December 8-án került megrendezésre a Female Metal Voices turné a Leaves´ Eyes, Sirenia és hasonló „csajos” bandák főszereplésével. A két nappal korábbi Barba Negrás eseményt viszont „nem hivatalosan” akár ugyanebbe a kategóriába lehetett volna sorolni. A moldáv Infected Rain fronthölgyeménye, Lena Scissorhands nem kis szerepet játszik a banda sikerében, a Lacuna Coil Cristina Scabbia révén a női énekes műfaj egyik meghatározó bandája, az Eluveitie esetében pedig mostanra kimondhatjuk, hogy a 2017-ben csatlakozott Fabienne Erni második frontemberré fejlődött ki a csapatban. Eleve érdekes kombináció volt közös turnéra indítani az Eluveitie-t, a Lacuna Coil-t és az Infected Rain-t, de csak első blikkre tűnik furának ez a csomag. Másodikra már nagyon is működőképes felállás ez.
Az Infected Rain ordítós-dallamos extrém metal-ja talán a legvadabb az összes közül, azonban az utóbbi pár lemezzel a Lacuna Coil is eléggé bedurvította a hangzását és a színpadi dizájnt. Az Eluveitie-ben pedig mindig is megvolt a hörgős-dallamos kombináció, valamint nekik is vannak igen tempós, szegelős nótáik.
Szóval nem kifejezetten a „széplelkeknek” szólt ez a mai este – már ha könnyedebb melódiák, andalgós dallamok híveit tekintjük annak –, hanem az agresszívebb metal hangzásra tombolni vágyókat is bőven kielégítette a felhozatal. A Barba Negrában tiszteletüket tévők száma alapján kifejezetten volt igény a három csapat fellépésére, akik külön-külön is meghódították már a magyar közönség szívét az utóbbi években.
Az elsőként színpadra lépő Infected Rain csak rövidke programmal vezethette fel az estét, de ez nem adott aggodalomra okot, hiszen Magyarországon pont a Lacuna Coil előzenekaraként mutatkoztak be, és még ebben a pozícióban is felkeltették a közönség nagy részének a figyelmét. Ez az este viszont sajnos nem működött úgy, mint a korábbi fellépéseik. Egyrészt elég aránytalan keverést kaptak, a mélyek domináltak, a gitárhangzás pedig csak néha tudott utat törni magának a hangfalakból. A nagyobb bajt viszont az jelentette, hogy Lena beteg volt, vagy meg volt fázva (ezt a hirtelen beköszöntött hideg miatt meg is tudom érteni), de ma nagyon nem jöttek ki neki a hangok.
Küzdött szegény, mint malac a jégen, a hörgős részeket még nagyjából abszolválta, de a dallamos énekre váltás a legtöbbször nem sikerült neki elég tisztán. Magukkal a dallamokkal is megszenvedett, amiket azért sikerült a vállalható szinten belül tartani. A konferálásokat is halkan, szinte suttogva tudta csak megtenni – ennek ellenére így is sűrűn hangoztatta, mennyire örülnek hogy itt lehetnek és mennyire szeretik a magyar közönséget.
Rögtön két remekül eltalált dallal kezdtek, a 2017-es lemez csúcsteljesítményét jelentő Mold-dal és a legújabb Endorphin legeltaláltabb nótájával, a Passerby-jal. Sajnáltam, hogy nem tudtak megdörrenni ezek a dalok úgy, ahogy igazán kellett volna. Hallhattuk még az előző lemezes Orphan Soult-t, majd pedig friss tételek sorakoztak a Lure, Black Gold, The Earth Mantra képében. Zárásként a 2014-es Embrace Eternity-n szereplő Sweet, Sweet Lies-t hallhattuk.
Annyi szerintem mindenkinek lejött, hogy okkal turnéznak a moldovaiak olyan bandák társaságában, mint az Eluveitie és a Lacuna Coil. A srácok kifejezetten lelkesek voltak és az ezúttal vöröses színű műrasztáit dobáló Lena is próbálta felvenni a ritmust. Ha valakinek nem ütött be ez a koncert, annak azért bátran javasolnám, hogy adjon még egy esélyt a csapatnak, mert a ma látottnál sokkal több van bennük. Akik jelen voltak a Rockmaratonos vagy a Kék Yukas bulijukon, azok tudják, miről beszélek.
Ha valaki egy időgéppel került volna a 2000-es évek elejéről ide a Barba Negra klubba, annak egyrészt ezúton is gratulálunk, másrészt igencsak meglepődne a Lacuna Coil hangzásán. A kezdeti gothic-os vonalat igencsak bedurvították a 2016-os Delirium albummal, a legfrissebb Black Anima pedig tovább halad ezen a vonalon.
Már a színpadképe is elég kemény a csapatnak. Az előző diliházas, kényszerzubbonyos dizájnt felváltotta egy sötétebb, csontváz-szerű kinézet. Cristina és Andrea pedig kiköpött úgy néztek ki, mintha az Assassin´s Creed játékból léptek volna elő (annak is a Syndicate részéből, mert ott rohangált férfi és női főszereplő egyaránt fekete csuklyában). A masszív megszólalást Diego Cavallotti 7 húros gitárja (!!!) támogatta meg. Ilyesmi korábban elképzelhetetlen lett volna egy gothic bandánál.
A számok is ennek megfelelően az elsősorban az újkori időszakot képviselték. A Blood, Tears, Dust még az eggyel korábbi Delirium albumot idézte meg, az Our Truth pedig a kicsit dallamosabb vonalat jelentő 2006-os Karmacode lemezről érkezett. Ez után viszont a Black Anima dörgött a Reckless és a Layers Of Time dalokkal, de innen még előkerült a Sword Of Anger és a Veneficium is az este folyamán.
Valóban elképesztő a hangzásbeli különbség. Némelyik dalban egyenesen Slipknot-os (!!) hatásokat lehetett felfedezni, máshol meg egy az egyben Korn-os (!!!) megoldásokat alkalmaztak. Ez az új dizájn még inkább hozzátett ahhoz, hogy Cristináékat keményebb kötésű zenekarnak kelljen innentől tekinteni. Andrea Ferro-nál is megfigyelhető volt, hogy az újabb számokban inkább hörgött, a régebbiekben pedig a dallamos ének volt nagyobb arányban jelen.
Pont a koncert közepén sütötték el feldolgozásként az Enjoy The Silence-t a Depeche Mode-tól, amit szerintem teljesen fölösleges lépés volt. Oké, a közönség persze zabálta és énekelte. De egy 9 lemezes bandától, pláne egy ilyen viszonylag rövidített setlist-nél bőven találhattak volna saját szerzeményt, másrészt én nem igazán bírom a Depeche Mode-ot, ez a szám is a könyökömön jön ki. Egyéni szocprobléma, tudom.
A már említett Black Anima-s számok mellett hallhattuk még a The House Of Shame-et, a Heaven´s A Lie-t és a Nothing Stands In Our Way-t. Ez utóbbiaknál volt feltűnő a kontraszt az újkori 7 húros betonozásokkal szemben. Ennek ellenére a Lacuna Coil igazán meggyőző koncertet adott. Kifejezetten jól áll nekik ez a modern felfogás, azon kevés zenekarok közé tartoznak, akik elég jelentőset tudtak újítani az idők folyamán a stílusukban, mindez mégse hátralépést vagy önfeladást, hanem előrelépést jelentett.
Az Eluveite is igen jelentősen megújult az utóbbi években, de ez inkább a tagságot, mintsem a zenei világot érintette. Az alapító tagok közül már csak Chrigel Glanzmann énekes van 2002 óta a fedélzeten, rajta kívül a basszer Kai Brem a legrégebbi arc, de ő is 2008 óta tag. A többiek mind a nagy 2016-os megújítási hullám után érkeztek. A legfontosabb karakterré viszont az a Fabienne Erni vált, aki ugyan a hárfáján nem sokat tesz hozzá a zenei összképhez (legalábbis – pláne élőben – az ő játékából gyakorlatilag semmi nem hallatszódik ki), rendkívüli énekhangja azonban megbabonázza a hallgatóságot.
A csapat elsősorban a legutóbb megjelent Ategnatos albumát preferálta (Ategnatos, Deathwalker, The Slumber, Worship, Ambiramus, Breathe, Rebirth), de a többi elhangzott dal jó része is a 2010-es évek utáni korongokról kerültek terítékre. A King és a rögtön utána következő, eredeti nyelven előadott The Call Of The Mountains az Origins lemezt képviselte, a Quoth The Raven és a koncert végén előkerülő, közönségéneklést eredményező Thousandfold 2010-ből szólt, de az akusztikusabb hangvételű Evocation II lemez is előkerült.
Erről az Artio és az Epona számokat játszották el, amik kifejezetten Fabienne pillanatai voltak. A vörös hajú énekesnő ekkor valóban magához ragadta a kezdeményezést és teljes értékű frontemberként vezényelte le a dalokat, elsöprő énekhangja szinte leiskolázta az egész mai mezőnyt. Én személy szerint örülnék neki, ha a későbbiekben őt még inkább előtérbe tolná az Eluveitie, mert Fabienne képességeire nagyon is lehet építeni. Az Ategnatos album sok élvezhető pillanatot hozott, de úgy teljes egészében mégsem érzem átütő teljesítménynek, szóval várom még ennek a felállásnak az igazi kibontakozását.
Így is volt némi hiány, a hegedűs Nicole Anspergert nem láttam a deszkákon, helyette egy általam nem beazonosított hegedűs hölgy játszott, elég lelkesen. A tekerőlantos Michalina Malisz kicsit erőltetettebb mozdulatokkal dobálta a haját a deszkákon, nála jóval karakteresebb volt elődje, Anna Murphy. Azért a dolgát így is ellátta. A gitárosok érdekes módon kicsit kevésbé tűnnek hangsúlyosnak a bandában, pláne ahhoz képest, hogy gitár alapú műfajról beszélünk. Vagy lehet, hogy ők sem annyira karakteres fazonok. Azért egy-két gitárszóló mégis elröppent a buli folyamán.
Észrevehető volt, hogy a frontember Chrigel Glanzmann sok esetben engedett teret a többieknek, pláne Fabienne-nek, szóval nem ő akart állandóan a fókuszban lenni. Szokásához híven sokféle hangszert kézbe vett a koncerten, jellegzetes hörgése is színesített a számokat. Azonban a konferálások alatt nagyon halkan beszélt, szinte csak suttogott. Sokszor nem is lehetett érteni, mit mond. Talán ő is meg volt fázva?
Mindent figyelembe véve az Eluveite is meggyőző koncertet adott, bár talán a Lacuna Coil hangulata magával ragadóbb volt. A svájci társaság is jól játszott és szimpatikus volt, de valamiért teljesen kikoptatták a programból a 2010 előtti szerzeményeket, amelyek pedig simán lehetnének az este legemlékezetesebb, legkarakteresebb dalai. Az egy szem Inis Mona maradt a végére, de ezek szerint olyan dalokban már ne reménykedjünk, mint a Primordial Breath, Gray Sublime Archon, Bloodstained Ground, Your Gaulish War, Of Fire Wind & Wisdom? Nyilván azon is múlik, ki melyik korszakban ismerte meg az Eluveitie-t, de nekem mégis hiányoznak ezek a nóták.
Ez volt hát a három csajos banda keménykötésű koncertje. Nem szeretnék tetszési sorrendet felállítani, mindegyik buli más miatt volt jó. Egyedül az Infected Rain lógott ki lefelé, de ez rajtuk kívül álló körülmények miatt alakult így. Egy biztos: bármelyik formáció jön újra mifelénk, én biztosan ott leszek.
10:55
