi saját koncertjük igazán nagyszabású lesz, fullos zenei program mellett extra látványelemekkel, hastáncossal, mágiával. Vagyis a Myrath immár nem kiegészítő szerepkörrel, hanem saját jogon hozza el nekünk a Kelet titokzatos világát.
Nem csak az izgalmasnak hangzó különlegességek miatt, hanem a zenei tartalom miatt is kár lett volna kihagyni a tunéziaiak első magyar headliner koncertjét. A korábban összetettebb, progresszív metalos dalszerkezetekkel operáló csapat a 2011-es Tales Of The Sands lemezzel kezdett elindulni a letisztultabb, nagyobb közönség felé is nyitó, azonnal betaláló, énekelhető, slágeresebb hangzás felé, amely irányt végül a 2016-os Legacy albumon fejlesztették tökélyre. Ennek egyenes ági folytatása a tavaly megjelent Shehili lemez, amelyet tavaly a Beast In Black előtt már bemutatott nekünk a csapat, ma viszont még nagyobb merítést kaptunk a friss és kevésbé friss nótákból.
Meg is lett a hatása annak, hogy a csapat kifejezetten jó dalszerzői vénával bír, és ügyesen promotálják a lemezüket, hiszen elég népes közönség gyűlt össze kíváncsian a Dürer Kertben. Nyilván benne van mindebben az egzotikum faktor is, vagyis a nyugati fül számára különösen izgalmas súlyos gitárzenében keleties cirádákat hallani. A hosszan kígyózó sorban és a nézőtéren is lehetett itt-ott arab beszédet hallani, szóval a Magyarországon élő arab fiatalok közül is sokakat megmozgatott a tunéziai csapat érkezése. Sőt, az első sorokban még egy tunéziai zászlót is lengettek nekik.
Elsőként viszont a Svédországból származó Eleine zenekar alapozta meg az este hangulatát. Már őket is szép számú közönség kísérte figyelemmel, szóval a jelek szerint a legtöbben az ő programjukra is kíváncsiak voltak. Az előzenekaroknál jellemzően jó nagy üres tér van elöl, a közönség szégyellősen inkább csak a küzdőtér hátsóbb fertályán csoportosul, néha kifejezetten invitálni kell őket az előrébb lépésre. Na most itt ilyen gond nem volt, hiszen a tömött első sorokban valahogy senki sem ellenkezett, amikor DD-s kosarak ringanak fél méterrel az arcok előtt...
Az Eleine fronthölgyét, Madeleine Liljestam-ot ugyanis igen figyelemreméltó idomokkal áldotta meg a természet. Izé... a sebészet. Az alapvetően mindig is a természetességet, zenében is a valódi élőzenét értékelő rock/metal műfajban kicsit szokatlan volt a felfújt keblekkel és ajkakkal deszkákra álló, sőt szerintem arcot is botoxoltató hölgyemény, de a színpadi kiállás és a zenei élmény valószínűleg a homlokráncolókat is megenyhítette.
Madeleine tényleg uralta a színpadot a maga sokat mutató, hastáncos ruházatában és esetenként alkalmazott fejdíszeivel. Folyamatosan ott imbolygott a közönség orra előtt, átélte az egzotikus dallamokat. A sűrű mozgás miatt egy fejmikrofonba énekelt, ami nem volt túlságosan kihangosítva, így néha jól, néha csak alig lehetett hallani az ő dallamait.
A banda persze nem kicsit rájátszik Madeleine szexi kisugárzására, hiszen szinte mindvégig ő volt reflektorfényben. A többi zenészre még akkor sem vetült túl sok fény, amikor éppen szólóztak. Pedig az Eleine zenei részébe is teljesen rendben volt – a hol goth-os, hol szimfonikus, hol kissé death metalos szerzeményeket kimondottan jól adták elő. És persze náluk is volt némi keleties kicsengése a daloknak. Érdekes ez egy svéd a bandától, bár Madeleine vonásait tekintve nem hinném, hogy ősei vikingként fosztogatták az angolszász halászfalvakat – ránézésre simán hihetnénk közel-keleti szépségnek.
A közönség hangos ovációval és tapssal fogadott minden nótát, a Rammstein – Mein Herz Brennt feldolgozás sikerét pedig borítékolni lehetett. A zenekar egészen meg volt rökönyödve a meleg fogadtatáson, nem győztek hálálkodni a magyar közönségnek. Így jó eséllyel lehet fogadni rá, hogy jönnek még ők mifelénk. A srácok morózusan, fekete-fehér arcfestésben tolták a metalt, de a koncert után megtisztálkodva már kedvesen dedikáltak, fotózkodtak a rajongókkal. Ekkor tűnt fel, hogy a basszeros srác mennyire fiatal, épp ha 18 elmúlhatott. A színpadon a fekete festék alatt ez nem volt ennyire látványos.
A Myrath-ot természetesen óriási ováció fogadta, nem véletlenül gyülekezett ennyi érdeklődő a nézőtéren. A csapat egyre szélesebb körű ismertséget szerez a heavy metal rajongói között. Mivel jó dalokat írnak és a hangzásuk is kifejezetten egyedi, nem csoda, hogy ez sokakat megfog. Ráadásul Zaher Zorgati-ék nagyon közvetlen, barátságos figurák – így ha hozzávesszük, milyen különleges látványelemekkel készültek erre a mai estére, valóban különleges élménynek ígérkezett a Myrath harmadik magyarországi és első itthoni headliner-es fellépése.
Ahogy tavaly a Beast In Black előtt, úgy ma is a legfrissebb Shehili album adta a koncert gerincét. Akkor is leírtam, hogy bár kifejezetten tetszik a lemez, azért a korábbiakon a dalszerzést összességében erősebbnek érzem. Így is akad pár kiugró tétel, de ezen a koncerten is úgy érzem, a Legacy és a Tales Of The Sands nótái ütötték a legnagyobbat.
Kezdtünk a Born To Survive-val és a You´ve Lost Yourself-fel, és már rögtön az elején elővették az új lemezt felvezető klipes dalt, a Dance-et. Ha valaki még új érdeklődő volt a teremben, ezekből a számokból már lejött, mi várható ezen az estén. Már az önmagában dob-basszus-gitár felállásban szóló témákat is körbelengte egyfajta misztikus, keleties hangulat, de Elyes Bouchoucha billentyűzései és a sampler-ről szóló részek mutatták meg igazán a Kelet igazi arcát. Elyes olykor a nyakába vett egy bazinagy szinti-gitárt is, szóval igazán nem aprózta el. Sőt, olykor egy plusz billentyűs is a színpadra penderült, de az Adagio-ból ismert Kévin Codfert szerepének (azon túl, hogy ő is rendkívül jól érezte magát a színpadon a tunéziaiakkal, akiknek már a kezdetek óta sokat segít) nem láttam igazi jelentőségét.
Jöttek aztán korábbi tételek is, a Get Your Freedom Back a Legacy-t képviselte, a Tales Of The Sands pedig az eggyel korábbi lemez címadójaként hangzott el. Ilyenkor látszott, hogy ezt a régebbi korongot még jobban áthatották a progresszív metalos hatások, mint az újabb dalokat. És milyen jól is állt ez nekik, de persze ehhez a remekül felépített dalok is kellettek.
Ahogy novemberben ígérte a csapat, a zenén túl a színpadi látványosságoknak is teret engedtek ma. A dalok közben bejött néha egy-egy keleties ruhákban pompázó mutatványos, és míg a zenekar zenélt, ő különféle szemvényvesztésekkel kápráztatta el a lelkes közönséget. Ezáltal volt egy kis bazári hangulata is a koncertnek, ezt aki akarja, pozitív felhanggal is értheti, aki akarja, az negatívval.
Néhány dalnál színpadra lépett egy hastáncos csajszi is, aki folyamatosan mosolyogva, riszálva varázsolta el a jókedvű rajongókat. Ez is ugyanolyan bazári hangulat volt, bár kétlem, hogy ez esetben bárki is negatív irányból közelítené meg a dolgot. Ő amikor a deszkákra lépett, mindig más és más ruházatban, fedísszel, frizurával pörgött-forgott, szóval sokat hozzátett a hangulathoz. Tök jól adta elő magát és nagyon kedves, szimpatikus jelenség volt, egyedül annyit tudnék megjegyezni, hogy ha már itt az Ezeregyéjszaka és az arab világ misztikus hangulatát akarták színpadra vinni, autentikusabbnak képzelnék el egy vérbeli arab szépséget, mint egy törékeny kis szőke lányt. Mondjuk a most következő The Unburnt-höz, amit a Trónok Harcás khaleesi ihletett, pont megfelelő volt ő is.
Zaher elmondta, hogy nem véletlen a témaválasztás, hiszen mindannyian nagy Trónok Harca rajongók (bár a sorozat utolsó évadját ők is kakiknak találták). Kivéve a dobos Morgan Berthet, akihez inkább a Született Feleségek áll közel. Vagyis egymást is ugratták rendesen, de Zaher a közönséggel is nagyon jól megtalálta a közös hangot. Jöhetett a Wicked Dice az új lemezről, utána pedig a Legacy album egyik leginkább közönségénekeltetős dalát, a magával ragadó Duat-ot vitték színpadra.
A következő blokk, a No Holding Back, a Mersal, a Monster In My Closet és a Lili Twil egyaránt az utolsó lemezről érkezett, szóval előnyben volt, aki a Shehili albumot szerette legjobban az életműből. Bár a zenészek, Malek Ben Ariba gitáros és Anis Jouini basszer inkább a hangszerükkel voltak leginkább elfoglalva az egész este folyamán, néha a showműsorból is kivették kicsit a részüket. Utóbbi segített Zaher-nek a közönséget ordításra késztetni, a Monster In My Closet dalnál pedig egy szörny-álarc mögé bújtak mindannyian és úgy zúztak.
Zaher Zorgati elmondta, hogy a zenéjüket a legtöbben arab metalnak szokták nevezni, de szerinte ennél jóval messzebbre mutatnak a hatásaik, hiszen még a távol-keleti motívumok is megtalálhatók itt-ott. Az említett Lili Twil című dal pedig az afrikai dallamvilágból eredeztethető. Ezért jobban szeretik a „blazing desert metal” kifejezést a saját zenéjükre.
Most már többet játszhatott a Myrath, mint a Beast In Black-es bulin, így ezúttal előkerülhetett kedvencem, a kimondottan zúzós Merciless Times, majd pedig a szintén magával ragadó Beyond The Stars. Szerintem ezen a Tales Of The Sands lemezen találták meg legjobban az arányt a zúzós és a dallamos, orientális részek között.
Így a buli végére jutott a slágerparédé, vagyis a már egészen felpörgött közönségnek lejátszották még a Legacy album slágerszámát, a Believer-t (véleményem szerint sokan ezzel a dallal és klippel ismerték meg a Myrath munkásságát) és ugyanerről a lemezről a szintén tökéletes, azonnal énekelhető Endure The Silence-et. Az esemény zárásaként pedig visszatértek az új albumhoz a Shehili című dallal. Zaher pedig egyenesen a „mennybe ment”, ugyanis egy újabb szemfényvesztéssel szinte lebegve felemelték őt a plafonig.
Lehet, hogy nem mindenkinek jöttek be ezek a kis nüanszok, biztosan vannak, akik szerint a zenének önmagában kellene eladnia a bulit. A Myrath viszont már eljutott egy olyan szintre, hogy megengedhetik maguknak, hogy a zenén túl némi extra látványossággal, körítéssel tegyék emlékezetessé az élményt. És akárhogy is nézzük, a könnyűzene alapvetően a szórakoztatásról szól, tehát bármilyen olyan faktor megengedett, ami az élmény, a hangulat növelését biztosítja. Meg kéne kérdezni a jelenlévőket, vajon ki mennyire szórakozott jól az Eleine és a Myrath koncertjén. Szerintem egyöntetű lenne a válasz...
18:29
