hosting: Hunet
r40
  cikkekfotók        
beszámoló [fesztivál]  2004. szeptember 27. hétfő   10:51
nincsen hozzászólás

szerző: András
Metalcamp 2004, 1. nap
2004. augusztus 20-21, Tolmin, Szlovénia

  Előszó, helyzet- és időjárás-jelentés, vagy amit akartok
  
  Egy pokoli hétvége a paradicsomban szólt a fesztivál szlogenje, s bárki találta is ki, malaca volt, ennél találóbb és tömörebb összefoglalását ugyanis utólag sem lehet adni az augusztusi Metalcamp fesztivál két napjának. A rendezvény helyszíne valóban paradicsominak bizonyult, az Interneten látott fotók nem ügyes reklámtevékenységet, hanem a valóságot (sőt, annak csak töredékét) mutatták. A poklot azonban messze nem a pokoli zenék hozták el (pláne, hogy a legpokolibb Dark Funeral el is maradt), hanem a kívánnivalót bőven hagyó körülmények és a kegyetlen időjárás. Nem szaladnék azonban az események elébe, mindent a maga idején az első meglepetések amúgy is meglehetősen hamar bejöttek a képbe
  
  Jó tizenegy órányi autóút vége felé az embert már nem sok minden tudja megfogni, legfeljebb egy ágy vagy egy hálózsák, úgyhogy mindenki elhiheti: lélegzetelállító környezetben került megrendezésre ez az esemény, mert még így is tátott szájjal bámultam a tájat. Már a Tolmin felé kanyargó szerpentineken hegyek-völgyek lélegzetelállító látványa tárult elém, ahogy kipillantottam a kocsiból, de ez még csak a kezdet volt, az igazi gyönyörűség a fesztivál területét körbejárva jelent meg előttem. A Tolminska és Solca folyók (vizük olyan tiszta, hogy látni a benne úszó halakat és a meder fenekét is) körbeölelte, égbenyúló fák hűvösébe burkolózó helyszín festőiségének ecsetelését inkább a fényképezőgépemre bízom, szószaporítás helyett tehát javaslok mindenkinek egy pillantást jobbra, aztán (néhány percnyi pislogás és hüledezés után) haladjunk is tovább.
  
  A sátorállítást követően egyből be is barangoltam a környéket jó korán érkeztünk, úgyhogy igazán volt időm ámuldozni, aztán végül, ha nagyon nehezen is, de csak sikerült a fesztivál felé fordítanom a figyelmemet. A kemping közepén félig-meddig egy teniszpályára építve állt a nagyszínpad, alig nagyobb, mint a Bahia-pódium a Szigeten, csak sokkal magasabb ennek láttán szaladt össze először a szemöldököm. Tőle alig húsz méterre találtam meg a zuhanyzót, jelesül két csinos fémcsövet az út mellett, amik köré még egy nyamvadt függönyt sem húzott senki, úgyhogy bőszen lehetett volna tusolni hideg vízben, nagyközönség előtt az ilyesmi láttán persze külföldi fesztivál alkalmával már csak ásít és legyint egyet az ember

  A pódium körül negyedkörben néhány ivó és a jóformán egyetlen étkezde a szegényes nyolctételes kínálatával, hmm lopakodjunk csak közelebb! Az első dolog, amivel a látogató szembesült, hogy a készpénzével itt ugyan semmire sem fog jutni, azt ugyanis az árus sor (három pult) legelején kuponokra kell beváltani, utána jöhet csak a fogyasztás. Hogy kupont egy másfél méternyi pultnál, két vagy három felszolgálótól lehetett kérni, az egy dolog (én kétszer futottam neki, egész gyorsan sikerült a csere, de állítólag nem mindig volt ilyen könnyű a művelet), sokkal szomorúbb, hogy ha sört akartam venni, nem a meghirdetett másfél Eurónyi kuponnal kellett felszerelkeznem, hanem két Euro értékű papírossal, ha pedig hamburgert nos, való igaz, hogy a zsemle és a hús bő másfél tenyérnyi méretű volt, de azért a beígért 2 Euro helyett 5 és felet (!!) elkérni érte, az mégiscsak arcátlanság. Másrészt pedig a duplázott méret haszna is csak annyi volt, hogy a második napra bokáig gázolt az egész fesztivál a félig-háromnegyedig elharapdált hamburgerekben.
  
  Illetve, hogy egész pontos legyek, a bokáig érő víz felszínén úszkáló hamburgerekben, tudniillik (és ez volt a víkendpokol kilencedik bugyra) a két nap folyamán legalább 600 milliméternyi csapadék hullott a nyakunkba, eláztatva a bejáratot, a színpad előtti területet, mellesleg pedig a sátrakat is. Annyit szakadt, hogy nem is tudnám pontosan megmondani, mikor mennyit zuhogott, mert az összes fesztivál-emlékem sűrű esőfüggöny takarásán keresztül dereng csak elém. A három legjellegzetesebb zuhéra azért persze pontosan emlékszem, így a legelsőre is, ami nem sokkal utánunk érkezett meg a rendezvényre. Alighogy bevonultam a sátramba aludni másfél órát a programkezdés előtt, finoman elkezdett dobolni átmeneti otthonom lapjain, ami még akár kellemes aláfestése is lehetett volna a durmolásomnak. Félóra múlva azonban arra kellett riadnom, hogy a kétszemélyes sátor oldalai egészen rám lapulnak, mert literszám dől rájuk a szakadó eső. Az ideggörcsömnek köszönhetően átmenetileg gumiszobává avanzsáló lakóalkalmatosságból végül az első fellépő kezdése előtt tíz perccel szabadultam. Kilépve konstatálhattam, hogy lakótársam messze nem úszta meg olyan szárazon a zuhét, mint én, tudniillik az ő térfele alatt egy másfél méter átmérőjű tócsa terpeszkedett aztán a színpad felé evickélve utolért egy még nagyobb meglepetés is, ugyanis a pódiumtól a keverőig terjedő méretes kacsaúsztató látványa fogadott, amiben a heves vérmérsékletű (értsd: tahó) fesztiválozók már vígan nyomták a mosht a háttérből szóló dalokra, nyakig sárosan, alsógatyában-tangában, fröcskölve mindenkire, aki csak a partokig is elmerészkedett. Welcome to Hell

  Első nap (augusztus 20.)
  
  Ahogyan azt a fesztivál előtti utolsó napokban már a rendezvény honlapján olvasni lehetett, a nagyszínpad első fellépője mindkét nap a Beach Stage azon bandája lett az ottani felhozatalból, amelyik a legtöbbet tette a Metalcamp promóciójáért. Rejtélyesen hangzik, ugye? Hogy mi volt a válogatás alapja, azt máig sem tudom, azt viszont igen, hogy pénteken messze jobban jártunk ezzel a kis versengéssel, mint szombaton, ugyanis ezen a nyitónapon egy egész színvonalas kis brigád, a Negligence döngette a bay area thrash-t szűk 20-25 percben. A világot persze ez a banda sem fogja megváltani, a kiállásuk inkább kisszínpados volt még, a szövegeik nagyon tipikus témákat járnak körbe, és talán túlságosan is visszaköszönt a dalaikból, hogy a Testament cd-ket nem poháralátétnek használják odahaza, de azért szimpatikusak voltak, és megbízhatóan is daráltak egy nagyon is megbízható stílusban. Ennél se több, se kevesebb nem volt a műsorukban, mindenesetre bemelegítésnek bőven megszolgálta a produkció, s a lököttebbje (részegebbje) legalább félórával hamarabb kezdhette a tócsákban csattogást és fürdőzést élőzenére, mintha csak a törzsprogram fellépői kerültek volna sorra.
  
  Az első húzósabb név a Mnemic-é volt, akiket idén nyáron egyszer már lekéstem - miattuk tehát külön is örültem, hogy ezúttal időben érkeztem. Kurta-furcsa műsoruk összesen négy dalból állt, annyit viszont ez alapján is elmondhatok, hogy élőben képesek szakítani a dánok. Lemezen különösebben nem győz meg a saját maguk által hybrid metalnak nevezett, szerintem pedig inkább egyszerűen egy különböző módokon fellazított Fear Factoryként jellemezhető muzsikájuk, de élőben azért felszabadult annyi energia a Blood Stained-ből meg a Ghost-ból, hogy elbólogassak a koncertjükre. Játszottak új tételt is, egy elég bősz grind-témával az elején, talán ez volt az egész fellépésük legjobbja. Kiállásra egyébként tényleg hibrid a banda, van itt baseball-sapkás derékbang, guggolás, térdelés, veszett hajrázás, az énekes pedig egymagában egyesíti a tipikus hardcore-frontembert és a nu metalos szépfiút (bár amikor bele-beleköpött a fotósárokba, az maximum egy pankrátor intellektusához volt mérhető). Az őszinteségüket semmiképpen nem vitatom, az érződött abból is, hogy mekkora lendülettel tálalták ezt a meglehetősen feszes muzsikát (meg a vicsorgó bőgős neandervölgyi produkciójáról is egyértelmű, hogy nem póz), de azért új kedvencet még nem avattam. Majd meglátjuk, hogy korrekt délutáni fesztivál-fellépő státuszukból képesek lesznek-e előrébb tornászni magukat.

  Harmadikként a Dead Soul Tribe következett, akikkel én bizony képtelen vagyok betelni - számomra az egyik fő húzónév éppen az övék volt a Metalcampen. Mint Devon később megjegyezte, alig értek oda a fesztiválra, máris színpadra kellett lépniük, de ez persze csak szerinte hagyott nyomot a játékukon, én megint elájultam a koncertjüktől. Természetesen a Coming Down-nal nyitottak, úgyhogy megint elmondhatom: józan eszemnél kábé addig voltam, amíg Devon végig nem húzta a vonót a gitárján (gy. k. ez a koncert harmincadik másodpercének környékére tehető), onnantól én teljesen megfeledkeztem esőről, sárról, tocsogókról, zuhanyzókról. A Dead Soul Tribe szerintem egyszerűen az egyik legjobb és legizgalmasabb, legmélyebb muzsikát játszó kortárs metalbanda, és mindezt az erényt nemhogy csak átmenteni képesek az élő produkciójukba, de még meg is sokszorozzák túlzás nélkül lelki-szellemi élmény minden egyes fellépésük. Ugyanakkor percig sem művészkednek (attól én nagyon undorodom), party-képességük, humoruk lazán vetekszik bármely duhaj rock and roll brigádéval. Devon ezúttal legalább annyira elemében volt, mint a tavaszi pécsi szólókoncertjén (sőt! bizisten még a technikust sem piszkálta!), az akkor még kiadatlan Love of Hate előtt például bejelentette, hogy egy új dalt adnak elő, amit csak egyszer próbáltak össze, így tehát ugyanolyan rosszul játsszák majd, mint a többit, a nóta végén pedig megjegyezte, hogy ez csak valami hasonló volt, lemezen azért jobb lesz
  
  Ha viszont muzsikálásról van szó, akkor nem ismernek tréfát, olyan átszellemülten játsszák ezeket a dalkölteményeket, hogy már abba beleborzong az ember. És bár a banda egyértelműen Devonról szól, meg talán egy kicsit még a kedvesen őrült dobos-talentumról, Adelről, hiszen dalokat más nem is ír, a lemezeken más nem is zenél, az élőben Rollz-zal és Rolanddal kiegészülő banda olyan egységes, és az a bizonyos átszellemültség annyira világosan ott tükröződik mind a négyük szemében, hogy eszébe sem jut az embernek olyasmiket gondolni, hogy Devon és kísérőzenészei.
  
  A nyitónóta után az A Murder of Crows album két leghúzósabb tételével, a The Messenger-rel és az Angels in Vertigo-val folytatták a műsort, aztán a hátborzongató Some Things You Cant Return, majd két új dal következett, az említett Love of Hate és a Spiders and Flies nos én már akkor és ott tudni véltem, hogy mit fogok hallgatni attól a naptól fogva, hogy megjelenik a The January Tree, s bizony igazam is lett A zárást a kétrészes Feed jelentette, aminek nyitótémája nem jutott Devon eszébe, úgyhogy Rollz ott a színpadon játszotta elő neki aztán persze mégis úgy áramlott elő az egész dal a kezeik közül, hogy senki nem akarta őket útjukra engedni. Ám ezek a fickók még otthagyni sem tudják csak úgy a közönséget, Devon közölte, hogy bár szomorú pillanat ez, a buli csak most kezdődik, pakolnak és jönnek is ki, remélik, sörözhetnek, dumálhatnak majd mindenkivel, akinek kedve van hozzá, és főleg bízik benne, hogy láthatják Danzig-et, mielőtt még el kell indulniuk a Summer Breeze fesztiválra. Hogy maradhattak-e végül, azt nem tudom, de hogy a kicsit is fogékonyak emlékeibe ismét kitörölhetetlenül bevésték magukat, abban biztos vagyok.

  A Brainstorm-ra igen kíváncsi voltam, mert mind a zenéjük, mind a koncertjeikről látott fotók nagy reményekre jogosítottak fel velük kapcsolatban. Abból a fajta muzsikából, amit ők játszanak, nagyon könnyen válhat ciki, de ők a stílus igazi nagy neveihez felnőve képesek voltak minden kínos momentum nélkül levezényelni ezt a koncertet, úgyhogy elégedetten csettinthettem: ezt nevezem én power metalnak! Pedig többnyire nem változtatnak ők sem a bevált recepten: mennydörgő kétlábgép, hasító gitárok, hatvankét tüdőt megtöltő levegővel előpréselt énektémák, lobogó hajak Hogy mitől vált ízessé mégis az egész? Egyrészt attól, hogy nem elcsépelt zenei panelekben gondolkoznak, másrészt van bennük annyi intelligencia, ami kiemeli őket a kópiabandák tengeréből, s ami még az esetleg (kötelezően) előforduló kliséket is élvezhetővé teszi esetükben. Harmadrészt pedig a frontember Andy B. Franck-nek köszönhetően, aki ahelyett, hogy röhejes hősi pózokba merevedve sikongatott volna, összevissza cikázott a színpadon vagy éppen lemászott a fotósárokba és onnan süvöltötte a klassz témáit a Shivas Tears-ben, a Doorway to Survive-ban, a Fornever-ben, a The Longing-ban vagy éppen a Highs without Lows-ban. Mint látható, elég nagy hangsúlyt fektettek a programban a Soul Temptation albumukra (mi több, az ugyanezen található Dying Outside élő világpremierjét is itt tartották), de azért előkerült a vége felé például az Under Lights is a nem is olyan távoli múltból. A Brainstorm jó banda, erős bástyája a gáz-heavy metal által oly sokszor kibillentett műfaji egyensúly helyén tartásának.

  A Finntroll veszett nagy népszerűségre tett szert az utóbbi időben, rendesen meg is telt a placc a kezdésükre. Ez a nagy érdeklődés persze messze-messze inkább köszönhető a vastag dalszerzői vénájuknak meg a humoruknak, semmint a virtuóz zenészi képességüknek. Ez utóbbit ezúttal (persze nem csak ezúttal) még láthatóan tetemes mennyiségű alkohollal is igyekeztek trenírozni, ami aztán olyan jól sikerült, hogy Skrymer gitárosnak jónéhányszor elég nehezére esett pontosan a megírtaknak megfelelően játszani a dalokat. Ez persze egy Finntroll-féle hordának tényleg pimasz módon még jól is tud állni, volt valami bárdolatlan báj a nem éppen magazinok címlapjára való pirospozsgás arcokban, ahogy nagy otrombán adagolták a tényleg nagyszerű dalaikat, lökött megnyilvánulásoktól kísérve. A prímet persze ezúttal is Wilska konferanszai és Trollhorn billentyűs agyalágyult megnyilvánulásai vitték. A frontember a Fiskarens Fiende-t mint a 2004-es év kalózdalát, a Kitteldags-ot meg mint cooking song-ot konferálta be, utóbbi kijelentést megerősítendő Trollhorn pedig a dal elején egyik kezével a szintit nyomkodta, a másikkal pedig képzeletbeli üstöt kavargatott sunyi tekintettel én bizony tényleg egy gonosz gnóm erdei lyukában éreztem magam, ha ránéztem (persze szigorúan a Gyalog galopp világába téve a helyszínt). Tényleg van egy sajátos atmoszférája a zenéjüknek, ami így a leszálló sötétben egész klasszul megtelepedett a szlovéniai erdőben, ahogyan sorjáztak a nagy slágerek: a Slaget vid Blodsälv, a Midnattens Widunder, az Ursvamp meg a Trollhammaren, s különösen klassz atmoszférát teremtett, hogy a szintén elegánsan illuminált publikum lelkesen gajdolt-üvöltött együtt Wilska-val, igazi sörmámorban fetrengő trolltáborrá avatva a Metalcamp-et erre a mintegy háromnegyed órára. Tényleg jól éreztem magam, de azért ha választani kellene, akkor inkább a tavaszi Mega Pub-os bulijuk mellett tenném le a voksot úgy tűnik egyébként, az (meg a megelőző E-klubos) fellépés élénken él a zenészek emlékében is, a Jaktens Tid-et ugyanis Wilska az olaszok mellett a magyar rajongóknak ajánlotta. Ezután aztán végképp nem tudnék nagyon rosszat írni róluk, de nem is kell, jó kis koncert volt ez, a Finntroll igazi fesztiválra való banda.

  Kötelező jelleggel a nyakunkba szakadt egy kis eső, aztán már következett is a Sentenced. A finnek soha nem tartoztak a kedvenceim közé, egy korrekt bandának tartom őket, amire viszont nekem különösebb szükségem nincs. Viszont - bár valószínűleg a jövőben sem fogom őket otthon hallgatni ez a fellépés a maga módján ott és akkor szórakoztató tudott lenni számomra is. Alapvetően nem szeretem ezt a kiüresedett, szuicid hangulatú muzsikát (főleg nem addig, amíg az ilyen sötét érzelmeket és elkeseredett hangulatokat olyan értékes formában kifejező bandák is léteznek, mint mondjuk a My Dying Bride, vagy a másnap itt fellépett Katatonia), de akkor és ott még jól is tudott esni ez a kesernyés, lemondó hozzáállás, és azelőtt is főt kell hajtanom, hogy jó dalokat ír ez a banda, meg a színpadon is tudják, mi a dolguk (különösen megnyerő a bőgős és az egyik gitáros ízes vokalizálása). Valószínűleg egyébként annak is köszönhető, hogy kellemesen éreztem magamat a bulijukon, hogy különösebb pózoktól mentesen vezényelték le a koncertet, és a sísapkás Ville Laihiala is jó dumákat eresztett meg a számok között (már amikor nem böfögött éppen a mikrofonba). Egy alkalommal megjegyezte, hogy nem erőlteti magát, mert konferálni úgyis csak hülyeségeket lehet, később meg arra próbálta rávenni a publikumot, hogy skandálják neki: Fuck you, Ville! hát nem aranyos?
  
  Egyből az egyik legnagyobb slágerükkel, a Suicider-rel fogtak neki a zenélésnek, aztán egész tisztességesen bebarangolták az eddig összehozott diszkográfiájukat olyan régebbi tételektől kezdve, mint a Nepenthe meg a Bleed, előre egészen a Brokenig, a No One There-ig, a Brief is the Light-ig meg a Cross My Heart and Hope to Die-ig, sőt, még a jövőben megjelenő lemezükből is adtak ízelítőt. A végén aztán a 93-ban EP-re is rögzített Maiden-feldolgozásukkal, a The Trooperrel zártak, ami annak ellenére is nagyon jól esett, hogy ismét bebizonyította: még annak ellenére is zongorázni lehet a különbséget Ville és Bruce Dickinson között, hogy előbbi sem rossz énekes. Tényleg kellemes buli volt, de számomra csak a pillanatnak szólt, mély emlékeket ugyanúgy nem hagyott bennem, ahogyan a banda 2000-es hazai fellépése sem.

  Annál inkább a Hypocrisy! Egészen ki voltam már éhezve a bandára, tekintettel főleg arra, hogy egyszer egy hozzánk is eljutó Nuclear Blast-turnécsomagból nemes egyszerűséggel kiszálltak, még mielőtt a budapesti helyszínre ért volna a koncertkörút, amit meg a PeCsában a Dimmu Borgir előtt azzal a gyalázatos hangzással nyújtani tudtak, az legfeljebb aperitif volt, semmint laktató főétel. Ily módon lényegesen felfokozott várakozásaim elé némileg fátyolfüggönyt húzott ugyan a lassan, de biztosan rajtam eluralkodó mérhetetlen álmosság, de ahogy bedörrentek a hangszerek, egy-két pofon (balról egy Slave to the Parasites, jobbról egy Turn the Page) elég is volt Peter Tägtgrenéktől, hogy semmi mással ne tudjak törődni, csak a Hypocrisyvel. Szlovéniában ugyanis adott (sőt, ahogyan annak lenni kellene mindenhol, evidencia) volt az, aminek hiánya a tavaly itthon látott koncertből annyit kivett, nevezetesen a húsos, erőteljes megszólalás, ami teret engedett a kiváló dalok és a penge játékmód érvényesülésének.
  
  Ezek pedig köztudottan sajátjai a Hypocrisynek. Nem hiszem, hogy sokan fognak vitatkozni velem, ha azt mondom: ez a banda lassacskán jóval többé kezd válni, mint egy egyszerűen jó death metal zenekar, a Dave Mustaine melletti legismertebb UFO-kutató zenész vezette csapat egy metal intézmény, underground szinten legalább akkora ikonok, mint eggyel feljebb teszem azt az éppen citált Megadeth volt. Nem hiszem, hogy sokan elmondhatták volna még magukról, hogy ilyen óriási tömeg nézte őket akkora szakadó esőben is, mint amilyen a program kellős közepén egyik pillanatról a másikra a nyakunkba szakadt. Márpedig a többség kitartott, bokáig tócsában, fülig csatakosan is veszettül éltetve a svédeket és dalaikat (Fire in the Sky, Inferior Devoties, The Eraser), aminek nyomán még a sokat látott Tägtgren is érezhetően őszintén és büszkén köszöngette a szó szerint rajongó kitartást. Magam a keverőpult fölé emelt sátorban leltem menedékre, így tökéletesen szárazon úsztam meg a koncertet (de csak a koncertet erről majd később), s teljes odaadással fürdőzhettem a Hypocrisyre oly jellemző speciális hangulatban, amit a banda teljesítménye éppolyan profin szolgált ki, mint a technikusgárdájuk munkája. Az egyre svédebbül kinéző Horgh-gal ismét teljes zenekar máris egy száz százalékig összeszokott brigád arcát fordította felénk, nyoma sem volt a játékukon a nem is olyan régi tagcserének, sőt, az egyébként fáradtnak szintén nem nevezhető - Sentencedhez képest különösen öklelőnek éreztem az energikus játékukat. A műszaki személyzetükből pedig nem csak a hangmérnököt, de a világításért felelős fickót is ki kell emelnem, ugyanis óriásit dobott az amúgy sem satnya összhatáson a munkája. Az új album borítójának színvilágához hűen többnyire metszően hideg kék fénybe burkolta az egész pódiumot, ami (karöltve a sötéttel és a szakadó esővel) szinte tapinthatóan tovább emelte mondjuk a Fusion Programmed Minds vagy a The Final Chapter hangulatát.
  
  A szett végén aztán elfűrészelték a Deathrow (No Regrets)-et, majd egy gyors levonulás után következett a zárás, amiért mindenki boldogan volt hajlandó még két percet a szakadó esőben kiabálni és tapsolni, nevezetesen a Roswell 47 himnusza, aztán pedig mindenki menekülhetett, amerre látott. Már ha tudott egyáltalán mozdulni ezután a letaglózó erejű előadás után

  A koncert végeztével a keverő-sátorban rögvest sündörögni kezdett ismét a szemfüles biztonsági őr, aki a pass nélkül menedéket keresőket már a buli alatt is kíméletlenül kizavarta az esőbe, és pechünkre ezúttal azt is kiszúrta, hogy a bent tartózkodók többségének nem VIP vagy technikusi biléta van a nyakába akasztva, csak egy nyamvadt Press felirat fityeg ott, így aztán hajthatatlan szívélyességgel ki is tessékelt minket a felhőszakadásba. Empátiától csöpögő cselekedetének hála innentől a zuhét mindenféle menedék védelmétől megfosztva élvezhettem végig, amiben a legszebb az volt, hogy öt perc múlva már semmi sem hullott az égből, az az öt perc viszont roppant kiadós volt. Így aztán az éjszakára kellemesen fagyossá váló magaslati levegőt innentől kívül-belül vizes (egyébként persze vízhatlannak eladott) ruhákban és hangulatosan cuppogó cipőben szippanthattam magamba. Amíg tartott az átszerelés, át is estem néhány idegösszeroppanáson és mintha az égből is láttam volna lenyúlni egy kezet, ami intően jelezte: tulajdonosa most már kezdi unni, hogy ennyit emlegetem, de aztán ismerősen és kellemesen nyers gitárhang duruzsolt a fülembe, és rövidesen ha csak átmenetileg is, ám mégis elfelejtettem gondjaimat. Alig konstatáltam (nem kis meglepetéssel), hogy sokan bizony a sátrukat választották a további szórakozás helyett (bár ki tudja, mi történik egyes sátrakban ilyen fesztiválokon), színpadra is toppant maga a főgonosz, a bőrmellényben és az ő becsületes izomzatánál húsz számmal satnyább testre szabott ingben feszítő Glenn Danzig is. Első dolga volt, hogy a két kontroll-ládáját egy-egy elegáns rúgással felborította, aztán arrébb is hajította az útból, a beszaladó két technikust pedig dühödten utasította, hogy szerelgetés helyett inkább vigyék is ki azokat a felesleges vackokat, legyen már helye mozogni. Jó Glenntől persze már semmin nem lepődik meg az ember a híres jobbhorog kiprovokálása, meg az indulás előtt két órával lemondott magyarországi fellépés után, de azért elég kecses kérdőjelbe szaladt a szemöldököm a jelenet láttán. Azt viszont egyből hozzáteszem: ha ez kell az Evil Elvisnek ahhoz, hogy olyan formában legyen, mint amilyet itt nyújtott, hát részemről egye fene, ez ugyanis valami pokoli jó volt!
  
  A sziklaszilárd, kemény, izmos hangzáshoz már volt alkalmam hozzászokni a nap folyamán, Tommy Victor-kaliberű zenészekkel a bandában pedig nyilvánvaló volt, hogy a játékkal sem lesz probléma, de ekkora lelkesedést még így sem vártam volna magamtól, pláne, hogy az ütemeket csak szortyogni tudtam a lábammal a szivaccsá aljasodott cipőmben. Márpedig szortyogtam kitartóan, ahogy követték egymást az Its Coming Down, Under Her Black Wings, Until You Call on the Dark-féle klasszikusok, meg az olyan későbbi monolitok, mint az Unspeakable vagy éppen a Black Mass! Aztán a különlegesen nagy személyes kedvencek felhangzásával együtt megindult útján a hajam meg a hangom is, úgyhogy a végén már tényleg úgy nyomtam a bugit, mintha nem is történt volna semmi. Ilyen személyes kedvenc volt például a Twist of Cain is, de azért a legnagyobb favoritom élő találkozás után is a How the Gods Kill maradt, ami egyszerűen egy utánozhatatlan nóta, egészen beleremegtem a lehangoló dallamaiba. Elhangzottak persze az olyan kötelezők is, mint a Mother (Fonyódon valószínűleg sokkal kevesebben néztek volna hülyének, amikor elkezdtem üvölteni, hogy Anyukaaaa!) meg az örökbecsű Dirty Black Summer, de nyomtak nagyon kecsegtető új dalt is, úgyhogy tényleg hiánytalan volt a Danzig-körkép.
  
  A koncert hangulata pedig a sokszoros hatványa volt annak a magában sem csekély és igen különleges atmoszférának, ami egy-egy Danzig-lemezzel az ember szobájába költözik: egyszerre blues-osan nyújtózkodó és doomosan súlyos, nyomasztó, feketénél is feketébb, gonosznál is gonoszabb, ugyanakkor vérbeli ösztön-rock and roll is. A szófukar Danzig valóban végtelenül ördögi figura, az elején vagy öt nótát egy szó átkötő nélkül, egyben darált le a bandájával, és bár a későbbiekben azért megenyhült, el-elejtett egy Thank you-t vagy pár kurta mondatot, mindvégig igencsak romlott alak benyomását keltette, ahogy össze-vissza mozogva kieresztette azt a jellegzetes hangját, hol a mikrofonba, hol inkább csak valahova mellé, a környékére. Az emlegetett rock and roll-hangulat pedig ennek ellenére is benne van a dalaiban, és nagyon vastagon benne volt a válogatott zenekara feelinges játékában is, meg extraként a színpad szélén egyen-miniszoknyában vonagló cicababák produkciójában is (jelenlétük szerintem nem megszervezett volt, mert másnap is láttam őket a fesztiválon flangálni). Egyszerűen két vállra fektetett ez a koncert, nem tudok mit mondani, és kötözködni sem, legfeljebb azzal, hogy miért nem történt meg ugyanez Magyarországon is?!
  
  Jócskán benne jártunk már eddigre az éjszakában, a levegő egyre hűlt, a cipőm egyre csak cuppogott, meg egy ilyen produkció után sok mindenhez nincs is már kedve az embernek, úgyhogy a programot záró Noctiferia helyett inkább elcsomagoltam magamat másnapra a csodával határos módon még mindig szárazon maradt sátram menedékébe. Volt mit ki-, de volt mire előre is pihenni, ugyanis egy még ennél is mozgalmasabb és embert próbálóbb napra virradt néhány óra múlva



Szólj hozzá!
azonosító (nem kötelező):ellenőrző kód:gépeld be ide:

új hozzászólás írása:




 Hozzászólások:
 nincsen hozzászólás


 kapcsolódó linkek: 

Metal Camp

 programajánló: 
2024. november 25.
Metallica program az Apocalpytica-tol a Barba Negra Red Stage-en
Újabb Metallica dalokkal jön Budapestre az Apocalyptica
2024. november 29.
Freedom Call: a hónap végén Budapesten is ünnepel a 25 éves happy metal zenekar
 a rovat legfrissebb cikkei: 
Melankólia Manchesterből: Az IST IST varázsa a Dürer Kertben
Sepultura, Jinjer, Obituary, Jesus Piece
METZ a Turbinában: Egy korszak lezárása
Accept, Phil Campbell And The Bastard Sons
Starset- Az Immersion: The Final Chapter turnéval hódították meg a Barba Negrát
Dalriada 20 / Nevergreen 30
A Dream Theater és Mike Portnoy újra együtt – Egy legendás történet újraírva
Lindsey Stirling Budapesten
Bryan Adams az MVM Dome-ban
 kiemelt 
Dying Fetus, Chelsea Grin, Despised Icon
  
Tengerentúli extrém metal csomaggal kínál túlnyomás elleni szelepet a karácsonyi készülődés / őrület közepén Concerto Music

Terror, Nasty, Combust a Durer Kertben
Descendents (US), Circle Jerks (US), Negative Approach (US)
Electric Callboy: 2025-ben már az MVM Dome-ba térnek vissza!
Wheel, Múr: izgalmas és feltörekvő zenekarokat hoz idén a progmetal Mikulás
 friss hozzászólások 

Blind Myself, 27, Isis (1)
Nulladik Változat az Almássy klubban (1)
Wolfheart, Before The Dawn, Hinayana (1)
Böngésző
rovatok
hírek
fotó
videó
előzetes
beszámoló
interjú
lemezajánló
magazin
kultúra
előadó
napló
alrovat ajánló
asztaltársaság
blog
botrány
dalszöveg
díjátadó
életrajz
építészet
festészet
film
gasztronómia
háttér
internet
kis pipa
médiaművészet
mese
posztumusz
próza
retro
rizikófaktor
skandalum
szobrászat
tévématiné
vers
PlayDome ajánló
PlayDome magazin

Partnerek
Concerto
Live Nation
Livesound
Tukker Booking
New Beat

Impresszum
Médiaajánlat
Adatvédelem

 címkefelhő
 gloryhammer    twin temple    rosie huntington-whiteley    deák bill gyula    cd pince    tony blair    saint vitus    pozakowski    nadir    vörös andrás    how do you know    black breath    ék    hopes die last    elijah    for good    impro school    celtachor    maeotis    svoid    black-out    guano apes    életképek    rockélet    arctic monkeys  

r46
Copyright 2000-2024 Underground Magazin
Minden jog fenntartva! A lap bármely része csak engedéllyel használható fel!