beszámoló [fesztivál]  2004. szeptember 12. vasárnap   15:11

nincsen hozzászólás

  - András -
  
  A zárónapot a legnagyobb tömeggel együtt javarészt a Nagyszínpadnál múlattam, tekintettel a meglehetősen ínyemre való fellépő-összeállításra. Kezdésképpen máris egy régebbi kívánságom teljesült: egy egész szettet láthattam a mexikói-amerikai rock-gerillák elitalakulatától, a Tito & Tarantula-tól. Két éve az őrjöngésbe fulladó Wan2-sátras fellépésüknek csak az utolsó verejtékben fürdő perceit tudtam elcsípni (mert a nem kevésbe energikus és zseniális Blaze-koncertet bólogattam végig a Hammernél), s azóta reménykedtem egy olyan újrázásban, amire el is jutok és végig is tudom nézni (közben egy Volt-os bulijukat is kénytelen voltam elmulasztani). Ha akkora eufóriát nem is tapasztaltam, mint azon a bizonyos 2002-es bulin, azért bizony rendesen megszolgálta a zenekar a nagyszínpados szereplési lehetőséget, nem hiába gyűltünk össze annyian már azon a korai órán: a maguk puritán, bozontos, kockásinges módján egy igen korrekt rock and roll bulit vezényeltek le Tito-ék. Az ő színpadi energiájuk nem feltétlenül kilométeres terpeszekben és pózokban rejlik - bár olyasmire is képesek és hajlamosak is, náluk bizony még a gyűrött-másnapos tartásban elpengetett témákban is ott vibrál a virgonc életerő, s még a csendesebb dalaikban is bujkál egyfajta nyugodt elevenség. Valami nagyon természetes energia lappang bennük és a dalaikban is, ami nem igényel semmilyen körítést, aminek révén ez a négy muzsikus akár arra a batár nagy színpadra is odaállhatott és zenélhetett minden hűhó, még számottevő konferálás nélkül is, a maga módján úgy is magával ragadó volt, amit csináltak. Még Bush-t sem kellett hangos szólamokban ostorozniuk, elég volt csak nagy csibészesen annyit megjegyezni a Dead Person előtt, hogy ez a dal neki szól Hát ilyenek voltak ezek a figurák, jöttek, elővettek néhány klassz dalt, mondjuk a Smiling Karen-t vagy a Crack in the World-öt, meg a vége felé persze a jó zajosan játszott After Dark-ot, mosolyogtak, jól érezték magukat, aztán mentek is. A cécót, világmegváltást, katarzist másra hagyták, de az nem is délután ötre való. A ráadásban azért még a színpadra invitáltak néhány fant egy kis tombolásra, ami mondjuk előző nap Lord Bishopéknak jól állt, a kilométer széles Nagyszínpadon viszont elég művinek hatott, de ez legyen a legnagyobb baj. A koncertet az Angry Cockroaches gyors vadulásával búcsúztatták, én pedig a kapott tempóban húztam a Bahia felé, hátha látok még valamit a Haelo-ból, hát pont láttam a közönség legvégét kifelé jönni, meg a zenészeket pakolni, úgyhogy vissza is fordultam, és amikor kicsit csillapodtam, megállapítottam: király volt a Tito & Tarantula, se több, se kevesebb.

  A Die Arzte az a banda, akik úgy csinálják a dajcspankot, hogy az még nekem is bejön. Van humoruk, tudnak dalokat, írni, sőt, még a szövegeik is teljesen ülnek, ráadásul már két ízben bebizonyították előttem, hogy élőben sem átalkodnak messzemenően teljes körű szolgáltatást nyújtani - főleg a 2001-es maratoni E-Klub-beli koncertjükkel tettek igencsak a kedvemre. A produkció állítólag már kora délután megkezdődött azt hallottam, hogy a beállásuk után az egybegyűltek legnagyobb örömére kapásból eljátszottak pár számot. Azért az igazi mulatság 18 órára maradt, mikorra is a Szigeten portyázó teljes germán küldöttség elfoglalta a helyét a Nagyszínpad előtt pogózásra, danolásra, bugyidobálásra és szörfözésre készen (az egyszer biztos, hogy ezekben a percekben német szót a Sziget egyetlen más szegletében sem lehetett hallani). A móka pedig pillanatok múltán irdatlan méretűvé duzzadt, ahogy a világ legjobb bandája nekifogott a műsorszórásnak. Az óriási tömeg által felvert por csak úgy csikorgott az ember fogai között, a söröspoharak félpercenként repültek a magasba nem is mertem sokáig a sűrűjében tartózkodni, inkább oldalt bugiztam a Schunder-Song-ra, a Rebell-re, a ˝ Love Song-ra, a Deine Schuld-ra, a Nicht allein-ra meg a többi örökbecsűre, illetve görnyedeztem a zenével töltött percekhez képesti arányban is jelentős időt kitöltő konferanszok hallatán. A világ legszexibb dobosa, a kék dresszben feszítő Bela vitte persze ezúttal is a prímet, szinte minden nóta után előresétált (neki ehhez ugye még felállni sem kell) néhány jó szó erejéig. Próbálkozott papírról magyar nyelven is felolvasni néhány mondatot, de annyira ment neki a szpícs, hogy én bizony csak akkor értettem meg a közlendőt, amikor németre vagy angolra fordítva is elmagyarázta (akkor viszont tényleg törölgethettem a könnyeket a szemem sarkából). Habár (a füligszáj-égbehaj Farinnal egyetemben) valóban ellenállhatatlan a figura, szerintem a pálmát még mindig a talpig feketébe öltözött maffiózó, Rod viszi a bandából, aki látszólag sokkal komolyabb két társánál, na de csak látszólag Nem játszottak mérhetetlenül sokat, bár viszonylag sok dal került terítékre, szerintem még bőven belefért volna ez-az, viszont legalább a Dauerwelle vs. Minipli halhatatlan rajzfilmgrindcore klasszikusával búcsúztak, csak hogy jusson ezúttal is egy kis csépelés az utolsó napra, ha már idén nem lépett fel a Szigeten a Napalm Death. Nagyszínpados fesztiválbulit kérem így kell csinálni, nem is kétségtelen az állítás igaza - es gibt nur ein Gott: BelaFarinRod!

  A németajkú héroszok után a honi büszkeség, a Belga következett, s a helyzet is ennek megfelelően alakult a germán maggal vegyülő hazaiak helyére kábé a teljes magyar mag nyomult be, a pódium előtti terület pedig közel a mozdulatlanságig megtelt (a Guano Apes a harmadik szigetes fellépésen úgy örült volna ennyi nézőnek, mint majom a farkának). Nagyon úgy néz ki, tavaly nem csak én szorultam ki a Wan2-s Belga-koncertről Azóta pedig érkezett még egy újabb album is, ami csak tovább növelte az ázsiójukat és ismertségüket, úgyhogy idén valószínűleg már tényleg tömegverekedés lett volna, ha egy sátorba szuszakolják be a wimbledoni gengsztereket és Tituszt.
  
  Himnikus intro gyanánt egy tetőtől talpig kimeszelt, alsógatyás, bagózó szatír énekelt egy falst (azt mondják, ez volt a Megasztárból a Csillagdal, amire én annyit tudok mondani, hogy aha), aztán bedöngetett a banda és hiánytalanul műsorra tűzött minden egyes megkövetelhető tételt Nemzeti hiphop-tól Képviselő boogie-n és Az a bajon át a Királyok a házbanig meg a Gyaloglás végéig. A pálmát nálam persze ezúttal is a Kalauz, Michael Jackson és Billie Jean találkozása vitte el a sorra került dalok közül, de ez legyen az én dolgom. Közben repült néhány túlméretezett hungaropannonnépnemzeti Tiszacipő is a lelkes publikum irányába, a kivetítő meg könnyfakasztóan lökött lakáshirdetések fórumává avanzsált, sőt, a legelöl állók még némi hungarikumot is kaptak az arcukba a két szódásszifonból egyszerre tüzelő Még5lövés jóvoltából. Aki még mindig akart valamit ezután, az megkapta a végén a komplett zenekarral együtt elreszelt Új világot is, csak hogy legyen mire gondolkoznia a nagy kérdésen: Underground-e még a Belga a Nagyszínpadon?. Szerintem tökmindegy, ami számít, az az, hogy a Belga király, a cd-játszódban, a gödöllői Trafóban, és a Nagyszínpadon is. Kész.

  A zárófellépő Faithless az adatok szerint a legnagyobb nézőszámot produkálta az idei Szigeten. Ha végigpillantunk a fellépők során, nem is olyan meglepő ez a tény, tekintve hogy ez a banda egyensúlyozik talán az összes, itt koncertet adott csapat közül a legtöbb stílus határmezsgyéjén, s a legmagabiztosabban is a mindenkit elérő slágerek és az odafigyelő zenehallgatás híveinek szóló gazdagon hangszerelt, finom megoldásokkal ékes dalok között, úgy, hogy közben a magas minőség állandó. Valószínűleg emiatt állandó a magas nézőszám is a rendre bekövetkező szigetes fellépéseken, és naná, hogy most sem érezhetett senki kényszert a távozásra, aki bármeddig is sikeresen fúrta be magát a tömegbe. A népes banda műsora többnyire simogatóan kellemes hangzással és gigantikus fényshow-val karöltve tarolt - ezen a szinten a profizmus kérdését boncolgatni már teljesen fölösleges is. A szettben pedig ott figyeltek a a diszkókból elősereglők kedvenc house-os dalai éppúgy, mint az akusztikus vagy ambient-es megoldások híveinek kedvére tevő tételek, egyaránt megszólalt az Insomnia, a God is a DJ, a No Roots, az In the End, a Mass Destruction, a Bring My Family Back meg a What About Love is, kétséget sem hagyva afelől, hogy ez a csapat bármelyik dalát képes igazán elevenen, akár még az eredetinél is gazdagabban megszólaltatni élőben. Az akusztikus hangszerek és a soul-os dallamok hívei pedig együtt üvöltöttek és rázták a diszkókból jövőkkel a We Come 1-ra, aztán meg ugyanúgy együtt olvadtak el a kimunkált zárótétel Salva Mea megható dallamaira is. Egy nemzetközi hírű fesztiválnak, aminek zászlaján az egyik első jelszó a végeláthatatlan pluralizmus, aligha lehetett volna méltóbb a félhivatalos záróaktusa, mint ez az eufórikus másfél óra.

  Félhivatalos, hiszen program akadt még bőven. Magam például keresztülhasítva a Sziget jelentős hányadán, majd felmasírozva a színház dombjára, sikerrel csíptem még el ezután Lajkó Félix és bandája műsorának javát. Ott, ahol nekem hely jutott a nagy tömegben (fenn a domb legtetején), szinte már kapaszkodni kellett a hangokba, de Lajkó muzsikája az a fajta, amibe ha egyszer belecsimpaszkodsz, akkor elengedni már úgysem tudod, s akkor aztán hangerő és hasonló badarságok úgyis kívül esnek a figyelmeden. Látómeződet betölti a hegedűvel szinte egybeolvadó muzsikus szenvedélye, füleidet, elmédet, lelkedet pedig a hangszeréből elősiető, a lenyűgöző zeneismeret és a pillanat diktálta érzés összefonódásából született, bámulatosan kanyarodó-kalandozó futamok, amiknek hallatán a rajongó, az először kíváncsi és a véletlenül arra járó együtt merevedik ünnepélyes, lelkes, csendes csodálatba. Még a zajos-lármás Szigeten is a zenéhez méltóan megkapó áhítatban hegyezte a fülét az egész domboldal, hogy aztán egy-egy kompozíció befejeztével olyan ovációban törjön ki, ami tényleg csak a legnagyobbaknak jár. Márpedig Lajkó Félix a lehető legmegérdemeltebben kapta meg ezt az elismerést a közönségtől.
  
  A Szigetet a Wan2-nál búcsúztattam a Ch. I. P. koncertjével, jobban szerintem nem is választhattam volna. Az együttest még a Depeche Mode Tribute-ra készített, rendesen átformált, de zsenialitását alig néhány hallgatás után felfedő Personal Jesus-feldolgozással ismertem meg, s az előző évben már láttam is őket ugyanitt (bár akkor távoznom kellett egy idő után). Az éjszakai időpont kapásból sokkal jobban állt nekik, mint az a tavalyi délutáni, a minimális számú közönség viszont még mindig paradox velük kapcsolatban. Erre a meleg tónusú, érzelemgazdag zenére, ami ráadásul igazán hallgatóbarát is (triphop, drum and bass, elektro hatásokból is merít), normális esetben szerintem legalább - mondom: legalább - egy félháznak kellett volna kikapcsolódni, akár még a zárófellépőnek jutó horrorisztikus időpontban is. Merthogy ritka igényességgel és érettséggel megfogalmazott, borzongatóan hangulatos dalaik vannak, és csak úgy süpped az ember a hangok közé, ahogy hallgatja őket, hogy a végén aztán alig akar, alig tud szabadulni tőlük. Egyszer persze muszáj, csakúgy, mint az egész Szigettől. De ha már muszáj volt, akkor bizony nagyon jó, hogy egybeesett a két búcsú, mert így legalább valami nagyszerűvel ért véget az idei Sziget.

  - Utazó -
  
  A Sziget egy hetének a mottója az volt, hogy bulizd ki magad alaposan, mert ki tudja, mikor teheted meg újra. Ha belegondolunk, akkor nem járhattak a rendezvény kiagyalói messze a valóságtól, mert volt rá hely, idő és mód. A zárónap eseményeiről most inkább csak szemelvényekben számolnék be, mert leginkább mivel mással, mint bulizással és kevesebb odafigyeléssel töltöttem el ezt a napot. Így eshetett meg, hogy kevesebb emlékkép maradt meg a fejemben, mint általában. A beszámolóm utolsó fejezetének szerényebb mennyiségű írását ennek kell betudnotok.
  
  Ezen a keddi alkalmon leginkább a ska és reaggae helyszínné váló Wan2-n töltöttem az időt, mely ítéletem szerint (és ezt elfogultság nélkül kell állítanom) a legerősebb és legszínvonalasabb színpaddá tudott válni ezen a napon a Szigeten. Így egymagában olyan intenzív programláncot tett le a ska-reggae rajongóinak asztalára, hogy magában is megfelelt egy kis fesztiválszigetnek, talán nem is ok nélkül. Nyitásnak és hangulat keltőnek a nem olyan rég alakult, még formálódó Ska-hecc formációt láttam. Ez a szereplésük még nem volt olyan fényes, de látok bennük fantáziát, még annak ellenére, hogy picit zavaró volt a merev játék stílusuk. A csípőből tüzelő profivá vált roots reggae- t játszó Tigris következett igen kiváló és hibátlan produkcióval. Újra és újra hangsúlyoznom kell, hogy az ő csapatmunkájuk már meghozta gyümölcsét, nem csak a legújabb megjelent hangzóanyaguk miatt, hanem mert meg tudnak felelni a legkényesebb reggae kívánalmaknak is. Ne csodálkozzatok rajta, ha sokszor fogjuk látni a Ladánybene 27 társaságában, velük karöltve menetelve ezt a csapatot (sajnos most nem láthattam Tiborék igazán hithű reggae produkcióját, de biztosíthatlak benneteket, hogy az LB27 tábor után is csak remek lehetett a koncertjük).
  
  Az alapos programtorlódások és a mozgó emberakadályok miatt csak hosszú percek alatt sikerült elérnem az alig 500 méterre lévő nagyszínpadhoz, ahol már javában a Belga tolta az össznemzeti magyar rapet, és a színpadról le a Tisza dorkokat, melegítőket igaz, ez esetben a méret nem számított. Esetükben nem a véletlenek köszönhetjük, hogy országos szinten ennyire ismertek lettek, hanem a Tilosnak (akik idén nem lehettek kint), a MANCSnak és néhány fanatikus barátnak. Ez a mostani nagyszínpados fellépésük bizonyította, hogy sikerült felcserélniük az underground zárt világát a sikerorientáltabb showbussinesszel, én mégis inkább úgy fogalmazom meg, hogy igazi underground hőstett volt ez a fellépés, és az, ahogy a hitetlen mennyiségű néző összegyűlt - remélem nem utoljára.

  Eztán újra elmerülhettem a PASO fergeteges világában, igaz most a művésznő nélkül - sebaj, ez a fellépésük olyan volt, mintha itt lett volna Vera is. A PASO nagyot alkotott az alakulásuk óta eltelt időszakban, nem csak azért, mert elég rövid idő alatt máris két hatalmas nagy nevű ska csapattal tudott fellépni, hanem mert a hazai ska égbolton betöltötte azt a bizonyos minőségi űrt. Talán ez lehet az oka annak, hogy az idei koncertjükön kétszer többen voltak, mint a tavalyi fellépésükön.
  
  A PASO fellépése után is megfelelt a minőségi követelményeknek a La Familia. A franciák tudják a dolgukat, főleg ha az ágyról van szó. Ha netán arról a bizonyos 69-es formuláról esik szó, neeem azt inkább most hanyagoljuk, vagy hagyjuk meg szakavatott orgánumoknak eme dolgok fejtegetését. Inkább térjünk vissza a La Familia-ra néhány pillanat erejéig. Érdemes volt megtekinteni ennek a 10 tagú kis családnak a táncos produkcióját, az ő szereplésük maga volt az ajándék. Minden kerekítés nélkül kell állítanom, hogy a sátorban lévő közönség kiválóan érezte magát, és nem tagadhatom, hogy engem is levettek a lábamról apadhatatlan és bravúros ska-reggae játékukkal. Egy ilyen produkcióra csak csettinteni lehet, mint egy kiváló évjáratú HillTop-ra, vagy esetleg Michelle Wild-ra, hümm, ebben meg is egyezhetünk. A La Familia nem véletlenül jöhetett vissza ráadást adni...
  
  Az idei év számomra ez idáig egyetlen Tudósok koncertjét a lélekben még létező Bahián láthattam. Nagyon szokatlan, de egyben öröm is volt látni, hogy a Tudósokat egyfajta misztikum veszi körbe. Ez a mostani majdnem teltházas fellépésük is garancia volt arra, hogy a trió felállásuk ne legyen kudarcra ítélve. Egyébként, ha netán a Tudósok mesterét egy szál magában a nélkülözhetetlen trombitájával és szaxofonjával - láthattuk volna improvizálni, akkor is ott maradtunk volna meghallgatni intelmeit és világvégét hirdető hangulatait, amiket azzal a jellegzetes daloló prózai kiejtésével ad elő. (Apropó, a Szigeten találkoztam egy zseniális nemezkészítő kalapos arccal Adáról, akinél szintén felfedezhettem ezt a jellegzetes beszéd stílust igazán jó volt vele társalogni.) Újra és újra megerősített az a tény, hogy a mester a mai napig a legmegbízhatóbb jazz-funky horror atya, ki a legnagyobb őszinteséggel viszi színpadra prózába öntött, iróniával maximálisan teletűzdelt dalait és szerzeményeit.

  Az idei Sziget számomra tényleg utolsó fellépője a hollandus Zuco103 produkciójának egy részlete volt, de csak azért, mert a dancehall stílusú zene nálam még nem nyert teret. Remélem nem baj, de ha igen, akkor dolgozok az ügyön, hogy sikerüljön még jobban megértenem és megszeretnem ezt a számomra még szokatlan táncos zenei stílust. Így mindenestre az utolsó szabad óráimat a Sziget lakók utolsó hadaival együtt töltöttem el, igaz nem ugyanott, mert akkor biztos, hogy a Sziget elvesztette volna abszolút kiegyensúlyozott helyzetét, megbillent és azután elsüllyedt volna, mint a Titanik (de nem a jég miatt...). Vagy úgy járt volna, mintha azt a bizonyos óriás rejtett dugót húzták volna ki... szerintem csak ezért nem akart mindenki egy helyen lenni azokban a bizonyos órákban. Én is inkább a békésebb megoldást választottam, és elindultam egy kis hűs és dermedt Milli étket választani. Nos ennél rosszabb ötletet nem találhattam volna ki, mert minden amit addig ettem és ittam, nem sokára egyszerre mind kijött (azt tudnotok kell, hogy nem vagyok érzékeny semmire és belgyógyászati problémáim sincsenek). Ezért mindenkit le kell, hogy beszéljek arról, hogy legközelebb ide betegye a lábát. Az eset után némi tabletta és a Főzelékfaló kellemes lazító étkei helyre tettek. A kis kellemetlen közjáték után csakis a Dalmát jöhetett szóba, semmi más. Itt egészen hajnali 9 óráig vagy ki tudja meddig időztünk, de az biztos, hogy jutott a maradvány körtepálinkából és a vodkából is , de szigorúan ingyen : ). Összegzésül: ha jól tudom, akkor az üdítőneműk fogytak el a leggyorsabban, majd őket követte a sör, a bor és legvégül a rövid italok. Ezt nem is szeretném kommentálni, mármint hogy az üdítő kelendőbb, mint mondjuk a sör? Nagyon furcsa!
  
  Utóhang
  
  - Utazó -
  
  Így a 2004-es Sziget után csak annyit írhatok, hogy nem bántam meg, hogy megint egy teljes hetet töltöttem kint. Előfordult, hogy nem mindig volt a kedélyállapotom vidám, de ennyi bőven belefért, még az is, hogy a szalonképességem érzésem szerint valahogy mindig a tűréshatáron belül volt - igaz a Sziget esetében ez eléggé kitágult A beszámolóm végén még egy kis fejtegetés engedtessék meg nekem, két dologban. Az egyik, hogy a napi belépők ára (a hetiről meg ne is beszéljünk) ez évben is nagyon kedvező volt, ha csak egy átlagos koncertjegyet veszünk alapul... A másik, hogy igazán nagy volt a programok bőségkosara, szerintem mindenki találhatott magának megfelelő programot, még akkor is, ha a nemzetközi fellépők közül szinte mindenki fellépett ebben az évben vagy az elmúlt 2-3 évben.
  
  - András -
  
  Én bizony minden szépítés nélkül is kellemesen fogok visszaemlékezni erre a Szigetre, és azt hiszem, ez csak rajtam múlt. Nekem is voltak félelmeim, nekem is többnyire ismerős volt a fellépők sora (és főleg az elmúlt Szigetekről), de végül csak sikerült még a legvészesebb esetben is addig böngésznem a programfüzetet vagy addig mennem, amíg nem találtam valami igazán nagyszerű programot, gyakran akár hatalmas és kellemes meglepetésekbe is szaladva ezzel. A lábrataposókkal, a kötekedőkkel, a vicces kedvűekkel a Szigeten sincs mit kezdeni, ahogy a csapnivaló hangosítással és a rendezvény lezárultával kötelezően jelentkező betegséggel sem (bár idén nálam még az is késett két napot), de hogy mennyire fog unatkozni, azért többé-kevésbé csak saját maga felel az ember, ha már úgy döntött, hogy kilátogat. Én pedig úgy gondolom, a tartalmas és változatos szórakozás lehetősége idén is adott volt mindenki számára.

azonosító (nem kötelező):	ellenőrző kód:	gépeld be ide:

új hozzászólás írása: