beszámoló [koncert] 2020. február 28. péntek 08:39
nincsen hozzászólás
szerző: MorelloFive Finger Death Punch, Megadeth, Bad Wolves 2020. február 20, Budapest Aréna
Nagyon sok víznek kellett lefolynia mind a Dunán, mind a Colorado-folyón, hogy végre megteremtődjön minden feltétel ahhoz, hogy a Five Finger Death Punch felléphessen Magyarországon. Amerika egyik legjobban futó jelenkori metalbandájának alapítója ráadásul magyar származású, így nem csoda, ha a hazai közönség már hosszú idő óta „hazavárta” Báthory Zoliékat. Hogy mi volt ennek a hosszas késlekedésnek és sikertelen szervezkedéseknek az oka, azt valószínűleg a háttéremberek pontosan tudják. De minket, mint közönséget az érdekel, hogy 2020-ban végül mégis sikerült elhozni Budapestre a Five Finger Death Punch-ot. És ez a kiéheztetés, illetve a csapat minden eddiginél jobban futó szekere azt sejttette, hogy végső soron a legjobb ütemben sikerült összehozni ezt a találkozót ahhoz, hogy valóban olyan legyen ez a buli, amit még évek múltán is emlegetünk.
Nem is akármilyen csomagban jött el a Five Finger Death Punch, hanem a Megadeth-tel indultak közös turnéra. A Megadeth-nek szintén érdekes előtörténete van a magyarországi fellépések kapcsán, de itt és most nincs értelme a híres-neves Rockmaratonos„avocado-gate” botrányon rugózni – mint ahogy a közönségből se tette senki az este folyamán. Inkább őszintén örültünk annak, hogy Dave Mustaine a jelek szerint teljesen felgyógyult a torokrákjából és hosszú évek után ismét hazai színpadon láthattuk a Megadeth-et. Így tehát nem is egy, hanem két „nagy hiányzót” pipálhatott ki a bakancslistáján az, aki már évek óta várta ezen csapatok magyarországi feltűnését.
Túlságosan azt a kérdést sem érdemes ragozni, amely persze a közönséget is foglalkoztatta, hogy miért a metal-történelem alapvetéseit letevő Dave Mustaine és a világ legfontosabb metal bandái között bátran megemlíthető Megadeth szerepel az előzenekari státuszban (oppardon, polkorrektül „speciális vendég” státuszban, de hát nagyon jól tudjuk a szómágia nélkül is, hogy ez mit jelent). És miért a sokak szerint mindössze jókor jó helyen lévő Five Finger Death Punch érdemelte ki, hogy az ő neve alatt fusson az egész turné. Nyilván lehetne elemezni a jelenkor eladási listáit, illetve a metal műfaj aktuális trendváltozásait, de ettől függetlenül is látni kell, hogy a FFDP bizony alkalmas arra, hogy egy arénányi közönséget szólítson meg a zenéjével és rajta legyen azon a hullámon, ami kereskedelmileg is a legjobban fut így a 2010-es / 20-as éveket tekintve. Még a Megadeth ellenében is.
Szóval aki túl tudta magát tenni ezen a presztízs-értékű kérdésen (márpedig ha az egóval szépen megáldott Dave Mustaine-nek ez sikerült, akkor ugyan ki mondhatna ellent?), az inkább a koncertek felhőtlen élvezetére koncentrálhatott. Az Aréna szépen megtelt, az álló és a kiemelt állórészen is csak a hátsó sorokban maradt szellősebben a tér. Szóval minden adott volt ahhoz, hogy ezt a bulit tényleg 2020 egyik legfontosabb metal rendezvényének tekintsük.
A gyatyafelkötős feladatot, hogy a FFDP-nek és a Megadeth-nek bemelegítsék a színpadot, a Bad Wolves kapta. Nem ismeretlen a formáció Báthory Zoliék számára sem, hiszen 2017 körül, amikor az FFDP énekes Ivan Moody éppen „cimbora kicsit elfáradt” időszakban volt, a Bad Wolves énekes Tommy Vext-nek kellett beugrania. Így például a 2017-es Nova Rock-on is őt láthattuk a banda frontján.
A Bad Wolves talán sokaknak a látótere alatt mozgott, de a Zombie című The Cranberries dal feldolgozása szerintem sokakhoz eljutott (pláne, hogy szinte azonnal Dolores O´Riordan tragikus halála után jelentették meg). Így igazából a saját dalok helyett ezzel a feldolgozással helyezte fel magát a térképre a Bad Wolves. Nem meglepő módon ez a tétel okozta a legnagyobb lelkesedést a koncertjükön, amit utolsó dalként vettek elő.
Ettől még ugyancsak működött a többi nótájuk és illettek is ide, mert a FFDP-hez hasonlóan jellegzetesen amerikai, hol vaskosan szóló, hol dallamos modern metaljuk könnyen befogadható volt a ma megjelent közönségnek. De tényleg, ez a fajta zene és ez a kiállás csak egy amerikai zenekartól működik hitelesen, náluk egyszerűen a vérükben van a szórakoztatás és a showműsor (ez a Five Finger-re is igaz).
Az eszelősen kigyúrt Tommy Vext pillanatok alatt az ujja köré csavarta a közönséget, még úgy is, hogy a koncertjük (legalábbis eleinte) kicsit erőtlenül szólt, a gitárok hangosabban és jobban horzsolhattak volna. De a frontember bejárta és végigugrálta az egész színpadot, folyamatosan interakcióban volt a közönséggel. Felszólítására hol ugrált nézősereg, hol a karjaival integetett a lassúbb daloknál, hol egy (meglehetősen szánalmasra sikerült) wall of death-t provokált ki, de még egy letérdelős-felugrós műsorszámra is rá tudta venni az Aréna állóhelyét. Ez azért első előzenekarként korántsem mindennapi teljesítmény.
Szóval mint látszott, nagyon törekedett, nagyon bizonyítani akart a csapat, hogy ők saját jogon is képesek hangulatba hozni a közönséget. Olyan dalokkal, mint a No Messiah, a Foe Or Friend, a Remember When, a No Masters, a koncert emlékezetes nótájának számító Killing Me Slowly, az I´ll Be There és a már említett Zombie, ez sikerült is. Tommy megemlítette, hogy decemberben saját koncerttel térnek vissza és biztos vagyok benne, hogy a mai teljesítményük alapján nem lesznek híján a közönségnek.
A Bad Wolves arra (a megint csak tipikusan amerikai jelenségre is) jó példa, hogy a kikezdhetetlen és magával ragadó előadásmód, a teliszájas fogpasztareklám mosolyok és a „máz” mennyire el tudja adni a bulit. Mert ha mindezt lehántjuk és csak szigorúan a zenét nézzük, azért ezek a dalok közel sem annyira zseniálisak. Pont annyira vannak patikamérlegen kimérve és pont úgy vannak megírva, hogy az a lehető legemészthetőbb legyen a közönség számára. Sokaknak pont ez a mesterkéltség-érzet nem szimpatikus az ilyen újhullámos amerikai metalbandákban, mint a Bad Wolves vagy a Five Finger Death Punch.
Tommy Vext ettől még remek frontember, akinél mondjuk nagyon sokszor playback-et éreztem ki (épp erről a mesterkéltség-érzetről beszéltem), a buli végén maga is elmondta, hogy eléggé lebetegedett, de arról szó se lehetett, hogy a koncertet lemondják. Jó volt látni a gitáros Doc Coyle-t is, aki ugyan a God Forbidban ennél ezerszer izgalmasabb zenét játszott, de úgy tűnik, itt találta meg a (kereskedelmileg is) megfelelő helyét. Sok kell még ahhoz, hogy a Bad Wolves a FFDP-hez hasonló szintre lépjen, de az amerikai modern metal színtéren ők is megvetették a lábukat.
A Megadeth bezzeg nem arról híres, hogy ők is patikamérlegen számítanák ki a közönségnek leginkább működő receptet. Dave Mustaine ennél sokkal öntörvényűbb figura, bár igaz, hogy a kezdetek óta többször volt irányváltás a Megadeth zenei világában. A kezdeti nyers thrash metal után összetettebb, mondhatni progresszívebb irányt vett a legendás Rust In Peace album, majd dallamosabb, heavy metalosabb irány következett. Végül újra a thrash vonulatra fordultak vissza, de a dallamosság azért megmaradt.
Ha valaki jól figyel, feltűnhet neki, hogy Mustaine bácsi nagyjából a Metallica zenei ingadozásait követte le mindvégig pár év késéssel. Szóval akármennyire is hangoztatja különállását Mustaine, azért valahol mélyen mindig a Metallica az aktuális mércéje. Ettől még persze a Megadeth egy önálló entitás, nem is akármilyen, mert MegaDave azért össze tud válogatni az életművéből egy olyan szettet, amire nem lehet nemet mondani.
A Megadeth-tel vált egyértelművé, akinek esetleg eddig nem volt az, mennyire más világot (és felfogást) képvisel a ´80/´90-es évek sztárbandája a mostani 2020-as sztárbandákhoz képest. A modern világ azonnal fogyasztható, azonnal tálalható, azonnal átérezhető, „plug and play” felfogása a zenei fogyasztásban (és zenehallgatási szokásokban) is ugyanígy megnyilvánul. Ilyen a FFDP és a Bad Wolves és mellettük ott van a Megadeth, ahol 5-6 perc hosszúságú dalok sem ritkák, tele vannak összetett, odafigyelős témákkal, hegyekben állnak a briliáns instrumentális megoldások, gitárszólók és a dobjátékban sem evidens dolgok történnek.
A Megadeth-nél szerintem ritka az első hallásra szerelem, mint ahogy feltételezem, ez a FFDP közönségénél is így volt (mert legyünk őszinték, a mai létszám nagyobb százaléka ők voltak). De ha egy kicsit engedik magukat elmélyedni pár Megadeth számban, biztosan fognak ők is olyanokat találni, amelyek elkezdik magukkal ragadni a hallgatót.
Például a nyitó Hangar 18, a Megadeth (és az egész metal-történelem) egyik legfontosabb albumának számító Rust In Peace egyik kulcsmomentuma, a maga jellegzetes húzásával és gitárszóló-hegyeivel maga a nagybetűs metal-esszencia. A Megadeth az első pillanattól kezdve tökéletesen szólt – minden hangot, minden témát erősen és hangsúlyosan ki lehetett hallani, gitárokat, basszust, dobot egyaránt.
A legtöbben persze Dave Mustaine teljesítményére voltak kíváncsiak, főleg amiatt, vajon mennyire viselte meg a frontembert (és amúgy sem túl magasröptű hangszálait) az elmúlt időszakok durva kezelései. Nos, Mustaine sosem volt egy dalospacsirta, szóval az elvárások se voltak nagyok, de nagyjából hozta, amit kellett. Kissé halkabb, mormogósabb volt a hangja, némileg hátra is volt keverve (talán okkal), a dallamos részekbe azért David Ellefson és Kiko Loureiro is besegítettek. Így az ő támogatásukkal az ének front is kielégítő volt.
A csapat közel sem csak a nyilvánvaló dalokat vette napirendre, vegyesen játszottak újabb és régebbi, közismert és ritkaságnak számító tételeket egyaránt. A feszesen szóló The Threat Is Real például a legutolsó Dystopia lemezről származik, ütős volt, harapós volt, Kiko is nagyot szólózott benne. De előkerült a Dread And The Fugitive Mind a kissé elfeledett The World Needs A Hero korongról, amelyet talán 20 éve nem tűztek programra. Ez a dal is abszolút működött a mai este.
A Sweating Bullets bejáratott koncertszám a Megadeth-nél, Mustaine skizofrén hangulatú énekével. A frontember röviden beszélt a torokrákból való kigyógyulásából, amit nagy éljenzés kísért, de alapvetően egykedvűen, mormolta a sorokat. Se túlzott vidámság, se rossz hangulat nem látszott rajta, de Mustaine sosem volt a színpadon az az izgága fráter. Bezzeg ha gitárszólózásra vetemedett, akkor már a haja mögé temetkezve, nagy elánnal tépte a húrokat. Úgy érzem, számára a mikrofon és a gitár közül az utóbbi a kedvenc.
Dave Mustaine körül mindig is jöttek-mentek a tagok, de azt sosem lehetett elmondani, hogy ne vette volna körül magát a legmagasabb szintű zenészekkel, akármelyik korszakot nézzük. A jelenkor, vagyis gitáron Kiko Loureiro és a doboknál Dirk Verbeuren kora ugyancsak nem adhat okot panaszra egyetlen rajongónak sem. Dirk Verbeuren az első perctől kezdve lendületesen, élvezettel, látványosan játszott, a dobmunkájában pedig megvolt az a megfogalmazhatatlan feeling, amitől más élmény volt őt hallgatni, mintha valaki „csak” simán eljátszotta volna ezeket a dobtémákat.
Kiko Loureiro is kitett magáért, elképesztő gitározást mutatott az egész este folyamán. Elődjét, Chris Broderick-et többen kritizálták gépiessége miatt, Kiko játékában viszont ismét ott volt az a már említett feeling. És ez nem kis szó, ahhoz képest, amilyen zenészek cipőjébe kellett belelépnie. Az ő gitármunkája nagyon sokat hozzátett a koncert sikeréhez. A most következő Conquer Or Die! dalnál még akusztikus gitáron is villogott egy kicsit, ez a kis instrumentális nüansz a Dystopia lemezről jót tett a koncert változatosságának.
A Megadeth programjában így is az volt az érdekes, hogy szinte minden dal más-más hangulatot, más-más zenei világot árasztott. A kissé rock-osabb hangvételű Trust a Cryptic Writings albumot képviselte, hosszú ideje bent ragadva az élő programban. Az Angry Again pedig csak válogatáslemezen hallható reszelős dal, ennek ellenére elég sokszor játsszák Mustaine-ék. A címadó Dystopia is remekül működött élőben, a Symphony Of Destruction-t pedig szerintem minden metal rajongó ismeri. Sokaknak valószínűleg ez a dal volt a Megadeth programjának csúcspontja, számomra ezen túl még a két thrash-es szerzemény, a Peace Sells és a minden ízében változatos, zseniális felépített, a végére eszement zúzásba forduló Holy Wars... The Punishment Due pusztított még nagyon.
Nyilván jobb lett volna több dalt hallani élőben, meg biztosak voltak kedvencek, amik kimaradtak, de ez a buli így is bőven meggyőző volt, pláne ezzel a hangzással. Úgy gondolom, a Megadeth felülírta a Rockmaratonos fiaskót, mostantól ez a koncert kell hogy legyen a kiindulópont a zenekar hazai megítélését illetően. Dave Mustaine-nek a legjobbakat kívánjuk, remélhetőleg a mai fogadtatás alapján ő is érez majd ingerenciát, hogy legközelebb visszatérjen hozzánk Magyarországra.
Ha valamit Amerikáról el lehet mondani, az a showbiznisz, a szórakoztatás a lehető legmagasabb fokon való űzése. Az USA-ból származó csapatoknak valahogy ösztönösen a vérükben van, hogyan tudják ámulatra késztetni, folyamatos hatások és élmény alatt tartani a közönséget (ez nem csak a zeneiparra igaz). A Five Finger Death Punch pedig egy vérbeli amerikai produkció, amely tökéletesen érezte, mi kell a magyar közönségnek. Nem csak zenei téren, hanem körítésben is. Egy jókora háttérdizájn előtt, ami két keresztbe tett baseball ütőt mintázott, természetesen látványosan villogtak a reflektorok, fénylettek a tűzcsóvák. A túlzás nélkül monstre programban minden korszakukat megidézték és a bivaly módon megdörrenő, remek előadással szerintem mindenki igényét kielégítették.
Nem is lehet tévedni olyan dalokkal, mint a nyitó Lift Me Up, amelyben most ugyan Rob Halford nem szerepelt, de Ivan Moody tökéletesen tolmácsolta a számokat. Engem különösebben nem nyűgözött le a legfrissebb And Justice For None album, de ilyen vastag hangzással és magával ragadó hangulatban az erről játszott Trouble és a Sham Pain is jól működött. Közéjük volt beékelve az eggyel korábbi Watch Your Six korong két kiváló tétele, a Wash It All Away és a szintén slágerszámnak számító Jekyll And Hyde. A közönség kitett magáért, az első daltól kezdve folyamatos volt az éneklés és eszelős mértékben ment a mosh is az álló szektorokban.
Nem tudom, hogy csak az itteni közönség hosszú évek óta tartó kiéheztetése miatt volt-e, vagy a magyar származású Báthory Zoli „hazatérése” okozta-e, de a Five Finger Death Punch buliján az elejétől a végéig euforikus hangulat uralkodott. Ami így még különlegesebb élmény volt minden jelenlévő számára.
Igaz ez a színpad túloldalára is, mert a jelek szerint a Five Finger-es srácok is borzasztóan élvezték a bulit. Mindenki határtalan jókedvvel játszott, sűrűk voltak az összevigyorgások és az egymás felé biccentések („na, mit mondtam!?”). Moody kénytelen volt elismerni, hogy Zoli nem túlzott a magyar közönség fogadtatásáról, látható volt, hogy még az ő sokat látott szemeit is lenyűgözte a budapesti hangulat.
Persze nem is lennének vérbeli amerikai banda, ha nem adnának további löketeket a hangulat fokozására. Ivan Moody felvett egy magyar válogatott mezt, amit később Báthory Zoli is magára öltött. Gondolom nem kell ecsetelnem ennek a hatását. Pláne, amikor a zenészek a „ria-ria-Hungária!” skandálásra biztatták a népet. Hát igen, Zoli tudja, milyen belépővel kell hazatérni...
Természetesen azt se lehetett kihagyni, hogy a gitáros is szóljon pár szót magyarul a közönséghez. Többek talán azt feltételezték, hogy az évtizedek óta Amerikában élő és alkotó Zoli már szinte egyáltalán nem beszél magyarul, de ezt egyértelműen cáfolta, hiszen akcentussal ugyan, de tökéletesen fejezte ki magát.
A „badass” magyar közönségnek címezve előkerülhetett a Bad Company, majd a további nagy zúzásra ingerlő dalok, mint a Burn It Down és a Got Your Six. Fontos megemlíteni Chris Kael basszer szerepét, aki „Feketeszakáll” kinézetével tekintélyt parancsoló szereplő volt, bármerre is járt a színpadon. Néha a konferálásokat is ő folytatta le a közönséggel. A beugró jelleggel gitározó Andy James viszont elképesztő feeling-esen játszott, a keze alól kiröppenő szólókat egyszerűen élmény volt hallgatni. Persze az egészségügyi okokból távol lévő Jason Hook karaktere hiányzott, bár a 2017-es Nova Rock-os bulin ő eléggé alulteljesített. Andy James viszont gyakorlatilag tökéletes volt.
Persze nem a 3 évvel ezelőtti fellépésből kellene kiindulni, mert akkor amúgy is nagyon padlón volt a banda. Ivan Moody is nagyon zűrös időszakát élte akkortájt, ma viszont szerencsére ereje teljében lehetett látni a frontembert. Rendkívül vidám volt, jól mozgott a színpadon, különféle csiricsáré ruhákban parádézott – és nem mellesleg ének fronton is tökéletesen hozta mind a dallamos, mind az üvöltős részeket.
Érkezhetett is egy kicsit különlegesebb betét. A road-ok behoztak egy kanapét és egy állólámpát a deszkákra, így egy kicsit nappali szobás hangulatot kapott a színpad rendezői jobb oldala. Ebben a meghitt légkörben Ivan (aki azt szereti, ha „Ájven”-nek nevezik, de a magyar közönségnek megengedte az „Ivánozást” is) és Zoli akusztikus hangszerelésben adott elő pár dalkezdeményt. Ilyen volt a The Tragic Truth az American Capitalist lemezről és a borzongatós hangulatú Wrong Side Of Heaven és a szintén nyugisabb hangvételű Battle Born. Mondanom sem kell, hogy az egész csarnok együtt zengte a sorokat Ivánnal, óriási élmény volt.
Ezt a könnyedebb vonalat folytatta a country-s hangulatú Blue On Black (Kenny Wayne Shepherd feldolgozás a legutóbbi albumról), ahol Andy James pengetett iszonyú feelingesen az akusztikus gitáron. De következtek a további éneklős, zúzós számok is, mint a Coming Down és a Never Enough.
Ez után a bandának szüksége volt egy kis szusszanásra, addig pedig Charlie Engen szórakoztatta dobszólójával a közönséget. Mint a dobszólók 95%-ában, ebben sem volt semmi izgalmas, de az egészségügyi okok miatt távozni kényszerülő Jeremy Spencer helyére tökéletes megfejtésnek bizonyult. Nem különösebben látványosan, de feszesen, erőteljesen pakolta a dobtémákat a dalok alá, neki is nagy szerepe volt abban, hogy a koncert úgy szólalt meg, ahogy.
Voltak ma riffelősebb, könnyedebb, éneklősebb, akusztikusabb dalok, aztán jöhetett egy igazi gorombáskodás a Burn MF képében. Ez a koncert bebizonyította, hogy óriásit téved, aki egysíkúnak, izgalommentesnek gondolja a FFDP nótáit, hiszen remekül megírt szerzeményekről beszélünk, amik csak ebben az arénában rengeteg embert megmozgattak és megénekeltettek.
Következhetett még a vadiúj korongról bemutatkozó Inside Out, majd pedig sokak kedvence, az Under And Over It. Tényleg nem bízott semmit a véletlenre a csapat, szinte minden fontos dalukat lejátszották a mai nap. A szintén magával ragadó Far From Home-nak csak egy részletét énekelte el Ivan, zene nélkül, mindössze csak a közönség hangjára támaszkodva. A legvégén pedig a banda legelső slágere, a szintén óriási hangulatú The Bleeding szólt a hosszas búcsúzkodás előtt.
Lehet, hogy túlzás lenne olyan nagy szavakkal dobálózni, hogy metal-történelmi mérföldkő volt ez a mai koncert, de mégis sok szempontból megállná a helyét. Hosszú agónia után visszatért hozzánk a Megadeth és méregerős koncertet adtak. A Five Finger Death Punch pedig megérezte, mint jelent Magyarországon koncertezni. Ilyen fogadtatással és ilyen hangulattal ők se sokszor találkoztak és ezt nem is titkolták. Szóval amennyire nehézkes volt összehozni a csapat első magyar koncertjét, gyanítom a legközelebbi már gördülékenyebbnek fog menni. Hála a rendkívül lelkes hazai közönségnek.
08:39
