szerző: MorelloAs I Lay Dying, Chelsea Grin, Unearth, Fit For A King 2019. október 7, Barba Negra klub
Pár éve valószínűleg egy fabatkát se adott volna senki azért, hogy az As I Lay Dying még valaha működni fog. De Tim Lambesis pihenője után ismét egymásra talált a társaság és koncertezni, zenét szerezni is elkezdtek. Ennek eredménye pedig a mostani turné, valamint az idén érkezett Shaped By Fire című új nagylemez, amellyel úgy tűnik, az As I Lay Dying megpróbálja felvenni a fonalat ott, ahol anno 2013-ban abbahagyták. Az pedig már csak a rajongókon múlik, hogy ők is képesek-e maguk mögött hagyni a múltat.
Beszélhetnék itt Lambesis cselekményéről, de szerintem nem ezért vagyunk itt. Emberünk leülte a büntetését (hogy ez sok volt vagy kevés, azt majd mindenki eldönti maga), de koncertre nem az emberi minőség miatt jár az ember, hanem a zene miatt. Elég sok zenekar lenne bajban különben, akikre a botrányos életmód és a showbiznisz fertője jellemző. De nem emberi, hanem zenei teljesítményeket várunk ezektől a csapatoktól, az ő megítélésük pedig erről kell szóljon.
Az As I Lay Dying valóban ott folytatja a Shaped By Fire lemezzel, ahol legutóbb abbahagyta, ugyanis az album lényegében semmiben nem tér le a banda által kitaposott útról. Jó dalcsokort hoztak össze a srácok, kifejezetten kiemelkedő, emlékezetes pont viszonylag kevés van, de semmiképpen sem csalódás az új korong. A lemezbemutató turnéra pedig bivalyerős felállást trombitáltak maguk köré: velük jött a betonsúlyú deathcore banda, a Chelsea Grin, a metalcore műfaj itthon is jól ismert kiválósága, az Unearth és az 5 nagylemezével egyre inkább nevet szerző Fit For A King.
És hogy az As I Lay Dying visszatérésére van igény, azt mi sem bizonyítja jobban, hogy a bejáratnál hatalmas kígyók sorok kígyóztak. Komolyan megdöbbentem a Barba Negra felé közeledve, ennél a klubnál nem láttam még ekkora sorban állásokat. A durva látvány ellenére azért viszonylag flottul zajlott a beengedés, de így is csak a Fit For A King vége felé sikerült beérnem. Jó lett volna pedig bővebben elmélyedni a dallasi csapat előadásában, mert kifejezetten jól játszották a műfajt – legalábbis amit ebből a pár számból leszűrtem. Nem kell nagy meglepetésekre számítani a metalcore műfajon belül, de Ryan Kirby-ék meggyőző koncertbandaként mutatkoztak be. Az idejekorán bejutott érdeklődők nem voltak kevesen a színpad előtt és komoly ovációval, visszatapssal nyugtázták az előadást, szóval érdemes lesz eszünkbe vésni a Fit For A King nevét.
Az Unearth idén márciusban adott letaglózó koncertet az A38 hajón, szóval az ő rajongóik számára inkább csak jutalomjáték volt ez a mai nap. Akkor alaposabb merítést tettek az életművükből, az idei Extinction(s) című albumuk is bemutatkozott, a mai nap összesen 7 számra futotta a játékidejükből.
Rögtön két új dallal, az Incinerate-tel és a Survivalist-tel kezdtek, harmadikként a 2008-as The March albumról a megadallamos My Will Be Done-t hallhattuk. Itt azért ki is derült, hogy bár vaskosan szóló, kőkemény tételek az Extinction(s) lemez nótái, a közönség mégis a harmadik számtól kezdett igazán felpörögni. Az Unearth nótáinak legnagyobb erényei a súlyos, szaggatott metalcore döngölések mellett a folyamatosan felbukkanó, játékos, dallamos, azonnal ható melodikus gitártémák, amelyekből a 2000-es évek második felében tudtak igazán emlékezetes dalokat összegyúrni. Azóta viszont ennyire kiemelkedő dalokból nem tudtak kitermelni teljes nagylemezeket, de természetesen panaszkodni sincs okunk.
Az Unearth összeszokott csapatként zúzott a színpadon, mindenki tudta a helyét. Az utoljára csatlakozott Chris O´Toole basszusgitáros is szerves részévé vált a csapatban, a háttérvokálokat is ő szolgáltatta. Nick Pierce különösen érdekes technikával ütötte a dobokat, ebben a műfajban szokatlan ez a fordított dobverő fogás. Így, hogy nem ők voltak a főzenekar és a dobcucc az emelvény előtt lett összeállítva, jól lehetett követni a technikáját.
A két gitáros, Buz McGrath és Ken Susi adták elsősorban a zene sava-borsát, főleg előbbi melodikus gitártémázgatásainak köszönhetően. A negyedik dal, a This Dying World is a klasszikusok közé tartozik, nagyot zúzott rá a közönség. Pláne a korábbi daloknál igen aktív volt a moshpit, de egy ilyen modern metal koncerten az illik is, hogy így legyen.
Ismét egy új dal, a Dust, majd pedig némileg meglepetésként érkezett a Bloodlust a The Oncoming Storm lemezről. Ez nem egy annyira gyakori tétel élőben, pláne ha nem teljes programot játszik a zenekar, de jól működött ezen az estén. A zárást a The Great Dividers jelentette, ami az egyik legjobban megírt szerzeményük, tökéletes választás volt zárószámnak – különösen a Machine Head-es befejezése. Óriásit zúzott a csapat, és persze a közönség is. Trevor Phipps nem győzött eleget hálálkodni, és rögtön meg is ígérte, hogy rövidesen ismét jönni fognak, ezúttal headliner koncerttel. Úgy legyen.
A metalcore műfajnak egy brutálisabb válfaját jelenti a deathcore irányzatát, amelyben a most következő Chelsea Grin alkot. A csapat ezáltal kicsit kilógott a mai fellépőlistából, de a legbrutálisabb moshpit-et mégis ők csinálták. Repkedtek a cipők, sapkák, söröspoharak, a közönség teljesen megőrült. A banda elsősorban a tavalyi Eternal Nightmare lemezére fókuszált, nem véletlenül, ugyanis ez a jelenlegi négyes első közös alkotása.
Tom Barber vokalista tavaly csatlakozott az Alex Koehler-rel való szakítás után, az egyébként teljesen indokolatlan 3 gitáros felállásból pedig mostanra egyedül Stephen Rutishauser maradt meg. Ez bőven megfelelő volt így, szóltak is mint az atom, igazi széttrancsírozó hangzást kaptak osztályrészül.
Elsőként a korábbi alkotásokról hangzott el a My Damnation és a Ceyne Stokes, majd pedig egymás után jött a Dead Rose, The Wolf, Across The Earth az új lemezről. Belefért még a Playing With Fire és a Recreant az Alexes albumokról, de a 9:30am, az Outliers és a Hostage ismét csak a zenekar jelenét képviselték.
Az eddigi bandákhoz és magához az As I Lay Dying-hoz képest a Chelsea Grin közel sem a kifinomultságról híres, egyedül Stephen Rutishauser-nek volt egy-két finomabb témázgatása, illetve érdekes volt még a dobos Pablo Viveros aktív vokalizálása. De itt az agyroppantó hangzásról és a betonba sújtó brutalitásról szólt minden, no meg az olykor 3-4 ütemig kitartott breakdown-okról. Ez a zene igazából kizárólag csak az őrjöngésre való, de hát ennek szellemében vett részt a masszív létszámú nézősereg az előadásokon, a folyamatos mosh-pit és a circle pit-ek tekintetében.
Akármennyire is népszerűvé vált a Chelsea Grin, amelyet a közvetlenül főzenekar előtti pozíciójuk is jól mutat, az érdeklődők nagy része mégis a 6 év után (Budapestre 8 év után) visszatért As I Lay Dying miatt jött. A Barba Negra küzdőtere annyira megtelt, hogy szinte egy tűt sem lehetett elejteni. Gondoltam, hogy ez nem lesz sokáig így, elég belekezdeni az első számba, és a közönségben azonnal be fog indulni a véget nem érő pogó és őrjöngés.
Ez így is történt – az első hangok után több számnak is el kellett telnie, amíg sikerült olyan pozíciót találni, ahol nem kell folyamatosan küzdeni az életben maradásért, és végre a zenére is tudok koncentrálni. Az új lemez nyitányával, a Burn To Emerge / Blinded-dal kezdtek, de apránként egy „best of” program kerekedett a műsorból, számos korábbi nótát is felvillantva. A Through Struggle például a 2005-ös Shadows Are Security-ról érkezett, a Within Destruction pedig a rá következő An Ocean Between Us-ról.
Tim Lambesis mikrofonja teljesen néma volt az elején, aztán lassanként megjött az ő hangja is. Kimondva-kimondatlanul, de valahol mindenki őrá volt kíváncsi, mennyire viselték meg az elmúlt évek, hogyan tudott újra visszarázódni a zenekarba – egyáltalán, milyen hozzáállást fog tanúsítani a színpadon. Nos, semmi extráról nem tudok beszámolni. Lambesis előadta magát úgy, ahogy kell, teljesen bemozogta a színpadot, nagyokat ugrott a tempókra és biztatta a közönséget. Sok duma egyébként sem volt, szinte egymás után játszották az újabb és újabb nótákat, így végül egészen monstre programot adtak a terítékre került 16 dallal. Talán csak annyi volt megfigyelhető, hogy Lambesis többször is megköszönte az este folyamán a „második esélyt” a közönségnek, amit a zenekar kapott.
Persze nem a zenekar hűsölt éveket a saját hülyesége miatt, hanem ő, így tőlük csak azt vártuk el, hogy a lehető legmagasabb színvonalon műveljék a muzsikálást. Szerencsére ilyen kvalitású zenészekkel ebben nem kell csalódni. Az As I Lay Dying-ban minden tag egyaránt fontos karakter a zenei világ formálásában, egyikük sem másodhegedűs a többihez képest.
A basszusgitáros Josh Gilbert szolgáltatja a tiszta éneket, ami ma is a legtöbb dal csúcspontjai közé tartozott. A másik csúcspont Nick Hipa és Phil Sgrosso gitártémázgatásai voltak, akik folytonosan belevittek valami izgalmat a dalokba. A mindig valami érdekes szakáll-költeménnyel kiálló Jordan Mancino dobmunkája is magáért beszélt.
Bár ők így is elég jó gárdát alkotnak, az új lemez Redefined dalára meghívták Ryan Kirby-t vendégszerepelni a Fit For A King-ből. A zenészek és a közönség is nagyon lelkesek voltak az este folyamán, a deszkákon is állandó volt a mozgás, a teremben szinte kapkodni kellett a levegőt, annyira tele volt párával és izzadtsággal.
Akárhogy is nézzük, ha egyetlen számot kellene a csúcsra helyezni az As I Lay Dying életművéből, az a The Sound Of Truth lenne. Most került napirendre ez a nóta és gyakorlatilag a legnagyobb bemozdulást és közös éneklést eredményezte az este folyamán. Zseniális dal, az este egyik csúcspontja volt.
Ugyanerről a lemezről érkezett utána a Forsaken, majd pedig a friss korong címadó dala, a Shaped By Fire. Az As I Lay Dying új korongját is ugyanúgy látom, mint az Unearth-ét, hogy jó számokat pakoltak fel, pár kiemelkedő ponttal, de összességében nem olyan album, amiről még évek múlva is beszélni fogunk.
A The Darkest Nights-szal és az An Ocean Between Us-szal aztán ismét a múltba kalandoztunk, hogy aztán visszatérjünk a jelenbe a Gatekeeper-rel. Jól működött ez a friss dal is, nagyot tomboltak rá a népek. Két „árva” szám is előkerült, amelyek egyedüliként képviselték az albumukat: Az A Greater Foundation a feloszlás előtti utolsó sorlemezt, a 2012-es Awakened-et képviselte, a Parallels pedig a The Powerless Rise-ot. Erről azért hiányoltam az Anodyne Sea-t, ha már megidézték a korongot.
A friss albumnak kifejezetten erős száma a My Own Grave, szerencsére előszedték ma. Megfigyeltem, hogy a közönség az alapos zúzás és mosh-olás mellett azért itt-ott énekelte a dallamos részeket is, viszont ahol igazán zengett a terem, ott kétségtelenül jelen van a slágerpotenciál. Ilyen volt a már említett The Sound Of Truth és most a buli vége felé a My Own Grave. Szóval ezzel a nótával ismét sikerült valamit nagyon eltalálniuk a srácoknak.
Hasonlóképpen nagyot szólt a 94 Hours, ami szintén egy fontos szám az As I Lay Dying életművében, a végére pedig a Separation, Nothing Left és a Confined dalok maradtak.
Többször vannak mostanság amolyan egész estés, „one night with...” koncertek, de az As I Lay Dying-nak nem volt ilyenre szüksége ahhoz, hogy igen számottevő, 16 nótás setlist-tel érkezzen hozzánk – sőt még az előzenekaroknak is legyen elégséges idejük a bemutatkozásra. Tim Lambesis-ék mindenféle szempontból egy új fejezetet kezdtek a karrierjükben, és zenei szempontból nem érzem, hogy ezt kifogásolni lehetne. A Shaped By Fire jól sikerült album lett, a mai este látogatottsága pedig önmagáért beszél. Persze biztosan bevonzottak saját jogon is nézőket a Chelsea Grin, Unearth, Fit For A King zenekarok is, de ahogy a klub nézőtere, úgy maga az este is elég fullos volt, sose rosszabbat.
18:30
