szerző: MorelloMarko Hietala, Oceanhoarse 2020. február 11, Barba Negra
Marko Hietala a Nightwish basszereként szerzett hírnevet magának, ma már szinte el se tudjuk képzelni az ő hórihorgas, jellegzetes szakállú alakja nélkül a finn szimfonikus metal zenekart. Pedig Marko nem alapító tag, sőt a befutást jelentő harmadik, Wishmaster című album után került csak be a csapatba, de mégis fontos karakterré nőtte ki magát. Most már a Nightwish gőzerővel készül idén érkező új albumának megjelenésére, amit értelemszerűen gigantikus turnék fognak követni (december 7-én a Budapest Arénába is jönnek, ha már szóba került).
Az előkészületi időben így Marko-nak még pont belefért, hogy a saját zenei ötletével is kezdjen valamit, ebből lett végül a Mustan Sydämen Rovio című szólólemeze, ami aztán angol nyelven, Pyre Of The Black Heart címmel is megjelent. Még egy turnéra is futotta, mielőtt mozgásba lendül a Nightwish gépezet. Így jutott el a Barba Negra klubba, hogy valami egész mást mutasson meg magából, mint ahogy a legtöbben ismerik,
Pedig Marko Hietala előéletében eddig is jelen voltak egyéb formációk. A Sinergy-ben együtt játszott Alexi Laiho-val (Children Of Bodom), a Tarot-ban pedig bátyjával, Zachary Hietala-val. A saját neve alatt futtatott szólóprojektjével azonban a művészi énjét is képes volt kiélni, erről bizonyosodhattunk meg a Barba Negra klubban.
Gondolom azt nem kell különösebben részletezni, hogy jelentősen kevesebb érdeklődőre lehetett számítani, mintha maga a Nightwish jött volna el. Ez a mai semmilyen szinten nem Nightwish buli volt, szóval szimfonikus metal még csak nyomokban sem volt megfigyelhető. A Marko szólólemezét bemutató programot inkább hard rock-kal, vagy azon bizonyos ´70-es évekbeli prog-rock hangulattal lehetne leírni. Ilyen este volt ez a mai, a közönség pedig mindezt nagyon is évezte!
A szintén Finnországból származó Oceanhoarse jelentette a felvezetést, ők azért metalosabb élet adtak az estének. Egész tökös heavy metalt toltak, aktív színpadi munkával, groove-osan riffelő gitárral. És hát ott volt a Kárpátiás Petrás János is a színpadon. Legalábbis az énekes Joonas Kosonen a megszólalásig hasonlított rá. Tényleg pontosan addig, mert a finn úriembernek nyilván teljesen más a hangterjedelme.
Kiemelkedőnek nem mondható, de mindenképpen hangulatos zenével lepte meg az összegyűlteket az Oceanhoarse és a jelek szerint a közönség is vette a lapot. Menet közben ugyanis egyre nagyobb ovációt kapott a csapat. Ehhez nem csak a riffelős, headbang-elésre, sőt olykor közös éneklésre is alkalmas dalok adták meg az alapot, hanem gyakorlatilag mindegyik zenésznek egy kis szólóblokk is futott, ahol egy kicsit villogtathatták a tudásukat.
Így kaptunk egy kis önálló gitárszólót, dobszólót, sőt még az óriási rasztáit mindvégig dobáló basszer is brillírozott egyet. Amivel nagyot durrantottak, az a Slipknot – Duality feldolgozás volt, ami minimum meglepő egy heavy/power metal bandától. De bejött a számítás, különösen a fiatalabb korosztály azonnal meg lett nyerve vele. A végén még egy szörnymaszkos figura is becsámpázott a színpadra egy kicsit énekelni, aki az EP-jük borítóján is szerepelt, szóval valóban megadták a módját a finn srácok.
Marko Hietala lezseren érkezett, egy hawaii-ingszerűségben, jókedvűen penderült a színpadra. Ez az este teljes mértékben a szólólemezéről szólt (pedig örültem volna, ha meglepetésként mondjuk egy Tarot számot is előkapnak). Nem kellett tehát nyers, acélos nyargalásokra, meg szimfonikus áriákra számítani, hanem sokszínű, komplex, kalandozós zenei megoldásokat kaptunk, ahol szinte minden szám más-más hangulatot sugárzott. Valahol a ´70-es évek prog-rock hangulata jött át, máshol keményebb hard rock riffek, szólók hangzottak el, megint máshol amolyan jellegzetes finnes, kalevalás népi hangulatot árasztott pár zenei megoldás.
Az olykor 5-6 percesre nyúló tételek önmagukban is változatosak voltak, volt ahol akusztikus, éneklős betétekből váltott keményebbre a hangvétel, máshol épp fordítva, egy kacifántosabb gitárszóló után váltottak könnyedebb dallamokra. Marko el is mondta, hogy ez nem a zeneipar és rádiók által elvárt, 3 percben maximalizált konzumszirup, hanem teljesen szabad zenei fantázia, ahol még azzal sincs gond, ha több percen keresztül csak gitárszóló történik. Ezzel nem is volt gond, mert Tuomas Wäinölä kifejezetten ízesen gitározott az egész este folyamán, élmény volt figyelni az ő játékát. Mellette még a billentyűk mögött Vili Ollila volt nagyon aktív, akinek hangszere inkább csak kísérő jelleggel szerepelt, de folyamatos hajdobálásával a legdinamikusabb színpadi jelenség volt.
Marko azonban meg tudta egy más arcát mutatni, ahhoz képest, ahogy a Nightwish-ben ismerjük. Nem csak zeneileg, hanem az egész kiállása, a kommentárjai és a színpadi jelenléte itt másról szólt. Nem pengette végig a basszusgitárját, valamikor letette a háttérben és csak énekelni állt a mikrofon mögé. Kommentárjai, amivel felkonferálta a dalokat, szórakoztatóak voltak, de számomra érdekes volt, ahogy szinte esetlenül, ad-hoc módon fűzi egymásba a gondolatokat. Itt látszott nagyon a mai este spontaneitása, ahol nem a precíziós gépezetként működő Nightwish szupersztárját láttuk a színpadon, ahol minden egyes mozdulat patikamérlegen van megtervezve, hanem egy művészt, aki nem fél megmutatni a személyes valóját sem.
A Pyre Of The Black Heart lemez nótáit adagolta nekünk a csapat, amelyek közül számomra a Runner Of The Railways, The Voice Of My Father, I Dream, Death March For Freedom, Stones volt a legemlékezetesebb. Az egyik dalt anyanyelvén, finnül énekelte el Marko. Bedobtak még egy Black Sabbath – War Pigs feldolgozást is, amit szintén igen jól fogadott a közönség. Sőt, Marko a végén még csellóra is váltott a basszusgitár helyett, ami megint csak különleges pillanat volt.
Jól látható volt, ahogy a közönség egyre jobban hangolódott rá Marko művészi világára. Eleinte még inkább figyelő, tapogatózó állásponton volt a jelenlévők nagy része, de egyre több és egyre hangosabb ováció keletkezett a dalok és Marko szimpatikus kommentárjainak hatására, a végére pedig már az alapos bólogatás és a hajlóbálás sem volt ritka jelenség. Marko-t tehát saját jogon is szívébe zárta a közönség, jó volt megismernünk ezt az énjét is.
A szekér viszont robog tovább, hamarosan a Nightwish-sel is viszontláthatjuk a villás szakállú finn zenészt. Még a hangszertároló ládáján is ott virított a Nightwish felirat, szóval szusszanásnál több ideje nem lesz, saját körének lefolytatása után mehet is újabb turnéra. Ilyen ez a zenész élet. De nem csoda, hogy mókuskeréknek ható turné-hegyek szünetében a művésznek szüksége van egy kis önmegvalósításra, ennek eredményét pedig ma megtekinthettük.
08:00
