lemezajánló [nagylemez] 2004. szeptember 18. szombat 17:43
nincsen hozzászólás
szerző: TompiDizzee Rascal: Showtime CLS Records
A semmitmondó borítóra pillantva azt hinné a gyanútlan hallgató, hogy Dizzee Rascal is egyike azoknak az amerikai RN B sztároknak, akik kőkemény rapper álarca mögé bújva csajokról meg partikról hadarják a filozofikus magasságokban szárnyaló szövegeiket. Elég azonban meghallgatni a Showtime első pár másodpercét, és máris feltűnik, hogy Dizzee Diz nemcsak abban különbözik Puff Daddy-től, hogy nincs a nyakában félméteres bizsukereszt.
Slágeresnek a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető címadó darab bizarr ütemezéssel és disszonáns, fura hangokkal nyitja a lemezt. A 19 éves(!) MC pedig egy freestyler spontaneitásával és lazaságával jutatatja tudomásunkra, hogy ki a legény a gáton. A zseniális az egészben pedig az, hogy úgy oszt ki mindent és mindenkit géppuska gyorsaságú szövegköpködéssel, hogy nem ismétli számonként negyvenszer azt a bűvös varázsszót, (fuck) amitől pályatársai beton-keménynek hiszik magukat. A hangsúly itt inkább az ötletes ritmizálású rappelésen van, és a fineszesen, ügyesen megírt rímeken, amelyek egyáltalán nem sántítanak, és cseppet sem tűnnek megerőszakoltnak. A sebességről pedig csak annyit, hogy a szöveget olvasva is nehéz volt követni, hogy most éppen miről szaval Dizzee.
A háttérzene is megnehezíti azok dolgát, akik kapásból a mondanivaló meghódítására törekszenek, hiszen annyira szokatlan, és egyedi, hogy muszáj figyelni rá, arról nem is beszélve, hogy sokkal inkább előtérben van, mint ahogy az ebben a műfajban szokás. A már említett disszonancia többé-kevésbé minden számban jelen van, érdekes módon az első kislemez-dalban, a Stand Up Tall-ban a legjelentősebb a szerepe. A réges-régi C64-re emlékeztető zajra építkező darabban a csilingelő refrén szinte pihentet, és ugyanezt a funkciót látja el a taps-szerű effekt a következő Everywhereben, amelyben van még egy meglehetősen egyértelmű, sűrűn visszatérő sor a drogokról is. (Gonna get that dope)
A négyes Graftin hangmintái már indusztriális elemekkel flörtölnek, jól is esnek utána a Learn keleties dallamkezdeményei. Utóbbi nem egyedi jelenség a Showtime-on, hiszen a némileg belassított, mélyen dörmögő Respect Me-ben és a soulos női éneket felvonultató Get By-ban is feltűnnek az ázsiai hangulatok. Nem csoda, hogy ilyen zenei hatások is helyet kaptak a lemezen, hiszen olyan multikultúrális metropoliszban készült az album, mint London. (Gyorsan teszem hozzá, Dizzee nem akar második Asian Dub Foundation lenni, egészen egyedi dolgokat produkál.)
Akad kakukktojás is, hiszen a tizenöt dal közül eléggé kilóg a butácska régi slágert feldolgozó Dream, persze, egy ironikus hangvételű darabról van szó, de a butácska dallamok, és az elcsöppeni készülő refrén úgy illik ide, mint szilvalekvárba a gépzsír. Infantilisan indul a Marga Man közreműködésével készült Girls is, de ez a nóta jó értelemben véve kavar fel sűrű pittyegésével, és a háttérben meghúzódó diszkrét trombita betéttel. A záró hármas dalcsokor pedig egyenesen pihentetőnek tűnik az előző percekhez képest. Különösen az Image alatt lehet hátradőlni, és merengeni egy jót, és hagyni, hogy a kellemes billentyűfutamok kényeztessenek a vontatottan lüktető Flyin előtt. A műsort egy jócskán megszelídített jungle vadulás, a Fickle fejezi be zongorával, scratchel, és egyéb nyalánkságokkal.
A Boy In Da Corner című tavalyi alkotás méltó folytatása a Showtime, egy második mérföldkő lehet a fiatal tehetség pályáján. Nagyon remélem, nem száll a fejébe a dicsőség, megőrzi az egyéniségét és nem lesz belőle az utca hatalmáról papoló álgengszter, vagy Eminem-szerű tini-bálvány.
1. Showtime 2. Stand Up Tall 3. Everywhere 4. Graftin 5. Learn 6. Hype Talk 7. Face 8. Respect Me 9. Get By 10. Knock Knock 11. Dream 12. Girls (feat. Marga Man) 13. Image 14. Flyin 15. Fickle
17:43
