beszámoló [koncert]  2004. szeptember 24. péntek   10:56

nincsen hozzászólás

  Te jó ég, mióta várok rá, hogy élőben láthassam első számú kedvenc bandámat, a Metallicát! Gondolom rajtam kívül sokan vannak így vele Most következhetne az a szöveg, hogy mit jelent a Metallica a világ metal-történelmében, meg az általukismerkedtemmegametalzenével duma, de ez már mindenkinek a könyökén jön ki, szóval ezt képzeljétek ide.
  Idén megfogadtam, hogy ha a fene fenét eszik, akkor is kimegyek Metallica koncertre. Hogy Magyarországot ismét kihagyták a turnéból, ezt inkább ne ragozzuk, mert a végén még valami csúnyát találnék mondani Ha a hegy nem megy Mohamedhez, akkor Mohamed megy a hegyhez alapon böngészni kezdtem a Tour info-t, melyik helyszín lenne a legközelebb. A legalkalmasabb terepnek a bécsi Aerodrome fesztivál, és a prágai T-Mobile Park-os fellépés ígérkezet. Egy egész fesztivál miatt nem nagyon volt kedvem Bécsbe utazni, no meg Prágában sem jártam még, így végül az utóbbi mellett döntöttem.
  
  Június 27-én utaztunk ki Prágába a haverokkal, megtekintettük ezt a csodálatos várost (engem nagyon lenyűgözött, Prága menthetetlenül felkerült a kedvenc városaim listájára!), majd elsején rituálisan magamra öltöttem az And Justice For All pólómat, és irány a sárga metró Kolbenova állomása, azon belül is a T-Mobile Park.
  A metrón persze nem lehetett nem észrevenni, hogy mi adja a mai nap sava-borsát A rengeteg fiatal természetesen mind Kolbenovánál szállt le, szinte kiürült az addig tömött metró. A kijárattól már rögtön rá lehetett látni a T-Mobile Parkra, szóval eltévedni sem lehetett. A bejutás után meglepődve tapasztaltuk, hogy a színpadon éppen a Slipknot acsarkodik Prága népe felé. Nem tudom ki mennyire volt tisztában vele, hogy ők is fellépnek ma, mi otthon nem tudtunk róla, a jegyre se volt ráírva, sőt még a prágai plakátokon sem volt olvasható a jelmezes brigád neve. De úgy tűnik, hogy a csehek tisztában voltak vele, mert több Slipknot pólót láttam felvillanni.
  
  Corey Taylor-ék műsora már a vége felé járt, annyira nem is voltam kíváncsi rájuk, mert 1. nem túl régen már láttam őket a Sport Szigeten, 2. nem igazán áll közel hozzám az általuk képviselt stílus. Így inkább körülnéztünk a híres-nevezetes T-Moblie Parkban. Ha egy szóval kéne jellemezni ezt a helyet: porfészek. Sík puszta, amelyen fel van húzva egy színpad, meg néhány ülőszektor. Ennyi. Mindegy, végül is nem a helyszín a fontos, Slipknot-ék is befejezték már a muzsikálást, így lassan ideje volt elfoglalnunk a helyünket, mielőtt elkezd gyűlni a tömeg. Természetesen állóhelyünk volt (Metallica koncerten ücsörögjön az, akinek hat anyja van), de ennél jobb nem is kellett. Még itthon vettük meg a jegyet, 6000-valamennyi forint volt (!!) ennyi pénz bagó egy ilyen koncertért! Gondoljuk csak el, Magyarországon mennyit kértek volna valamilyen rendezvénycsarnokba szervezve

  Közben szépen megtelt a színpad előtti terület. Mivel nem zárt tér volt, így mindenki kényelmesen el tudott helyezkedni, nem kellett heringek módjára feszengenünk. A kiadós várakozás után végre-végre felcsendült az Ecstasy Of Gold intro, és kezdetét vette életem egyik legjobban várt koncertje
  
  Mivel egy rakat koncertvideót láttam már a Metallica-ról (meg egyébként is koncertvideó megszállott vagyok), eleinte nem igazán tudtak meglepni, szokásos Blackened-es kezdés. Zseniális ez a dal, remek indítás! Ultrabrutál zakatolás, szuper az ikergitáros rész a közepén. Csúcs! A hangzás többé-kevésbé megfelelő volt, bár a dobok nem szóltak valami erőteljesen (legalábbis ott, ahol mi álltunk), később azért valamelyest jobb lett a helyzet.
  
  Ha James a következőképpen konferál: Gimme an M, gimme an E, gimme a T, gimme an A, gimme an L, a rutinos rajongó (én) máris ordítja tovább: Gimme fuel, gimme fire, gimme that which I desire! Bizony, a Fuel következett, a ReLoad lemez leghúzósabb dala. Őszintén szólva kicsit meglepett hogy elővették, mert úgy számítottam, hogy a Load/ReLoad duót hanyagolják a koncerteken. Sok keményvonalas fintorog ettől a két lemeztől, nekem azonban tetszenek. Az tény persze, hogy más szemmel tekintek rájuk, mint a 90 előtti albumokra, de csak annyit kell megérteni ezzel kapcsolatban, hogy ezek nem pörgős, zúzós dalok, nem koncertnóták, hanem otthon az ágyon feküdve, magadba révedve lehet élvezni őket, nem kezdesz tőlük headbang-elni. Abban persze van igazság a méltatlankodók részéről, hogy ha csak és kizárólag Load/ReLoad setlist-tel lépne fel a Metallica, lehet hogy ki is fütyülnék őket
  
  A Fuel végeztével azonban le is zárult a Load/ReLoad világa, így is van ez rendjén. Inkább következett egy nagy kedvenc, amely régen ritkaságszámba ment, újabban viszont gyakorta játsszák: Welcome Home (Sanitarium). Az a jellegzetes, vibráló pengetés, amellyel kezdődik, na azt 1000 közül is fel lehetne ismerni. Lágy melódiák és zúzás elegye ez a dal, a hangulat természetesen a topon. Majd következett a tonnányi súlyú, szaggatott riffekre épülő Harvester Of Sorrow a Justice albumról. Na ez aztán tényleg belebetonozott a talajba mindenkit. De hát végül is épp ezért jöttünk ide

  Ahogy vártam, következett a modern blokk, elővették az új lemezt is a szokásos Frantic és St. Anger erejéig. Ennyi épp elég is volt belőle, ráadásul még ez a két dal az, amelyek normális koncerthangzással egész jó hangulatot biztosítanak. Persze, befért volna helyettük két régebbi szám is, de ennyit azért még elviselhetünk. Ja, és Kirk azért beleépített a Frantic-be egy kisebb szóló-szerűséget, úgy látszik ők is észlelték, hogy bizony hibádzik ott valami
  
  És ugyanitt, a modernebb blokknál következett a pofaleszakadás időszaka! Ugyanis terítékre kerültek az I Disappear és a No Leaf Clover című dalok! Hűűűű!! Na ezzel még engem, a nagy bootleg-rajongót is megleptek! Előbbi a Mission Impossible 2 filmzenéje, utóbbi pedig csak és kizárólag a szimfónikus S&M albumon bukkan fel, ugyanis arra az alkalomra íródott. Szóval mindenképpen ultra-ritka és megismételhetetlen élménynek lettek szem- és fültanúi július 1-én a T-Mobile parkba látogatók. Látszott is, hogy a prágaiak nem igazán vették a lapot, lévén élénken pislogtak jobbra-balra, nem nagyon voltak vele tisztában, mi folyik itt. Én persze nem törődtem velük, önkívületi állapotban zúztam végig a dalokat, énekeltem a verzéket és a refréneket. Érdekes volt a No Leaf Clover a szimfónikus rész nélkül, de nagyon harapott így is, főleg a végén a döngölésnél. Mintha kalapáccsal vertek volna bele a földbe, iszonyú súlyos volt.
  Itt ragadom meg az alkalmat, hogy pár mondat erejéig értekezzek a prágai közönségről. Ugyebár az osztrákokra szokták mondani, hogy mennyire halvérűek, meg hogy a legmozgalmasabb koncerteken is csak állnak, és csak nézegetnek a fejükből kifelé. Nos, a prágaiak azért ennél aktívabbak voltak, de valahogy ők is csak inkább figyelői voltak a koncertnek, mintsem részesei. A nagy klasszikusok, együtténeklős dalok azért mentek, de egyébként nem volt valami nagy zúzás. Ismerőseim infóit összegyűjtve, már megint a magyar delegáció volt a leghevesebb, legaktívabb zúzás és éneklés terén. A magyar közönség ismét bizonyított
  
  De térjünk vissza a Metallica-ra. Jött még egy belassultabb nóta a Black albumról a Wherever I May Roam személyében, aztán James-ék is úgy érezhették, hogy ideje lenne kissé felpörgetni a hangulatot, és mi sem célravezetőbb annál, mint belekezdeni a Creeping Death riffjébe! Erre a dalra is őrült zúzás alakult ki, a csehek kezdtek szétrebbenni a környékünkről Természetesen a szokásos Die! Die! skandálás sem maradhatott el.
  
  A banda ekkor eltűnt a színről, és a kivetítőn megjelenő
  filmrészlet, majd a gyanús moraj éreztette, hogy itt most valami nagyon készülődik De ahogy beindult a pergőtűz és a pirotechnikai bemutató, én rögtön önkívületi állapotba estem, hiszem tudtam, hogy a One fog következni. Nekem ez a legjobb szám, amit VALAHA hallottam! Egyszerűen zseniális! Lágyan, pengetve indul, akár a Nothing Else Matters, elröppen néhány lágy gitárszóló. Az ének is lágy, dallamos. Majd érezhetően elkezd feszülni a tempó, elkezdenek riffelni a gitárok. Aztán hirtelen mintha felugatna egy géppuska, elkezd dörögni a kétlábdob, és az egész dal szépen átcsúszik a Metallica történelmének (egyik) legnagyobb őrjöngésébe. Észveszejtő ez a szám! Eleinte csak szépen dúdolgatod a dallamot a székben, a végén meg headbang-elsz mint az eszeveszett, de az átmenetet észre sem lehet venni! És mint egy ostorcsapás, hirtelen véget ér a dal, te pedig egyszerűen nem érted, hogy a szép lassú melódia hogy a pokolba alakult át ekkora zúzássá!?

  Itt is jót mulattam a cseheken, amikor az óriási robbanásoknál két métert ugrottak az ijedtségtől, míg mi fel sem néztünk a headbang-elésből. Hogy az őrjöngő hangulat nehogy szertefoszoljon, következett egy szélvész, Battery néven. Az alapszakaszt pedig végül az egyik legnagyobb Metallica sláger (itt most a zúzósabb fajtákra tessék gondolni), a Master Of Puppets zárta. Őrült hangulat keletkezett e két utóbbi őrületes dal hatására, de természetesen senki sem elégedett meg ennyivel. Visszatapsolás, a banda természetesen visszajött, és a ráadás ezúttal a Black Albumot pörgette meg a jelenlévők agyában, jött az iszonyú súly, a Sad But True, a másik jól ismert Metallica dal, az Enter Sandman, és ha már az előbb a slágerekről volt szó, akkor kétségtelenül a legnagyobb sláger (ezúttal a szó szoros értelmében) következett, a Nothing Else Matters. Itt már természetesen nem volt olyan lélek, aki ne eresztette volna ki a hangját. Remek volt!
  
  De valami még hiányzott mindenki számára (vagy nekünk legalábbis mindenképp). Voltak nagy zúzások, voltak nagy éneklések, de még mindig nem tiszta a kép. A nép még mindig tapsolt, még mindig hiányérzete volt. James végül vissza is tért a színpadra, és megkérdezte, mond-e nekünk valamit az a cím, hogy Killem All? Na hát ez az! A legkorábbi Metallica album, ami maga a zúzás, maga a thrash metal, hát erről nem játszanak semmit!?
  Dehogynem! Csak épp tapsolnunk, kiabálnunk és fütyülnünk kellett érte, nem is keveset. És lőn világosság, megdörrentek a gitárok és a dobok, következett a Whiplash. Hát esküszöm, ennél találóbb nevet nem is találhattak volna ennek a dalnak (nyakcsigolya sérülés)! Nálam tényleg majdnem ez lett a vége. Simán leadhatnák a TV-ben a reggeli torna időpontjában (ha egyáltalán van még ilyen, hónapok óta nem néztem TV-t), a hatása meglenne, az tuti.
  
  Egyébiránt meg 1992 óta nem tudom, hányszor játszották ezt a számot, gyanítom nem sokszor. Szóval igazi kuriózumszámba ment ez is. Az utolsó dal a mai estén a Seek And Destroy volt, kiváló lezárása egy kiváló koncertnek. Ugyan néhány számot igencsak hiányoltunk (No Remorse, ami elég gyakori koncertdal, valamint a Ride The Lightning-ról is mehetett volna még valami, pl. egy From Whom The Bell Tolls, ami szintén elhangzik szinte minden koncerten ez a mostani kivétel volt), de hát kénytelenek voltunk beletörődni, hogy a mai napra ennyi volt. Kiszórtak még egy tonna pengetőt az első soroknak, aztán végleg levonult a banda.
  
  Szimpatikus húzás volt, hogy amint vége lett a koncertnek (Lars be is jelentette), a kivetítőkön rögtön átkapcsoltak a cseh-görög meccsre, hogy a prágai rockerek is figyelemmel kísérhessék hazájuk válogatottjának a szereplését. Mi már túl fáradtak voltunk ehhez, így vissza is indultunk a szállásunkra. Azért megjegyzem, a meccs egyedüli lényeges eseményéről mi sem maradtunk le, a belvárosban regenerálódva pont elcsíptük a görög gólt.

  Életem egyik meghatározó koncertje volt július elsején Prágában, az biztos. Akárki akármit is mond, szerintem még mindig a Metallica a világ egyik legjobb koncertbandája. Akármennyire felejthető lemezeket adtak ki az utóbbi időkben, a színpadon még mindig ők a királyok.
  
  James Hetfield az egyik legkiválóbb frontember, fantasztikusan jól kommunikált a közönséggel ma is. Ezért szeretik őt ennyire. De a többiek sem maradnak tétlenek. Ha Jamesre, Kirkre, és Robra ekét kötöttek volna, egész biztosan a T-Mobile Parkban lenne egész Csehország legjobb termése! Ezek a srácok iszonyúan felszántották a színpadot, pedig nem mai gyerek már egyik sem. Maga a színpad is óriási kiterjedésű volt, minden pontján rengeteg mikrofonnal. James még egészen a szélére is kiment énekelni. Kirk úgy hozta a szólókat, mintha csak a lemezeket hallgatnánk. De ezt tőle megszokhattuk. A koncert folyamán pedig még két szólófutamra is vállalkozott. Vállalkozott Rob is, ő a basszusgitárjával jammelt egy kicsit, miközben körbe-körbe ugrált, mint egy béka. Még az Orion számból is belecsempészett egy részt a szólójába. A végére teljesen megőrült, pörgette-forgatta a hangszerét, és a levonulásnál is csak annyit üvöltött bele a mikrofonba: Höjj! Szóval tiszta dili ez az arc, de rá még egy másodpercig sem lehet haragudni semmiért. Őszintén szólva Lars nekem a legkevésbé szimpatikus a bandában, de ez persze magánvélemény. A témáit eljátszotta, pörgött, mint a zárlatos Bíró Ica, ő is ugyancsak a szíve-lelke a Metallicának, szóval tényleg nem érheti szó a ház elejét.
  
  Felejthetetlen napokat töltöttem júniusban ill. júliusban Prágában, örökre szóló élményekkel gazdagodtam, és ebbe szervesen beletartozik a Metallica koncertje is. Ennél nagyobb öröm már csak az lenne, ha végre-végre Magyarországot is útba ejtenék a turnéjukon, nem értem miért kell ennyit várnunk. Prágában is 5 évvel ezelőtt jártak, ahogy Lars is elmondta, hozzánk miért nem tudtak átnézni?? Remélem erre minél hamarabb sor fog kerülni.

azonosító (nem kötelező):	ellenőrző kód:	gépeld be ide:

új hozzászólás írása: