beszámoló [fesztivál] 2004. szeptember 22. szerda 12:42
nincsen hozzászólás
szerző: TompiSummerground Fesztivál 2004 augusztus 18-22, Pécs-Hírd
Az elképesztően sűrű nyári koncertáradat méltó lezárásának bizonyult a Pécs melletti Summerground fesztivál, hiszen nemcsak a kiváló hazai és külföldi bandák miatt volt érdemes közel négy és fél órát utazni, hanem az elképesztően gyönyörű táj miatt is. A koncertek egy fák által körülvett völgybeli erdészház környékén kerültek megrendezésre, amelyet kisebb tavak is szegélyeztek, és az esztétikai élmény mellett a hőguta és a másnaposság kínjainak enyhítésre is tökéletesen alkalmasnak bizonyultak
0. nap
Ezen a napon még minden a terv szerint haladt, vagyis mind a két fellépő zenekart meg tudtam nézni. A gyors sátorverés után tettem még néhány hosszú lépést, és már színpadra is lépett a pécsi Triton. Két saját szerzeménnyel kezdtek, majd olyan régi magyar klasszikusok dalait játszották, mint az Ossian, vagy a Pokolgép. Végül is a Magányos Angyal, a Jel és a többi sláger rendesen beindította a közönséget, és a frissen kialakult buli hangulatot még fokozni is tudták a Tankcsapda két újabb számával, nevezetesen az Üdvözöl a Pokollal, és a Mindig Péntekkel. Nem az én zenémet játszotta és játssza a Triton, de aki a jelenlévők közül otthonosan mozgott a tradicionális metalban, szemlátomást remekül érezte magát.
Egészen más irányt képviselt a Dombóvárról érkezett Prompt. Ők is többnyire a feldolgozásokat erőltették, mindössze négy vagy öt saját darabot vezettek elő, amelyeket úgy tudnék jellemezni, hogy körülbelül hasonló dalokat írna a Prong ritmusszekciója Dimebag-gel és Rob Zombie-val jammelve. Mindehhez társult egy jó adag rocknroll-os húzás, ami sajnos a színpadi mozgásról nem jött le. Sebaj ez idővel és gyakorlással megoldhatő, a lényeg úgyis a zene, az pedig teljesen rendben van. Maximálisan ültek a feldolgozások is, csak itt-ott csúsztak be hamisabb hangok, (a Cemetary Gates-ben például) de azt például sosem gondoltam, hogy hallok majd autentikus White/Rob Zombie interpretációkat! Volt még Sepu, Pantera, Corrosion of Conformity, és P.Lost átirat is egyébként, ezeket is teljesen hitelesen adták elő. A koncert után még jó hosszúkat léptem hatvan forintos zöld veltenivel aminek meg is lett a böjtje
1. nap
A hajnali kilenc órai kelés után Monthy Phyton filmbe illő jelenetek sora várt rám. Először egy kedves úriember verte fel a tábort, hogy valaki ugyan menjen már, és igyon vele, mert egyedül nem szeret. Utána újdonsült szomszédaim vettek érzékeny búcsút, mivel három napra szánt pénzüket tíz óra leforgása alatt elitták, de érdekes volt a részeg sátorverők alkotta Laokón-szoborcsoport is. Délután három óra felé meglehetősen fáradtan haladtam a nagyszínpad felé, ahol az Age Of Agony játszott. Fantasztikus dinamizmusuk, és zenéjük sötét atmoszférája finoman szólva is magával ragadó, el is felejtkeztem minden bajomról. Megszólalásuk közelített az ideálishoz, ez különösen a szép számban előforduló vonszolós, belassult témáknál tűnt fel. A XIIIth Centuryval kezdődő programjukban black és death metalos elemek is felbukkannak, talán utóbbiból kaptunk többet az arcunkba. Az előadásmód is meggyőző volt, fennakadt szemekkel, elborult ábrázattal darálták el az olyan dalokat, mint az Eternal, az On Bloody Pathways, vagy a nevéhez méltóan fagyos Winter (I Die With You).
Nem kis fanatizmusról tesz tanúbizonyságot az sem, hogy ilyen melegben, ilyen korai időpontban, viszonylag kevés néző előtt ennyire odatették magukat, különösen a tipikusan death metalosan marcona külsejű frontember és basszusgitáros tűnt megszállottnak. Kár, hogy zalai a csapat, mert szívesen megnéznék még Budapesten is hasonlóan vehemens Age Of Agony koncerteket, és félek erre nem túl sűrűn lesz alkalmam. (Bár cáfolnának rám!)
A Megazetor zenekarra azóta vagyok kíváncsi, mióta láttam egy szórólapon, hogy Death estet tartottak a megboldogult Chuck Schuldinier emlékére. Ez a tény azt hiszem önmagáért beszél, és sejteti, hogy a tagok nem mindennapi hangszeres tudással rendelkeznek. Most csak egy Death nótát, nevezetesen a Crystal Mountain-t iktatta műsorába a hawaii ingben pompázó frontemberrel kiálló négyes, de nem hiszem, hogy bárkinek is hiányérzete lett volna, hiszen a Megazetor dalai elégé hasonlítanak a gitárzseni szerzeményeire. A hangzás itt viszont kifejezetten pocsék volt, úgyhogy jóformán csak sejtettem, hogy mit is takarhat el a gerjedés a Reflections Of Hate-ben és a Colorless-ben. Egy hosszabb technikai szünet is hátráltatta Őket, úgyhogy nem is adták elő a teljes programjukat.
Hasonló hangzásbéli fogyatékosságoknak köszönhetően volt élvezhetetlen a basszer nélkül kiálló Blood Rainbow műsora. A zajmassza egyszerűen eltemette Hóhér és Flo fifikásan megcsavart riffjeit, és a dallamos göteborgi harmóniákat. Az Inquisition és a Pangea fémjelezte koncertből egyedül az énekes embertelenül mély hörgéseit lehetett tisztán kivenni, ami ilyen körülmények között, hosszú távon azért nem túl szórakoztató. (Később tudtam meg, hogy az eredeti hangosító gárda az utolsó utáni pillanatokban mondta le a fesztivált, helyetteseik pedig nem voltak felkészülve egy ilyen nagyságú feladatra.)
A Gholgoth nálam egyértelműen elvitte a nap fellépője, és a fesztivál meglepetése címet. Amikor utoljára láttam őket az Aborym előtt nem kötöttek le túlzottan, de most félelmetesen jók voltak. Eljátszották az összes dalt a Somnus Mortis Imago című első lemezükről, amelyek élőben is rászolgáltak a nemzetközi fórumok méltatására. Különösen a Dead Star volt elementáris, de a többi szerzemény is rám ijesztett komor és sötét hangulatával. A Megazetorban is érdekelt Kliment László és korábbi Diafragma tag Kovács Tibor gitárjai úgy szóltak, ahogy kell. Ebben a stílusban ezt elég nehéz összehozni, egy kezemen meg tudom számolni hány tökéletesen megdörrenő black metal koncerten voltam már. Itt minden rendben volt, a riffek ugyan nem sok dallammal kényeztettek minket, de így is volt egy rideg, dermesztő kisugárzása a zenének. Az énekes konferálása kicsit akadozott ugyan, de még így is nagyot alakított a Gholgoth, tessék belegondolni, negyven fokban, világosban, black metalt játszani
A Malediction már azzal belopta magát a szívembe, hogy két gitárosuk Morbid Angel pólóban lépett színpadra. Ahol el is időztek egy jó darabig a beállással, de megérte, mert egy színvonalas fellépést láthattunk így, ahol minden a helyén volt. Szokásos Slayer, Terrorizer, és természetesen Morbid Angel feldolgozásokkal megspékelt műsorukat adták, és örömmel vettem észre, hogy a közönség javarésze már a hangulatos témákból és megtekert floridai riffekből építkező saját nótákra is vevő volt, komoly headbang indult be a nézőtéren. Elemében volt a zenekar, különösen az énekes volt felspannolva, ami logikus is, neki csak egy mikrofont kellett lóbálnia, persze a jó kis véres-beles hörgések, és süvöltések mellett. Főként az új minialbum, a Whirl Evoken By Prayers volt terítéken, amelyről a Suppress Wrath-t a hitgyülis Németh Sándor drága kedves édes anyukájának címzett a csapat.
A lábatlani Christian Epidemic-ről nem sok információval rendelkeztem, de azzal azért tisztábban voltam, hogy Stryper dalt tőlük sem várhatok. Volt helyette Újjászületés, Gyász, Fájdalom Koronája, és eljátszottak egy új nótát, a Könnyek Könyvét. A szép számban jelenlévő rajongók komoly ovációval és nyomulással fogadta az előzőekhez hasonlóan ezt a durvulatot is. Olyasmi stílusban fogant, mint az általam hallott szerzemények, csak itt még helyet kapott egy tonnás doom riff is, ami kifejezetten jól esett a sok szélvészgyors tekerés közepette. Ezekben tökéletes egységbe forrnak náluk az északi black-es, és a hagyományos, döngölő death-es zúzdák, szerintem nincs is értelme elemezgetni, hogy milyen műfajban alkotnak, a Christian Epidemic talált egy saját hangot, amibe rengeteg minden belefér.
A Sear Bliss koncertje előtt pont azon töprengtem, hogy vajon jó ötlet volt-e az, hogy Ancient előtt játszanak? Mindkét együttes zenéjében találhatunk ugyanis billentyűket, ellszállós atmoszférikus pillanatokat, a hurrikánszerű száguldások közepette. Nos, a félelmem némiképp alaptalannak bizonyult, mert más okokból kifolyólag ugyan, de egyikük sem élt a szintetizátor adta lehetőséggel. A Sear Bliss hangszere nem sokkal a fellépésük előtt egyszerűen bemondta az unalmast, így egyedül Pál Zoltán harsonás felelt az emelkedett hangulatokért. Azokból pedig volt bőven, elég csak a Death In Torment-re, vagy a Twilight-ra gondolni. Sajnos jutott még a technikai hibákból későbbre is, mert Csejtei Csaba gitárja rakoncátlankodott jó párszor, de engem mindenért kárpótolt a két új nóta. Nem ismerem még a Glory and Perdition-t, de ha többi szám is ilyen, mint ez a kettő, akkor sürgősen pótolnom kell ezt a hiányosságot. Nagy András énekes ugyan folyamatosan szabadkozott, hogy mennyivel jobb lenne a koncert a szintetizátorral, de a Two Worlds Collide így is majdnem olyan volt, mintha két világ ütközött volna össze a színpad előtt. Mellesleg pedig jobbak voltak az Ancient-nél
Ezt én annak tudom be, hogy az olaszországi norvégok megpróbálták teljesen zúzósra venni a figurát. Ha úgy tetszik, nevezhetjük ezt biztonsági játéknak, hiszen a plusz egy gitáros csatasorba állítása, és megszólaltatása lényegesen egyszerűbb feladat, mint beépíteni egy lágy női dallamot a zenébe, vagy beteríteni azt jó vastagon szintiszőnyeggel. Így csak egy szokványos black metalnál volt éppen jobb a Ponderous Moonlight-tal induló koncert, ami egy fesztiválon még jó volt, de ez egy önálló bulin nem működött volna szerintem. Mondjuk jó volt hallani a friss Night Visit olyan dalait, mint a Rape The Children Of Abel, a címadó, vagy az Envision Of The Beast, amit egyébként előszedtek még egyszer a ráadás alatt. Nem lehetett panasz a látványt illetően sem, Aphazel énekes/gitáros a jól bevált arcfestés mellett még szokásos szado-mazo töviskoronáját is viselte, a hórihorgas Dhiloz basszusgitáros pedig egy díszes bársonyingben pompázott. Kár, hogy a Draining-ről, a Cosmic Exile-ról, vagy a norvég nyelvű Det Glemmte Riket-ről hiányoztak Jesus Christ! díszítései, futamai. Egyfajta második introként felhangzott még az Audrianna a Blackest Wings előtt, de a koncerten összességében csak a lávaszerűen hömpölygő riffek uralkodtak. Amelyek meg is dörrentek rendesen, egészen jó, arányos hangzást csiholtak a zenészek a technikusokkal karöltve. Számomra itt be is fejeződött az első nap, és a cseh Adultey viking himnuszait már sátram mélyéről hallgattam.
2. nap
A második nap már jóval változatosabbnak ígérkezett a program, és örültem, hogy lesznek már dallamokat is felvonultató csapatok. (Nem mintha bajom lenne a présgépszerű zenékkel, sőt, de az előző napi tömény dózis után kifejezetten jól esett ez a huszadikai pihenő.) Délelőtti városlátogatásom alkalmával tudtam meg, hogy a Beneth és Gate Of Darkness elmarad, mert az együttesek tagjai balesetet szenvedtek Horvátországban. A helyzet súlyosságát azt hiszem hűen reprezentálja az, hogy Kelemen Albert GoD énekes elsősorban annak örült, hogy zenészei és barátai életben maradtak, és nem az elmaradt koncert miatt bosszankodott. Ezúton is jobbulást kívánok nekik! A hollandiai I.NR.I. már korábban lemondta a bulit, a Nevergreen viszont csak ezen a napon közölte, hogy mégsem lép fel, és ez a tény bizony valószínűleg sok rajongót ijesztett el a fesztiváltól.
Ezen összevisszaságoknak köszönhetően egy órát csúszott a program, amelyet a Chaos Of Disorder kezdet az 1996-os Roots-ig visszanyúló műsorával. Én pont a jól ismert refrénnél értem a színpadhoz, ahol olyan lelkesen nyomultak, mintha tömegek zúznának a dalaikra. Ehhez képest néhányan szemlélték csak őket, főként a hőségnek, és a korai időpontnak köszönhetően. Az említett Sepultura feldolgozás és a későbbi Soulfly dal aligha volt véletlen választás, saját szerzeményeik is azt a fajta törzsi dobokkal, betonozásokkal fűszererezett extrém-brutál vonalat képviselik, mint Max Cavalera mindenkori csapata. Elsőre egy nagyon lelkes és őszinte banda benyomását keltették, ugyan nem túl forradalmi a zenéjük, de egy kellemes nyaktornát szerintem bármikor biztosítanak az arra éhes közönség számára.
A kontraszt nem is lehetett volna nagyobb, hiszen Chaosék pitbull-szerű metalja után a progresszív vizeken evező Neverwood következett. Ők mostanában eléggé ráfeküdtek a koncertezésre, ami a nem csoda, hiszen a kanyarban van a Mindgames című új lemezük, a. (Lehet, hogy meg is jelent már azóta.) Erről az albumról játszották éppen a Jeanne DArc-ot, Remembrances Of The Fallen Angel-t, és a The Colonists - Black Leaves Fall-t amikor belenéztem a műsorukba, és ennyi idő alatt is bőven lejött, hogy nagyon értenek az Enchant, Fates Warning jellegű hangulatos dallamokhoz, nem okoz gondot nekik harapós, kemény riffelés sem. Aki a fenti bandákat szeretné elképzelni egy metalosabb verzióban, kössön barátságot a Neverwood-dal!
A Monastery személyében ismét egy zordabb zenét játszó csapat lépett a színpadra. Ha valaki megfigyeli a csapat emblémáját, feltűnhet neki, mennyire hasonlít az a Fear Factory jelére. A muzsikát hallva sincs ez másképp, nekem is egyből beugrott Burton C. Bell brigádja a nagy szaggatásokat figyelve. Később itt-ott feltűntek még Korn és Obituary hatások is, utóbbi elsősorban a szigor és Frici hangja miatt, (állati szuggesztív egy frontember) utóbbi, pedig a mozgás és a kiállás miatt. Szép sorban jöttek a Fuck This World jellegű energikus diótörők, de egy kicsit több változatosság azért jól jött volna, amit valószínűleg sejtenek ők is, mert a sok sulykolás közé már beépítetek tempósabb reszeléseket, amik szerintem nagyon rendben voltak
A Casketgarden mostanában mindenütt ott van. Hál istennek, teszem hozzá sietve. Ugyan én nem tudom őket mindenhol megsasolni, de azért igyekszem. Ennek köszönhetően ismerősen is csengtek az olyan dalok, mint az Open My Casket, a Non-Existent, vagy a Seventh Scar. A melodikus pusztítás hazai mesterei jó szokásukhoz híven zúztak rendesen, közben pedig csak úgy áramlottak az egymásba fűzött dallamok, zenéjüknek valamiféle különleges sodrást, hullámzást biztosítva. Csak a rend kedvéért jegyzem meg, hogy volt még a Heartwork is, de Tóth Björn Balázsék koncertjei már rég nem a feldolgozásoktól működnek... .
A Gutted pedig egyszerűen szétkapott, mint hülyegyerek a mikuláscsomagot. Eddig sem játszottak lágy zenét, de most, hogy két új gitárosuk tökéletesen beilleszkedett, egyenesen embertelen, amit művelnek. A dobost ezúttal is ámulva és szájtátva figyelte mindenki, ami nem csoda, mert egyrészt tényleg iszonyú gyors, de a száguldás közepette még arra is marad energiája, (és ideje) hogy díszítéseket is tegyen a témái közé. Főként a Defiled volt terítéken az este folyamán, de Purify By Suicide, és társai mellett elhangzott egy új nóta a hamarosan megjelenő második lemezről, amellyel talán még jobban a lovak közé csapnak. Később megtudtam, hogy szövegileg sem fog kilógni a sorból, de hogy miről szól azt most nem merem leírni...
Az aznapi főzenekar, a Master nem nagyon tömjénezte magát. Feljöttek a színpadra, és egy rövid beállás utána minden cicoma nélkül fogtak neki a reszelésnek. Szinte megállás nélkül, egyvégtében nyomták le az egész műsort, csak néha szólt egy-egy szót a vokalista, Paul Speckmann, legújabb lemezének nyitódalát, a You Will Be Blamed-et például George W. Bush-nak küldte. Erről az albumról játszottak a legtöbbet, volt még a Rights of Life, a Serpents Tounge, és a Whatever, Whenever, Forever is. Valójában egyébként teljesen mindegy volt mit játszottak, mert így szünet nélkül egy hatalmas masszává vált a koncert. Mondjuk ettől Master a Master, senki nem várt itt Psyhotic Waltz jellegű utazást, vagy Dream Theathre szerű virgázást, de a sivító szólók, a rock n roll-os tempók és Speckmann ráspolyos hangja teljesen a helyükön voltak. Sokszor jutott eszembe a mindenható Motörhead is, párszor még a látvány is Lemmy brigádját idézte, kezdve a dobos vállból indított cséphadarásával, egészen az ég felé kiabáló frontemberig. Tény, hogy nem volt éppen a leginnovatívabb ami műveltek, de egy legendától még ez is belefér, másrészt pedig jól megdobta a fesztivál hangulatát ez a jó kis mocskos ős-death!
A Fekete Sereg koncertje előtt még elszaladtam enni, de sajnos csak a levonulását sikerült elcsípnem az egyen-pólóban, pallossal kiálló csapatnak. Ha már szóba került az evés, hadd ejtsek néhány szót a konyháról. Igen, itt rendes konyha volt, változó menüvel, ami igazi felüdülést jelentett a fesztiválok szokásos hamburger-gyros-hot-dog szentháromságával szemben. Kitörő örömmel fogadtam hát az egészen korrekt árú gulyáslevest, a cigánypecsenyét, vagy az erdélyi flekkent.
A püspökladányi Dying Wish már erősen megfogyatkozott számú közönség előtt lépett színpadra, de úgy érzem, maguk mellé állították ezt a pár embert dallamos, különféle északi hatásokat rejtő zenéjükkel. Elsősorban a Neverending Road album dalait játszották, amelyben mind a két új tag, az énekes és a dobos is kiválóan teljesített, átugrották az elődeik által magasra rakott lécet. A régi gárdából különösen Papp Lajos tűnt aktívnak, dallamos riffjei mellett zaftos hörgéseivel is segítette a produkciót. Tagcsere ide, tagcsere oda, ez a koncert bebizonyította, hogy a Dying Wish még mindig meghatározó tényezője a magyar underground szintérnek.
Számomra itt véget is ért a nap, és be kell valljam, nagyon sajnáltam, hogy a kis színpadon nem tudtam semmilyen együttest megnézni, a metal napokon. Lemaradtam így a Hell Bell-ről, akit mindenki dícsért, nem láttam a Sub-Rosa-t sem, akiket András kollega ajánlott, és még sorolhatnám. Szerencsére a harmadik napon már lehetőségem nyílt arra, hogy itt is nézelődhessek.
3. nap
Számomra a Vigyázz Lépcső volt az első vasárnapi fellépő. Kicsit berzenkedtem a furcsa név miatt, de a zenéjük kapásból meggyőző volt. Hogy mást ne mondjak, leporoltak egy ETA szerzeményt is, azt hiszem innentől fogva a hitelességről nem kell többet szólnom. Saját dalaik is nagyon érdekesek voltak, nem hasonlítgatom őket senkihez, de úgy érzem a Kevés pólókat nem (csak) azért hordják, mert tetszik nekik a rányomott minta. Az Induljon Banzájt jó poénnak tudtam be, de mégis szívesebben emlékszem a bajai brigádra mondjuk az Áradás miatt.
A N.O.R.M. Paksról érkezett, és jó kis ska-t nyomott a Kisszínpadon. Dalcímekre már nem emlékszem, de azt tudom, hogy muzsikájukban minden a helyén volt. Nem értettem mondjuk, hogy miért pogoznak a zenéjükre az emberek, de egy nagyon jó, hangulatos bulit csaptak.
Az Elemi Állapot követte őket ezen a színpadon, akik már hagyományos, régi vágású punkot játszottak, olyan Sex Pistols szerűen. Gitárjaik nem voltak behangolva, pontatlanok is voltak, de ez senkit nem érdekelt. A Picsa feldolgozás előtti párbeszéd azt hiszem mindent elárult a hozzáállásukról. A vokalista ugyanis a sárgaföldig lehordta zenésztársát, amikor a gitáros megjegyezte, hogy ő bizony nem tudja a dalt rendesen. Kifejtette neki, hogy ez punkzene, és hogy ilyen apróságokkal nem kell törődni, az érzés a lényeg. (Szerintem tökéletesen igaza van!)
Visszatértem a Nagyszínpadhoz, hogy megnézzem az Éhenkórászokat. Ők is tradicionális punkot adtak elő, de jóval professzionálisabban, és több emlékezetesebb dallammal. Talán az Auróra neve ugrott be a legtöbbször, különösen az olyan nóták hallatán, mint a Veri az eső az ablakot, vagy a Város főterén. Zeneileg is megütik a hazai elit szintjét, de a szövegek tekintetében, meglehetősen előkelő helyen állnak ebben a képzeletbeli versenyben. Persze a műfajban szokásos témákat boncolgatják, de messze nem a szokásos primitív módon. Jó példa erre az Üdvözöl a média, amelyet kétszer is játszottak a lelkes pogozók legnagyobb örömére.
A Kisszínpadon már csak a Légkalapácsot tudtam elkapni, akik a környezetszennyezést, és a televíziót ostorozták old school hardcore-jukkal. A két énekessel kiálló csapat játszott még egy Cause For Alarm, és egy Agnostic Front dalt is, kár hogy nem akadt elég jelentkező a singalong-ra, mert ezen irányú vágyait itt aztán kiélhette volna mindenki.
A nap első külföldi felépője a hollandiai Little Rascals volt. Egy hatalmas busszal érkeztek, amit nem tudtam mire vélni, mert csak hárman voltak. Később felvilágosítottak, hogy ez az ő otthonuk. Hiába, élni tudni kell. Zenéjük is hasonló szemléletről tett tanúbizonyságot, egyszerű lecsupaszított rock and roll volt ez, olyan dalokkal, mint a Perfect Smile, vagy a Gimme, Gimme RnR . valószínüleg senkinek nem lesznek a kedvenc zenekara, de szerintem ezzel ők is maximálisan tisztában vannak.
A debilkór jeles hazai képviselői ugrottak szó szerint a Nagyszínpadra. Slayer módra hármas dalcsokorban reszelték a számaikat, azonban a várt War Ensemble/ Mandatory Suicide/ Raining Blood helyett itt Britni Szpírsz/ Bal Herém/ Kakipisi volt. A közönség itt is vette a lapot, tisztességes kis daráló alakult ki. Balage Steel egyébként sértődését is kifejezte, amiért nem az Ancient előtt játszottak, mert tulajdonképpen az FRL is egy sötét lelkű pogány black metal horda. Be is bizonyították ezt a Dogri Nadi-val. A fő szám azonban az volt, amikor Balázs leszaladt a színpad mögé, mert kis dolga akadt. A jelenetről videó felvétel is készült
A Prosectura ugyanezt vezette elő, csak metal és az exkluzív felvétel nélkül. Igazi best of műsort játszottak, amibe belefért a Lepke, a Tahó család és szájukra vették még Barbarát is. A botrányosan gyenge hangzás ellenére a közönség igen lelkesnek mutatkozott, és a hatalmas eső elől a sátorba menekülve ropták a táncot. Nagyon jó kis buli volt ez, csak az FRL tornaórája után kicsit statikusnak tűnt.
A szlovákiai Konflikt már lényegesen jobban dörrent meg, ami jót is tett a némi thrash hatásokat mutató zenéjüknek. Természetesen nem Testament/Death Angel jellegű dallamorgiákra gondolok, hanem olyan Sodom jellegű csapkodásra, amelyek nagyon jót tettek ennek az igazi punk zenének. Sokan ismerték az együttest, ami nem csoda, hiszen sok koncertet adtak már idehaza, és az sem utolsó szempont, hogy az összes daluk letölthető az oldalukról. Jó is volt látni, ahogy százak kiabálták, hogy Policija, Korupcija!
Igen, százak, ezen a napon már jóval többen jöttek el köszönhetően az Aurórának, és a Hétköznapi Csalódásoknak. Vigiék léptek fel előbb, és látszott, hogy a tömeg már ki volt éhezve rájuk rendesen. Azt hiszem, nem okoztak senkinek csalódást, mindenki megkapta a kedvencét, legyen szó a Hello Miszterről, a Kis Anarchiáról, vagy a Munkanélküliek daláról. Annak ellenére, hogy Qka mostanában inkább gitárt ragad trombita helyett, a hangzás itt nem volt egy etalon, de nem is Arcturus koncertre jöttem. Szerencsére azért előkerült a fúvós hangszer is, nevezetesen a Múltak az években, ami a kedvenc Auróra nótám. Ha csak ezt játszották volna, én akkor is boldogan dőltem volna hátra.
Erre azonban még várni kellett, mert következett a félig meddig helyi Picsa. Egy hatásos Tiszta szívvel átirattal kezdtek, ami után nem is következhetett más, mint a Város peremén. Nagyon elemében volt a csapat, különösen az énekes Megyeri Feri. Gesztikulált, közvetlen volt, kiosztotta a miniszterelnököt, a basszusgitárost, hogy a többieket ne is említsem. Elég sokat játszottak, de ezt senki nem bánta, mindenki énekelt legyen szó olyan újabb nótákról, mint az Új Germinál, a Dollár, Hatalom, Pornó, vagy régi klasszikusokról, mint a Commandante, vagy az Ostoba. Számomra komoly meglepetés volt, hogy olyan lazább darabok is befértek a repertoárba, mint a Belfast, vagy a Vonatlesők. És még ha az Utazó is elhangzott volna
Nem irigyeltem a Nem Érdekest, mert pár ember maradt csak a sátorban mikor elkezdték műsorukat. De elveszettségnek a nyomát sem fedeztem fel rajtuk, olyan lelkesen játszották a hamisítatlan ska zenéjüket. Volt itt minden, a helyben futástól kezdve a Bad Manners feldolgozáson át a trombitáig minden, ami beindíthatja azokat, akik fekete-fehérben (vagyis pepitában) szemlélik a világot. Énekeltek Zorroról, beszóltak a vegan-sxe arcoknak, dicsőítették a ZTE-t, mindezt úgy hajnali kettő felé, kicsattanóan vidáman táncolva. Nem érdekes milyen áron, de Nem Érdekes koncertet Budapestre, minél előbb!
Utánuk sem a Szakadék sem a Negathyw Hozzáállás nem csapot földhöz, de előbbi helyenként metalos riffjei, utóbbi feldolgozásai fölráztak egy kicsit, de már bőven eluralkodott rajtam a mögöttem lévő három nap alváshiánya, és bedőltem, a teljesen beázott sátramba. Másnap reggel mikor útnak indultam, a Picsa bőgőse Vili még iszogatott a pultnál, a kocsmárosok pedig üres hordókat csapkodva invitálták sörözni az embereket. Remélem ezzel a két kis életképpel a fesztivál hangulatából is sikerült visszaadnom valamit. Részemről jövőre ugyanitt!