beszámoló [fesztivál]  2004. szeptember 11. szombat   17:13

nincsen hozzászólás

  - András -
  
  Az idei Sziget hatodik napja a meglepetéseké volt számomra. Kezdődött a dolog azzal, hogy befelé haladtamban egy karszalag nélkül távozó Saxon-pólós jött szembe, indulatosan magyarázva társainak: Nem hiszem el, hogy elmarad. Első utam a gyanús értesülésnek megfelelően a sajtóinformációs konténer felé vezetett, ahol rögvest meg is tudtam: a rossz hír igaz, Biff Byford előző nap eltörte a lábát, a Saxon koncertje elmarad, beugró banda pedig nincs. Több se kellett, elindultam a Pesti Est pódiuma felé, ahova a Jesus Christ Smokes Holy Gasoline csábított.
  
  Illetve hát a nevük, merthogy a zenekarról bizony azon kívül, hogy osztrákok az égadta világon semmit nem tudtam. Aki viszont ilyen nevet tud választani magának, az részemről mindig megérdemel egy esélyt, tehát útra keltem. Kalapáccsal való zongoraveréstől kezdve a bekábult tantrasustorgáson át a tökös rock and rollig mindenre fel voltam készülve, de a megfejtés így is egész váratlanul ért, sógorék ugyanis kifejezetten kellemes, dinamikus és szabad rockzenét játszottak, szaxofonnal és karakteres női énekkel. Hogy mindez némiképpen rácáfol a veszettül hülye nevükre, az semmit nem változtat azon, hogy egészen jól estek a dalaik a délutáni napsütésben, és adott esetben szívesen meghallgatnám őket legközelebb is. A Fallen Into Ashes-zel azért nem tudták nálam felvenni a versenyt, úgyhogy rövidesen megindultam a közeli Wan2 színpad felé.
  
  Döntésemnek utólag még a vártnál is jobban örülhettem, ugyanis mindjárt egy 2 in 1 show-t kaptam ezen a helyszínen, lévén hogy Fallen-ék a műsorukból három számnyit átengedtek aktuális turnépartnerüknek, a leeds-i illetőségű D-Rail-nek. A gesztus nagyszerűségét nem győzhetem hangsúlyozni, ha a hardcore-ra elméletileg jellemző pozitív hozzáállást, összetartást keressük, annak ennél őszintébb megnyilvánulását bizony keresve sem találhatnánk. S nem csak a D-Rail irányában volt nagylelkű ez a felajánlás, hanem a sajnos meglehetősen csekély számú közönség felé is, ugyanis a vendégcsapat igen jól mutatkozott be a Szigeten. Muzsikájukban gyakorlatilag minden megtalálható, ami a hardcore-ban az utóbbi időben történt: a Slayer-t idéző kiállások, a Converge által mesteri szintre emelt kaotikusság, a süvöltő témákat váltó dallamos ének, mindemellett nagyon is őszintének mutatkozott a brigád, szívből jövő dalokkal, szenvedélyes előadásmóddal igazán megérdemelték hát ezt a kis lehetőséget. Ha nem is nyerték meg rajongók százait maguknak, legalább bemutatkozhattak egy-két olyan érdeklődő előtt is, mint én, aki a megelőző hét masszív jelenlétével a fülében, agyában, tagjaiban egyszerűen képtelen volt elmenni a Sziget levonulónapjának estéjére eső Marco Polo-klubos fellépésükre, viszont nagyon vevő volt a zenéjükre.

  Három dal után tehát helyet cseréltek a legelső sorban álló Fallen Into Ashes- és a színpadon vetődő D-Rail-tagok, s kezdődött is a hazai csapat koncertje. Pár hónapja még arra panaszkodtam, hogy milyen régen láttam őket, azóta azonban jó párszor összefutottunk, az új anyag megjelenése kapcsán rendesen aktiválta magát a banda is, és én is sokszor voltam a megfelelő helyen (de így se mindig). Megunni a Fallen-t persze így sem tudom, ez a zene bőven van olyan mozgalmas, változatos és nem utolsó sorban hiteles is. A D-Rail-nek átengedett blokk ellenére is egy kereknek mondható kis ötszámos műsorra maradt idejük, amiben persze főleg a vadonatúj dalokra koncentráltak (Hidden, Few Words and a Thought, Acts of Your Life). Ismét két gitárral támadtak, ami azért sokat számít egy ilyen muzsika esetében, és hiba nekem ugyan nem nagyon tűnt fel. Más kérdés, hogy kicsit hervasztó volt az a roppant csekély érdeklődés, amit a közönség tanúsított irántuk, de ebben az időpontban, gyakorlatilag egyedüli hardcore-bandaként nem is volt könnyű a dolguk. Hogy ennek ellenére is maximálisan helytálltak, az mást sem bizonyít, mint hogy érdemes velük akár ismeretlenül is próbálkozni (kérdezzétek csak azokat, akik két hét múlva szétszedték Fallen-re a Kék Yuk-at).
  
  Loholva még egy egész minimális szeletet elcsíptem a japán Electric Eel Shock kedvesen lökött triójának koncertjéből is, csak hogy újra átkozhassam a nagyszerű programok egymásra torlódását. Az alaposan kúpszegecselt, Death Angel-pólós, Flying V-t pengető Aki Moromoto vezette együttes igazi eszelős rock and roll party-t csapott a nagyszínpadon, erősítőmászással, hatalmas terpesztéssel elővezetett ugrással, villázással és minden más földi jóval, de úgy, hogy közben végig hihető volt: szívből jön az egész. Ezzel gondolom mindenki egyetért, aki tanúja volt, ahogy a srác a végén veszettül vigyorogva üvöltötte: We are Electric Eel Shock! Who are you? Who are you?!. Csak legyen hamar újrázás, mert ez a nyúlfarknyi adag nekem semmire sem volt elég!

  A Világzenei Színpadnál ezután viszont még jó nagy darabot kanyaríthattam magamnak a Mardi Gras BB megnyerő produkciójából, ami sokadikként varázsolt elégedett és igazán őszinte mosolyt az arcomra aznap. Egy igazi régivágású, de nagyon is mai és a mának szóló rezesbanda muzsikált hatalmas kedvvel a pódiumon, a piperkőc, szalagnyakkendős, kifogástalanul fésült és zselézett hajú, vonalzóval ápolt szakállú, szinte már hihetetlenül jólszabott öltönyben feszítő Doktor Wenz-cel az élen, akinél megfelelőbb frontember ebben a zenei világban talán nem is létezik. Amellett, hogy pompásan énekelt (Tom Waits-éhez szokták hasonlítani a hangját), sőt a Jungle Telegraph-ban gitárt is fogott, csókokat dobált, jelképesen kiszakította a szívét a mellkasából és a közönségnek dobta, remekül és roppant kedvesen vezényelte a publikumot, és még a konferanszai is szó szerint élményszámba mentek. A CM Lover előtt elmondta: a dal Johnny Cash-nek szól, és a country-rajongók azon 5%-ának, akik tudják, miről is szól a műfaj, nem pedig a 95% vörösnyakúnak aztán megtanította a Sziget-lasszót a közönségnek, hogy mindenki megfelelően tudja riszálni a csípőjét a nótára. A Dreamtime in Memphis alatt pedig még Corey Taylor-t is lazán lepipálta, pedig mindössze egyszer kérte meg az embereket, hogy térdeljenek le, majd ugorjanak fel a megfelelő pillanatban.
  
  Márpedig egy ilyen banda élére pont ilyen énekes kell: egy úriember egy stílusos társaság elé, akik lágy, finom, de ha úgy akarják, nagyon is mozgalmas zenéjükkel úgy idézik meg évtizedek sokaságával ezelőtti korok nagyszerű zenei világát, New Orleans fúvósoktól hangos múltját, hogy annak is könnyű örömet lelni benne, aki talán volna olyan bolond, hogy nem vonzódik ehhez a zenéhez. Ebben talán a legnagyobb szerepet DJ Mahmut játssza, aki kifinomult zenei ízléssel adagolta hangmintáit a népes rezesbanda és az ütemhangszerek, meg a doktor összjátéka alá. A Mardi Gras BB úgy tud nagyszerűen színes lenni, hogy közben minden ponton erős és még egységes is marad, egyszerűen imádnivaló ez a zenekar. Részemről velük kapcsolatban zokszó nélkül, sőt a legnagyobb örömmel benne lennék, hogy rendszeres Sziget-fellépővé váljanak, megunni úgysem lehetne őket.

  Az átszerelés percei alatt a nagy tömeg (köztük pár La Ruda-tag is) teljesen szerteszéledt, s a színpadra lépő Justin Adams-et és két zenésztársát alig néhányan fogadtuk a pódium előtt állva. Hátrapillantva aztán nyugtáztam, hogy tulajdonképpen az egész terület tele van a fűben heverésző, figyelő hallgatósággal, s ez a zene valóban az az úgy elnyúlva, mélázva hallgatható fajta, de azért talán többet érdemelt volna ennél az a muzsikus, akibe olyan zenész-ikonok helyezték a bizalmukat, mint Peter Gabriel vagy Robert Plant. És nem is azért érdemelt volna többet, mert ilyen nevekkel dolgozott, hanem azért, amit ott és akkor összezenélt. Desert blues-nak mondják azt az irányzatot, amiben muzsikál a Wayward Sheiks, és találó az elnevezés: van egyfajta napégette, homokszínű, meleg szél ízű hangulata ezeknek a blues-os és pszichedelikus, szállós, hol borongós, hol inkább csak merengő daloknak, ami egészen pihentetővé, szinte meditatívvá tette az élő előadást is. Meditatívvá, de semmiképp sem háttérzenévé, ha valaki esetleg tévesen asszociálna. Justin Adams egy végtelenül szerény ember, de ha hangszert ragad, ha énekelni kezd, az nagyon komoly, nagyon erőteljes, amellett nem lehet csak úgy elmenni, s ehhez megfelelő társakat is talált. Ráadásul pedig annak ellenére, hogy néhol egész komor tud lenni ez a zene, nagy mennyiségű pozitív energia rejlett ebben a koncertben. Ahogyan a koncert közepe felé meg is jegyezte Adams: Most már megismerkedtünk, barátok lettünk, itt az ideje, hogy kikapcsolódjunk és hagyjuk a zenét beszélni. nagyon szép és igaz gondolatok voltak ezek. Kuriózumokban sem volt hiány, a saját szerzemények mellett hallhattunk egy igazán tüzes sivatagi nászdalt, sőt egy tradicionális afrikai hangszer, a háromhúros ngoni is megszólalt Adams kezei között, de még gyermekkori kedvenc bandája, a Clash alig másfél éve elhunyt frontembere, Joe Strummer egy kései dalát is elővezették a zenész emlékére. Rendkívül széles és izgalmas zenei spektrumot járt be a Wayward Sheiks a koncert folyamán, de mérhetetlen nyugalommal, csendességgel, bölcsességgel, szerénységgel én akkor éreztem valami ilyesmit zenével kapcsolatban, amikor például először hallottam Loreena McKennit-et. Nem túl gyakori ez az érzés, és tényleg nem gondoltam volna, hogy ilyen hatalmas meglepetést tartogat nekem az idei Sziget, nagyon nagy hatást gyakorolt rám ez a karakteres muzsikus és két partnere.

  A Strong Deformity-t talán a tavalyi Csüggedő fesztiválon láttam utoljára, úgyhogy épp itt volt az ideje összefutnunk a Wan2-n. Nemrégiben egy szintissel bővült a csapat tagsága, ami a főleg Magic Syrup-os dalokra építő műsorban igen jól is jött. A nagy slágerek Genie in My Mind, Imaginary Adventures, vagy a régebbi kedvenc Standby persze még mindig rendesen ülnek élőben is, bár a hangzás egy kicsit túlduzzadt volt, ami azért nem tett jót a nótáknak. Ennyi persze nem tudott keresztbe tenni annak, hogy jól érezzem magam, ráadásul a zenekar még egy kis show-val is készült erre az estére. Furcsa lángoló fejfedőben illetve fáklyával egy srác és egy lány tűnt fel a színen, de többször megjelent egy dzsinn is, hogy feldobja a produkciót. Bőven finomodhat még a dolog, kicsit tétova volt az előadásuk (kivéve persze a csodalámpa lakójáét, aki láthatóan nagyon élt a pódiumon), de az ötlet mindenképpen jó, kár volna hanyagolni a jövőben. Éppúgy, ahogyan a dal- és dallamközpontú, elektro-zenei hatásokkal flörtölő rockzene bármely hívének a Strong Deformity-koncertek látogatását.
  
  23 órától a La Ruda koncertjébe lestem bele a Wan2-nál, de félóra múltán távozóra is fogtam a dolgot. A sátor természetesen fulladásig telt a fiatalokkal, s az első hangra megindult az össznépi skanking is a színpadtól a bejáratig, bokát, vádlit, sípcsontot egy percre sem kímélve, aztán jött a vonatozás, meg a csápolók úsztatása (világbajnok kifejezés), ami a fesztiválon mindannyiunk biztonsága érdekében köztudottan tilos. A profi produkció láttán az első percben magam is egészen elragadtattam, az egyen-baseball-sapkás brigád ugyanis láthatóan hatalmas színpadi rutinnal rendelkezik. A dobszerelés oldalra került, középen a dobogót megkapták a fúvósok, mindenki mozgott, összehangoltan, nagyszerűen, tényleg annyira lekötötték a figyelmedet, hogy a melletted rúgkapálót már csak akkor vetted észre, amikor a hatodik taktust nyomta a lábadon, a cigarettáját meg a kézfejeden. Azért az már elsőre is zavaró volt, hogy a hangzás (már megint de sajnos akkor is) meglehetősen aránytalannak bizonyult, a fúvósok valahol hátul szuszogtak csak, de egy idő után (túl hamar) nekem kezdett nagyon egyhangúvá válni az egész zene is. Egy teljes koncert nekem bizony túl sok lett volna ebből, úgyhogy elnéztem inkább a bazársorra bakeliteket turkálni, s így éppen egy Venom és egy Heart között lapozva az egész Sziget legsúlyosabb beszólásának voltam fültanúja egy ifjonctól: Á, gyere, nézzük meg, mi van itt, viszek valamit a nővéremnek, neki van ilyen nagycd-lejátszója Ennyire fürgén én még nem rohantam keresztül a fél Szigetet egy egyébként bárhol fellelhető hűsítő Arany Ászok-dózisért

  A kúra után feltápászkodva a blues-sátor mellett vezetett el az utam. A kiszűrődő hangok egyből befelé csalogattak, valaki ugyanis éppen az örökérvényű Paranoid-ot nyomta legalább háromszoros sebességen egyszerűbb talán, ha azt mondom, ehhez képest még a Megadeth-féle verzió is maximum Cathedral-ként értékelhető Az elkövető Lord Bishop volt, aki magát nagy szerényen csak a Sex Rock királyaként aposztrofálja. Igaza is van. A sex rock-ot nevezhetjük egyébként súlyos funkrocknak, de fordulhatunk Alice Cooper-hez is definícióért: An alchemist music dream.. Egy jeles zenei magazin sokkal profánabb megfogalamzása szerint pedig elegy Black Sabbath-ból, Jimi Hendrix-ből és Frank Sinatra-ból, már amikor utóbbi éppen Janis Joplin lábai közül veszi elő a fejét Utóbbi testtáj (nem a fejre gondolok) amúgy is központi szerepet tölt be a Metallica pólós, kigombolt, vörös, zsabós inget és tehénbőr kalapot viselő Lord Bishop életében, hiszen ahogyan elmondta, két legfontosabb közlendője: gyűlöli a politikusokat, de imádja a puncit. (A nyomaték kedvéért ezen a ponton ujjaiból rombuszt formált és a nyelvét öltögette köztük.) Később azt is megkérdezte, hogy Who loves to eat pussy?, de a lelkes jelentkezők többségét azonnal lehervasztotta, mert rögtön hozzátette: csak a lányok válaszoljanak Kell még magyarázni, miért is Sex Rock a játék neve? Ja igen, a turné neve pedig The Orgasm Continues.
  
  A zseniális az egészben, hogy mindezt úgy tudta előadni, hogy abban semmi visszataszító, sértő nem volt, még a lányok is fülig érő szájjal bólogattak, és lelkesen ujjongtak. Lord Bishop pedig elővette a whiskey-s üvegét, meghúzta, aztán legalább a felét az első sorokból a magasba emelkedő poharakba öntötte, és megkért mindenkit, hogy emelje fel a békejelet formázó ujjait is, mert a világnak békére van szüksége. Egyetértek. És hozzáteszem: ilyen csupa élet, őszinte figurákra is szükség van, mint ez a nagydarab feka fickó, aki nemcsak dumál, hanem tényleg 0/24-ben éli a rock and roll-t. Zenei értelemben is egyébként, mert baromi jól gitározik, állati jó a hangja, és tökös, de nagyon is kimunkált nótái is vannak. Meg király zenésztársai: egy igazi funky-bőgős, Ralf Willis, és egy veszett dobos, a sokat mondó nevű Bam Bam, akinek a fenék alá érő rasztái mellett a tudása is igazán impozáns. A sajátokon meg a Sabbath-on túl egyébként elnyomták még a Led Zeppelin igencsak megizmosított Whole Lotta Love-ját is, a ráadásban meg a Wild Thing-gel búcsúztak, ahol Lord Bishop külön kérte, hogy néhányan fáradjanak a színpadra tombolni A tavalyi szigetes buli annyira bejött a sex rock királyainak, hogy idén tavaszi turnéjukból három állomást is Magyarországra szerveztek lehet reménykedni (főleg egy jövőre ugyanitt-ben), mert ez bizony kolosszális volt! Lord Bishop Rocks!

  Ez a nap jó párszor jeleztem is ezt egy-egy koncerttel kapcsolatban felőlem akár ugyanígy meg is ismétlődhetne, annyi szenzációs bandát láttam-hallottam. Pedig amikor megérkeztem a Szigetre, semmi ilyesmire nem számítottam. Aki keres, az talál jó programot a Szigeten legalábbis biztos.
  
  - Utazó -
  
  Már csak két nap volt hátra, és ahogy kellett úgy fejeztem be és kezdtem el ezt a napot is, jó hangulattal a Dalmátnál. Tényleg úgy éreztem, hogy az elkövetkező napok hangulatát pozitívan fogja ez befolyásolni; és így is lett kár, hogy a sziget után ez az érzés egy kicsit átfordult az ellenkezőjére.
  A nap első és tényleg borzasztó silány produkcióját a Bahián láthattam Someday Baby-től. Ez a produkció egy kicsit hasonlított a Csapnivaló című film elbaszott jeleneteire, csak ez a produkció zenei volt és látványilag sem nyerte meg a tetszésem. Ha csak egy 180 kilós nehézbombázó lett volna a színpadon, akkor talán megérte volna, de hát nem. Gyorsan távoztam, de baráti szavak bíztatására visszatértem és megtekintettem a Brownfield zenekar koncertjét. Ajánlóim szavaiban nem kellett csalódnom, mert a zenekar ténylegesen a Jamiroquai által kikövezett úton halad és az igényes programjuk arra enged következtetni, hogy nem sokára talán ott fognak körözni a magyar és talán a nemzetközi zenei élet hatalmas masszájában, s nem csak azért, mert az EmilRulezből ismert Kelemen Zita erősíti hangjával a zenekart.
  
  Kicsit odébb már az Európa Kiadó lépett a pódiumra és töltötte meg a levegőt a dalaival (Küldj egy jelet, Rendőrlány, Toporzékolok, Az időnél, Jó lesz, Elmentek a fiúk, A csönd, Ez a város, Igazi hős, Megalázó, Európa Kiadó, Hello baby). Én azt hiszem, hogy mindenki itt volt, aki valaha is hallgatott Kiadót, és olyanok is akadtak elég nagy számban, akik nem ismerték a dalokat (elég kellemetlen, hogy vannak ilyenek, nem?). Igen-igen a Kiadó néhány év differenciájával újra a Szigeten teljesítette be azt, amiről az átkosban nem is álmodhattunk, egy 360000-es fesztiválon, igen nagy tömeg cirka 20-35.000 ember előtt tudták szabadon szórni az igét. A dologhoz az is hozzá tartozik, hogy május legeleje óta nagyon sikeres koncertsorozatot tudhat maga mögött a Kiadó a Pesten és országos szinten is egyik legfontosabb kulturális helyszínen, az A38-on.

  Egy kicsit most elkalandozok. Tegyük fel, de tényleg csak tegyük fel, hogy a hatvanas éveket tekintjük a nagy generáció korának (Illés, Omega, LGT, stb.) hümm, ez nagyon elgondolkoztató. Véleményem szerint igencsak téves a nézet. Ők csak az előszelei lehettek a tényleges, az igazi nagy generációnak! Az elnyomott gondolatok országában, ahol csak dolgozni és nem gondolkodni volt szabad, akkor élte fénykorát a magyar underground zenei mozgalom, mely megteremtette az igazi hazai underground zenei kultúrát. Rengeteg értelmiségi kezdte belülről szétrohasztani igaz nagyon lassan - a rendszer igencsak erős falait. Az ilyen elsővonalbeli underground zenekarok, akik a nyolcvanas évek legelején az újat és a korszakalkotót hozták el nekünk a magyar zenei posványba, akik a nagygeneráció alapkövei voltak (URH, az Európa Kiadó, Kontroll Csoport, Balkán Futurist, Balaton, Trabant, Spions, Neurotic, VHK A.E..Bizottság, és sorolhatnám tovább) minden nehézség ellenére is dolgoztak és alkottak tovább, annak ellenére, hogy a gondolatrendőrség mindenütt ott volt és mindent figyelt. Egy ilyen erős elnyomó hatalmi gépezet repedezett falán így is, úgy is szivárogtak a gyógyító gondolatokat tartalmazó üzenetek. Kezdetben az ő üzeneteik csak sokszorosan másolt, rossz és élvezhetetlen minőségben juhattak el az érintettekhez, később már hivatalosan is hozzá lehetett jutni szerény mennyiségben a néhány kiadott hangzóanyaghoz, de így sem volt teljes a paletta. És most kell elérkeznem újra a 2004-es évhez, amikor is újraéledt csendes magányából a legenda, az Európa Kiadó.
  
  Az Európa Kiadó Menyhárt Jenővel az élen régi magabiztos lendületét hozta el újra nekünk, és válogatás nélkül porolták le a legismertebb dalaikat (noha sajnos most sem játszották el a Popzenét). Ennek ellenére az előadásukból nem hiányozhatott a fanyar íz, és az egyre inkább megfigyelhető távolságtartás, magázódás. Onnét folytatták, ahol abbahagyták, hibátlanul magabiztosan zavarták le ezt az alig másfél órát. Ha a tényeket nézzük, akkor már új dalokra nem is számíthatunk soha az életben, csak a régi jól megszokott Kiadó nótákra, melyeket oda-vissza üvölthettünk az egekbe, sokszor túlharsogva ezzel a zenekart. Úgy érzem, hogy így volt jó ez mindenkinek és nem hiszem, hogy valaha is akarnánk változtatni ezen. Ezek után még annyit fűznék a kiváló produkciójukhoz, hogy roppant kevés volt - annak ellenére, hogy igen kiadós volt a koncert, többet és többet akartam. Hogy a szomorkodást némi öröm váltsa fel: az A38-on szeptemberben két újabb lehetőségünk lesz megtekinteni a zenekart, és utána egy darabig megint semmi, csak néma csönd.

  A programok sorát a baleset miatt elmaradt Saxon koncert helyett egyenesen az eredetileg riválisnak sem számító, világzenein fellépő Afro Celt Sound System produkciójával folytattam. A döntésem ez alkalommal is helyén valónak bizonyult. Az Afro Celt Sound System sokat sejtető név mögött egy igen komoly soknemzetiségű csapat áll, az afrikai és az európai földrészek gyermekeinek produkciója. A formáció alapját leginkább az indiai és fekete dobmágusok ütősei határozták meg, melyhez az európai barátaink képzett zenei érzéke járult. Ők együtt alkották meg ennek a zenének a varázslatos alapjait; zenéjük lényét, az arab, afrikai földrészek muzsikájának felidézését és összekeverését egy komplett fogyasztható produkcióvá.
  
  És most tényleg megint el lehet ítélni, mert ismét betettem a Mobile Pop sátorba a lábam, és tőlem szokatlan azt olvasni, hogy a Back II Black funky csapat meggyőzhetett, de töredelmesen be kell vallanom, hogy igen . Egyszerűen lehengereltek, minden mellébeszélés és kertelés nélkül, ezt kell írnom. Aztán azt, hogy hosszú szünet után újra láthattam a Vidámpark szentimentalista érzületű, ki tudja hányadik formációját egy majdnem teli, úgy 3/4-es sátras koncerten. Ha már a Vidámparknál vagyok, akkor róluk elmondható, hogy a kevés fellépésük mellett is igen szalonképesek és színpadképesek tudtak maradni. Őzék produkciója csak úgy hemzsegett a képzeletbeli slágerlistán szereplő dalaikkal - sajnos ismerve a listagyártókat esélyük sem lehetett bekerülni a valódira - pedig minden albumukra tudtak kreálni jó pár slágergyanús dalt. Ezt nevezem én az élet fintorának és fricskájának. Őz mindig képlékeny változó formációja ez alkalommal is tartogatott igazi Vidámparkos meglepetést, ez pedig egy újabb Vidámpark album megjelentetése úgy október tájékán, de a megjelenésig maradjuk meg annyiban, hogy ez a mostani fellépésük is bizonyította, hogy sikerült újra régi fényében megmutatni a Vidámpark zenekart.
  
  Egy ilyen nap után már sehova nem kívánkoztam csak a Dalmátba, ahol megtaláltam a nagy
  Európát egy borzasztó kicsiny helyen. Hangulatunkat csak egy pici kis zönge zavarta meg, néhány tavalyi ismerős személyében. Ők voltak azok a rosszemberek, akiknek azt köszönhettük, hogy a muzsikát hajnalban KIKAPCSOLTATTÁK, megbénítva ezzel a kialakult igen kiváló hangulatot és fogyasztási kedvet. A dologhoz hozzá kell tennem, hogy semmilyen decibelmérő műszer nem volt nálunk, csak úgy hallás alapján döntöttek úgy, „itt nem szólhat semmi”. Továbbá nem hiszem, hogy az a 40 watt zavarná a hajnalban kelő és úton lévő dolgozókat, ez ugyanis testvérek között sem számít hangerőnek

azonosító (nem kötelező):	ellenőrző kód:	gépeld be ide:

új hozzászólás írása: