beszámoló [fesztivál]  2004. szeptember 10. péntek   16:15

nincsen hozzászólás

  - András -
  
  Az ötödik nap hozta el számomra a programdömping csúcsát: több bandáról maradtam le a műsorok egymásra csúszása miatt, mint ahányat meg tudtam nézni. Köztük is persze a legfájdalmasabb az Anthrax elmulasztása volt - erről a koncertről majd Tompi kolléga értekezik, én meg még úgyis dohogok lentebb egy sort az üggyel kapcsolatban, úgyhogy most lássuk inkább rögvest, mire is jutottam ezen a mozgalmas vasárnapon.
  
  Kezdésképpen a Scissor Sisters helyére nagy kedvvel beugró Mambo Kurt hammondcore mészárlását tötyögtem végig a nagyszínpadnál. Természetesen késve érkeztem, de a javát így is láttam. A Mester ezúttal teljes csapat helyett egy szem Jessicát hozott magával, aki ugyan rendesen kitett magáért (pl. Depeche Mode Just Cant Get Enough), de végtére is Mambo mellett akárki is állhatna, a lényeg úgyis az, amit a szafariöltönyös, narancssárga szemüveges érdemes művész produkál. Ő pedig produkált: bebizonyította, hogy a Rammstein bossanova zenekar (olyan szinten megalázta az Engel-t, hogy azért máris egy Grammy-t érdemelne), elénekelte az Enter Sandman-t a Kék Duna keringőre, hozott magával Stevie Wonder dalt (I Just Called to Say I Love You), és abszolút csúcspontként egy gyermekkori kedvencét is elővezette, nevezetesen a Slayer Raining Blood-jának első perceit. Nem mondanám, hogy a Tori Amos-verzió mellé nyugodtan tenném oda ezt a feldolgozást is
  
  Ahogyan arra számítani is lehetett, a Szigeten magát ismét nagy számban képviselő német kolónia igazi keménymagja hiánytalanul összeverődött ezen a délutáni órán (a puhányabbak csak az Aerzte-re dugták elő az orrukat az utolsó napon), hogy vigyorogva vonatozva, lábra lépve, sárban tocsogva, tapsolva és Mambo-Mambo-t kiabálva üdvözölje az imádni valóan lepukkant orgonájával és felnyitható ládika-székével érkező Művész Urat, úgyhogy a fogadtatás is méltó volt az esemény kiemelkedő mivoltához. Mambo Kurt-nak legalább ennyi persze járt is elvégre ő a király.

  Az Iron Maidnem koncertje felé haladtamban a kíváncsiság és az idő bősége néhány perc erejéig a Pesti Est színpad elé vonzott, ahol az AB/CD (nem az egyetlen ilyen nevű tribute banda egyébként) tolta az AC/DC-feldolgozásokat. Nagy sebtében tényleg csak annyit jegyeznék meg (de ennyit muszáj, mert annyira bejött a dolog, hogy szeretném ajánlani mindenkinek): tribute bandát így kell csinálni, óriási hangulatban, alázattal, a dalok pontos, rutinos ismeretével, sallangmentesen. Mondhatni: úgy, ahogy azt az Iron Maidnem is csinálja. Idén nyáron már harmadszor találkoztunk, de Maiden-ből sosem elég, s ha már az igazi nem áll rendelkezésre, hát ez az interpretáció az egyik legjobb kárpótló. Ráadásul pedig ahogyan a mezőtúri buli előrelépés volt a hangzás tekintetében a Vekeri-tónál látotthoz képest, úgy ez a koncert meg a nézőszámban kellemesebb volt még a wanted-esnél is, úgyhogy az általam idén fesztiválokon látottakból ez az utolsó volt a legeslegjobb bulija a Maidnemnek. Mint mindig, most is az olyan kuriózumoknak örültem a legjobban, mint a monumentális Seventh Son of a Seventh Son vagy a Sun and Steel előadása (ez teszi igazán jellegzetessé Töfiék ténykedését), de persze mindig nagyszerű együtt énekelni Kiss Zolival az olyan alapvetéseket is, mint a The Number of the Beast vagy a Fear of the Dark. Erre pedig igen nagy hajlandóságot mutatott a jótékonyan nagyszámú publikum, úgyhogy a vérbeli, tényleg pozitív fesztiválhangulat itt sem hagyott cserben minket, egyszerűen kellett ez a koncert a Szigetre.
  
  Következő utam a Talentum színpad felé vezetett, ahol egy a helyszín nevéhez méltóan ígéretes és tehetséges hazai banda, a Vortex lépett fel. A vetítést sajnos valószínűleg a pódium sajátos adottságai miatt el kellett hagyniuk az előadásból, de legalább sötétben léphettek fel, ami önmagában is elegendő háttérnek bizonyult ahhoz, hogy a kétségtelenül sajátos és jellegzetes atmoszférájú zenéjük igazán rátelepedjen a hallgatóra. A hangszeres szekció teljesítménye minden kritikán felül állt ezúttal is a nem éppen lineáris felépítésű, mozgalmas dalokat a hozzájuk illő hűvös pontossággal, de mégis látható beleéléssel tálalták, ráadásul eljátszották a Fuel for Hatred-feldolgozást is, sőt még némi Metallicát is csempésztek a dalba. Amellett viszont nehezen lehetne elmenni, hogy a frontember kicsit túlteljesített aznap, mármint ami a sörfogyasztást illeti. A szövegekkel vagy a károgó hangjával nem volt probléma, a sok furcsa konferansz, számokba való beszólás viszont zavaró volt. Kétségtelen, hogy az ilyesmi meg-megesik a többséggel, bocsánatos a bűn, de az előadás minőségéből menthetetlenül levon az ilyesmi, csakúgy, mint az, amikor a keverőnél álló embernek gőze nincs, mi merre, és ezzel szembesülve nem hogy próbálkozna valamit tenni, hanem még fel is fújja magát és dühöng. Az összes kellemetlenség ellenére mégis azt kell, hogy mondjam, megérte odalátogatnom a Talentumra, pusztán annyiról van szó, hogy a Vortex még ennél is sokkal-sokkal többre képes, ahogyan azt hetek múlva az Arcturus előtt meg is mutatták.

  Rengetegen voltunk, akik az utolsó pillanatig reménykedtek abban, hogy ahogyan az tavaly a Slayer és a Testament, idén pedig az In Flames és az Amorphis esetében is zökkenőmentesen megoldható volt végül mégsem fog a My Dying Bride és az Anthrax fellépése ütközni, de az ábránd hiúnak bizonyult, végül mindenkinek dönteni kellett. Ennek eredménye az előbbi koncert látogatottságán is meglátszott, a tavalyi tömeggel szemben idén csak szellősen telt sátor nézte a Bride-ot, játszi könnyedséggel fúrtam magamat egészen előre az emberek között. Ezen a helyen egészen arányos és telt hangzás fogadott ezt csak azért említem, mert a koncert megszólalása a Sziget egyik legnagyobb rejtélye, ki kásásnak, ki halknak, ki aránytalannak, ki erőteljesnek mondja, én szerencsére az utóbbiak közé tartozhatom. Meglehetősen feldúlt állapotban vártam a koncertet, hiszen nem elég, hogy lemaradtam az Anthrax-ről, de ráadásul óriási (háromnegyed órás) csúszással is kezdődött a britek koncertje, amely idő alatt legalább egy kicsit beragadhattam volna a moshba a Nagyszínpadnál csak akkor meg ki szól 35 perc múltán, hogy Futás, kezdődik a Bride?
  
  Végül azért csak felcsendült a hosszú-hosszú intro, majd az új albumot is nyitó The Wreckage of My Flesh-sel kezdetét vette a gyász. Az első meglepetés akkor ért, amikor Aaron a színpadra lépett, tavalyi (és szokásos) megjelenésének tökéletes inverzében, azaz talpig fehérben. Nem csak emiatt volt hangulatában is némileg más ez a koncert, mint az előző évi: a frontember bizony sokkal közvetlenebb volt, mint akkor, ami azt jelenti, hogy egész mondatok is elhagyták az ajkát a számok között (én alig tudtam csak hebegni ennek hallatán), mi több, még jókedvű Cheers-eket is elengedett Ugyanakkor amint belefogtak egy nótába, egyik pillanatról a másikra a tavalyihoz hasonló sötétség borította el a sátrat és a benne lévők lelkét, s az énekes is tökéletesen átszellemült. A kín és a fájdalom minden vonásában ott tükröződött, ahogy marcangolta magát, a nyomasztó dallamokat szűrve az ajkai között, majd a földre vetette testét, s ott hemperegve, vergődve énekelt, a következő pillanatban pedig felpattant, és szinte sátáni dühvel lángoló szemekkel köpte magából a gonoszan hörgő sorokat kevés szuggesztívebb frontembert tudnék mondani még hosszas gondolkodás után is. Aztán véget ért a nóta, ő pedig kedélyesen megköszönte a tapsot, ivott az egészségünkre, és elmondta, mekkora élmény volt tavaly itt játszani. Songs of Darkness, Words of Light

  Hogy a csúszás miatt alakult így, vagy előre erre készültek, nem tudom, mindenesetre tény, hogy meglehetősen rövid programmal álltak elő, s nem is feltétlenül a legemészthetőbbel, már ha azt nézzük, hogy a Like Gods of the Sun albumot hanyagolták a szettben, amire bizony sokan panaszkodtak is. Részemről nem bánkódtam ez utóbbi tény felett különösebben, hiszen minden lemezüket egyformán szeretem, s azt a keveset, amit összeszedtek ebbe a dalcsokorba, szerintem meglehetősen jól is válogatták össze. A koncert előtti háromnegyed óra minden indulata és dühe elszállt belőlem egy csapásra, ahogy (újra) másodikként elővették személyes kedvencemet, a szerintem minden idők egyik legjobban eltalált riffjével felvértezett Raven and the Rose-t, és a továbbiakban sem kellett éppen ásítoznom. A zseniális új albumról a felvezető tételen kívül nagy örömömre előkerült még a markáns énekdallamokal ékes The Prize of Beauty és a lemez egyik legnagyszerűbben épülő-bontakozó dala, a Catherine Blake, s elhangzott a Light at the End of the World egyik legjobbja, a She is the Dark is. Nem hiányzott persze minden idők egyik legismertebb My Dying Bride-nótája, a végtelen gyászban is különösen feketén előderengő Cry of Mankind sem (bár elárulhatom, nem a legnagyobb élmény úgy hallgatni, hogy közben egy jól láthatóan eltévedt német leányzó az orrod előtt a barátja nyakába ül, majd amolyan swingesen csettegni kezd az ujjával), s nagy lelkesedéssel üdvözölhettük a 34.788% záródalát, az Under Your Wings and into Your Arms-ot is. A vége felé előkerült a The Dreadful Hours lemez címadója is (amelyben bámulatosan hatásosan oldották meg a csendes, szorongó és a dühödten gonosz, szigorú részek egymásba úsztatását, egyszerre példázva precíz felkészültségüket és zenéjük burjánzó érzelmességét), majd a hagymázas lázban verejtékezve tomboló The Fever Sea-vel zárták az előadást.

  Más volt ez a koncert, mint a megelőző évben látott, talán kevésbé katartikus, de ha jobban meggondoljuk, más volt a helyzet is, hiszen nem hosszú évek várakozása előzte meg, mint azt a fellépést. Ha pedig így értékeljük, azt kell megállapítanom, hogy a My Dying Bride a lehető legjobban tette, amit tennie kellett. A súly, a határtalan komorság így is ott feszült a dalaikban, az erő ugyanúgy ott volt a mázsás riffekben, a fájdalommal lesújtó dobütésekben, a bánat ugyanúgy telepedett meg mindenkin a síró dallamok nyomán, pusztán talán koncertebb volt ez a koncert, mint az a tavalyi, várva-várt, egybefüggően átszellemült fellépés. S mivel mind a kettő akkor s úgy történt, amikor és ahogy kellett neki, én e koncert nyomán is csak azt mondhatom: a My Dying Bride előttem nem tud tévedni, az egyik legfontosabb kortárs metalzenekar ez.
  
   - Tompi -
  
  Komolyan mondom, megrémültem, amikor kilenc körül a Nagyszínpadhoz értem, hiszen fél órával az Anthrax kezdése előtt mindössze párszáz ember lézengett a környéken. Szép lassan persze fel-feltűntek a tömegben a baseballsapkák, sokasodni kezdtek a kecskeszakállak, és hirtelen mintha mindenki bermudában lett volna
  
  Nem is nagyon volt időm még feldolgozni, hogy itt mindjárt koncerted ad az Anthrax, mikor felcsendült a Blues Brothersből csent zseniális intro, és berobbant az egyen-PenthAgram mezbe öltözött csapat az Efilnikufesinnel, megadva az alaphangot a best of jellegű műsorhoz.
  
  Eléggé megnehezítették azok dolgát, akik szemlélni is szerették volna a produkciót, mert Charlie Benante kivételével mind a négyen folyamatosan fel és alá rohangáltak a színpadon, nem ritkán hatalmas ugrásokkal és vetődésekkel színesítve a mutatványt. A pálmát egyértelműen Scott Ian vitte el, bár a másik gitáros, Rob Caggiano sem vallott mellette szégyent, azt pedig már csak csendben teszem hozzá, hogy végig vokáloztak is, csakúgy, mint a csinos kis tarajjal rendelkező pótbőgős, Joey Vera. Remélem, marad az Anthrax kötelékeiben, mert egyrészt zseniális basszer (erről mindenki meggyőződhetett a Got The Time-ban), másrészt úgy pörgött, forgott, üvöltözött, mintha évek óta zenélne new yorki cimboráival, egy szó, mint száz, ideális megoldás lenne a kilépett Frank Bello helyére.

  John Bush pedig magától értetődő természetességgel adta el az egész bulit. Ugyanolyan magabiztosan hozta a dallamokat, mint az agresszív, thrashes szövegköpködéseket vagy a punkos kiabálásokat. Én személy szerint jobban is szeretem a Bruce Willisre megszólalásig hasonlító frontember hangját, mint Joey Belladonnáét, ezért különösen örültem, hogy Bush tolmácsolásában hallhattam az olyan évtizedes ősslágereket, mint az Indians, vagy a Caught In The Mosh. Rettenetesen hengerelt mindkét darab, és az sem volt gyenge, ahogy John Bush szinte a keverőig sétált az Antisocial alatt, valamint hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem rázott ki a hideg az Only közben, mégsem ezeket nevezném az est fénypontjának, mert nálam mindent vert a Fueled és a What Doesnt Die kettőse. Amit az előbbi szerzeményben művelt Scott, az nem volt mindennapi! Még magához képest is hatalmasakat ugrott, és persze bemutatta a birodalmi lépegetőre emlékeztető mozgását, amelyet egy egész gitáros-generáció próbál utánozni több, kevesebb sikerrel. Miközben pedig a rőt-szakállú atléta teljesítményén ámuldoztam, kicsattanó vidámsággal énekeltem a dal világbajnok refrénjét, (Im On The Money) és eszembe jutott, hogy milyen érdekes, tavaly ugyanitt még azt üvöltöztem pusztításra készen, hogy God Hates Us All! Végül is, aki aprítani akart az is megkapta a magáét a már említett What Doesnt Die képében. Minden előzetes bevezető nélkül csaptak a szaggató nyitányba, majd a szólót követő cséphadarásban olyan energiákat szabadítottak fel, hogy egészen hihetetlennek tűnt, hogy bizony ezek az arcok már lassan negyven körül járnak. Ezen kívül csak a Safe Home-ot játszották még a We Have Come For You All-ról, és még ezt az Anthrax mércével szemlélve lágyabb nótát is úgy vezették elő, hogy húzott, mint az a gőzmozdony, ahol Zakk Wylde a masiniszta.
  
  Az egy órás játékidőt épphogy meghaladó koncert vége felé még felcsendült a Metal Thrashing Mad, az ezt követő Only után pedig levonult az öt zenész. A State Of Euphoria-ról ismert Be All, End All-al tértek vissza, majd jött a Public Enemyvel együtt írt híres-hírhedt Bring The Noise, amelyben felváltva rappelt az egész gárda. Zárásként még elreszelték az AC/DC Whole Lotta Rosie-ját, amely abszolút jól állt nekik, hiszen olyan feszesen riffelve nyomták, hogy egy laza betonozássá alakult ez a réges-régi boogie. Tulajdonképpen ettől olyan különleges az Anthrax és zenéje, hogy annyi hatás érte már és éri folyamatosan, hogy ugyanúgy hiteles tőlük az N.F.L. thrash metal tornádója, mint a Got The Time lüktetése, vagy az Antisocial féle punkrock, mindez mérhetetlen dinamizmussal és humorral tálalva. Utóbbira jó példa a South Parkból vett outro, amelytől fejvesztve menekültem a Hammerworld sátorig, ahol még volt szerencsém elcsípni a My Dying Bride Fever Sea-jét

  - András
  
  A napot két rendhagyó koncerttel zártam a Bahiánál. A brit Brain of Morbius veszett poszt-punk produkcióját talán egy olyan emberhez tudnám hasonlítani, aki először úgy tűnik: ádázul fojtogat, de közben meg kegyetlen jó vicceket mesél, hogy egy idő után már nem is fulladozol a kezeitől, sőt, kezded úgy érezni, inkább csak masszírozza a nyakadat. Eszelős muzsikájukon meglehetősen nehéz fogást találni, de az eszelős előadásmód bilincsként láncol a színpad elé, s ahogy egyre tovább hallgatod őket, egyre inkább rájössz, nem csak innovatív, jó is ez, igen, hiszen zene ez, talán még otthon is hallgatnád. Aztán már cd-t is vennél, de azért kivárod a végét, mert hallanod kell a dalformákat öltő minimalista noise-kísérleteket, nyüszítve kell röhögnöd a korábbi magyarországi koncertek alkalmával meglepő tudásanyagot felhalmozott Bones konferanszain, amelyekben a miskolci munkásokról (pálinka-face-ekről) és a soproni fogorvosokról is mesél, meg persze kaján vigyorral szajkózza kedvenc honi nedűje nevét: Borshodi, Borshodi. Ha ezen nyüszítettél, akkor persze azt sem tudod, hova légy, amikor leveszi a cipőjét, felhívja vele Bob Geldof-ot, majd közli nevezettel, hogy mindig is egy köcsögnek tartotta, amiért jótékonysági koncerteket csinál, hiszen a rock and roll arról szól, hogy mindenkit megb***unk. Naná. Meg arról, hogy Laokoón-csoportot alkotunk a basszerrel, aztán egymás gatyáját cibáljuk, majd előveszünk valahonnan egy faliórát, és kifejeljük belőle az üveget Igen, ha a Brain of Morbius ezt csinálja, akkor tényleg erről szól, mert a Brain of Morbius, az tényleg rock and roll, az tényleg punk. Márpedig ezt csinálták. Hogy már vége is van? Húzás cd-ért!
  
  Míg bent folyt az átszerelés, kint meg a frissen belelkesültek zabrálták a Brain of Morbius merch-pultját (úgy vitték a cd-ket, mint a cukrot), szellőztettem egyet a fejemen, hiszen a megelőző előadás sem volt habkönnyű, de a következő sem ígérkezett annak. A stílus persze egészen más: bár a Korog zenéje sem a hagyományos unalmas módon járó elmék szüleménye, ez azért nem ugyanaz. A Brain of Morbius minden veszettsége ellenére is mulatságos tud lenni, a Korognak viszont méltósága van. Szenzációsan nívós az a rendhagyó zene, amit művelnek, ezúttal pedig a vizualitás szempontjából sem ragadtak meg a hétköznapiság szintjén. Feketére mázolt felsőtesttel, szarvakkal ellátott sisakban-maszkban léptek a színpadra, ami máris a zenéjükhöz hasonlóan bizarr, mégis tiszteletet parancsoló hangulatot teremtett, aztán megszólaltak a dalok is, azok a tekeregve, csavarodva nyaldosó kompozíciók, amiknek a java még mindig csak koncertről ismerős (csak eljön az idő, amikor valaki végre kiadja őket), meg a néhány, demóról, válogatásról otthon is hallgatható tétel. Zene és látvány együttese pedig ezúttal minden korábbinál is áthatóbb, borzongatóan eredeti atmoszférát költöztetett a sátor lapjai közé a Korogban éppen az a zseniális, hogy szinte észre sem veszed, milyen komplikált a zene, annyira el tud ragadni, akkora hangulata van (szerintem nagyon találó a definíció: black and roll). Igen, szinte másik dimenzió ez; szippant magába, amint azt a koncertzáró nóta címe is sugallja - Vaccum Drain (valamikor régebben csentem egy setlistet, onnan vagyok ilyen okos). Ahogy pedig befejeződik, lassul, egyre ólmosabbá válik az a dal, a végén szinte megáll az idő, na onnan nincs is hova tovább, ott csak azt lehet mondani: vége.
  
  (Ha mégsem akarnád, hát akkor sincs nagyon merre, mert az új felállású Stereochrist koncertje már véget ért a Hammer-en, de ezen a napon úgyis annyira megfacsartak már vagy tízszer, hogy csak úgy támolyogsz kifele a hídon.)

  - Utazó -
  
  Az ötödik nap nagy meglepetése volt, hogy az előre meghirdetett Scissor Sisters elmaradt, és a helyükre Mambo Kurt Hammond-mágus és társa, Jessica került. Mint már mindenki tudja, ebben az országban Uhrin Benedek után Mambo a második, világviszonylatban pedig az első örökbecsű muzsikus, a legnagyobbakat is fényévekkel veri, de csak titokban. Egy ilyen géniuszról csak nagy szavakat lehet írni. Mambo legendájához és előadásához nem férhet kétség, és ahhoz sem, ahogy a nem éppen modern szerelés mögül, teljesen szétizzadt, zsíros, vajszínű Boss öltönyben, sárgán virító napszemüvegén keresztül egy igazán kenyérre kenhető cukorpofa tekintett le ránk, aki a fellépése vége előtt testét megmeríteni is megkockáztatta a közönség kéztengerén. Sajnos ezt az akcióját megakadályozták a zord biztonságiak; Mambo letörten távozott és fáradt vissza a színpadra. No comment. Ha összegeznem kell Mambo-t, akkor egy igazán eredeti személyiséget láthattunk Jessica társaságában, a megérdemelt helyen, a nagyszínpadon.
  
  Egy ilyen remek nyitány után csak a nyugalmat és a jazz sátor programját kerestem. Ezért fordulhatott elő velem, hogy csak a Pege Quartet programjára tudtam helyre ráznom magam. Pege Aladár az az érdemes jazzművészünk, -tanárunk, 65 évesen is alkotó nemzetközi hírű muzsikusunk (1964-ben a prágai dzsesszfesztivál virtuóza, 1970-ben a montreux-i dzsesszfesztivál legjobb európai szólistája, 1982-ben New Yorkban a Carnegie Hallban vendégszólista, Liszt Ferenc-díjas (1977), érdemes művész (1986)), akit feltétlenül látni és hallani akartam. Előadására színültig megtelt a jazz sátor; ezt a fajta elismerő nézőszám-csúcsot rajta kívül csak két előadó érte el: a szombati napon fellépő Hot Jazz Band és a zárónapon a Gadó Gábor French Quartet produkciója. Ha belegondolok abba, hogy mekkora megtisztelés érte az idei szigetet azzal, hogy a Pege Quartet fellépett, azt kell mondjam: ez szavakkal ki nem fejezhető. A Pege Quartet a mai napig is a minőségi jazz és szolidabb értelemben a funky zászlóvivője, és igazi közönségbarát muzsikával örvendeztette meg a Sziget Jazz színpada kíváncsi publikumát. Ez a négyes klasszikus értelemben is igen kiválót alkotott ezen az estén. Albumok terén ezzel a felállásával már túl vannak a harmadik lemezükön - a mostani előadásukba ezekről a hangzókról merítettek műveket, melyeket nem improvizálták túl és mindenki által befogadhatóvá tettek. Pege Aladárt nem felejtette el a közönség, és nem kellett újra bizonyítania, hogy ő a legjobb jazzbőgős széles e hazában. Mert ő az.

  Eztán a Szakcsi Lakatos Béla Trió méretetett meg előttem és a nagyközönség előtt. Az ő futurisztikus, nem éppen klasszikus produkciója alatt nem véletlenül csökkent le a nézőszám, kicsit túlimprovizálták magukat a zenészek. Ez nem baj, de valahol a dallam elveszett a virtuozitásban, nekem pont nem erre lett volna szükségem, hanem valami szolidabbra, de hozzá kell tennem: tisztelem Szakcsi művészetét, most csak az odafigyeléssel volt baj. Erre az egyre nem alkalmas a Sziget, minden másra igen.
  
  Hangulati váltásként a Bacsó Kristóf Trió mély melenkóliával fűszerezett produkcióját tettem mikroszkóp alá és elmerültem Kristóf szaxofon játékában, a nyugalmas pihentető óra után pedig az egyetlen és igaz Brain of Morbius felejthetetlen, és sokak szerint elmeháborodott produkcióját kellett újra megtekintenem. Esetükben tényleg nehéz megtalálni az egyensúlyt az a valóság és a fikció között, azaz a 27-es Pszichiátriai Intézet ápoltjai és a Londoni Tudományos Akadémia professzorai között. Kell-e egyáltalán keresnünk? Roppant nehéz megtalálni a választ erre a kérdésre. De tény, hogy az elég intenzív és nem szokványos előadásuk láttán egy időmérő eszköz végképp elfáradt. A Brain of Morbius négy karakteres arca a posztnál is posztabb nihilista és minimalista pszicho punk ´n roll-t játszott, melyet a teatralitás is maximálisan a magasba emelt. Az ilyen előadást szoktam hitelesnek és megismételhetetlennek tekinteni, azt, ahogy ez a fajta furcsa és szokatlan kaotikum az arcunkba vágódik és végképp az aljzatba döngöl bennünket.
  
  Ez után az előadás után már nem kívántam semmi élőprodukciót látni, lassan és komótosan elindultam a Dalmát felé étkezni, majd mulatni egy utolsót. A döntésem ez alkalommal sem hagyott cserben, mert a hangulat ez alkalommal is igen kiváló volt.

azonosító (nem kötelező):	ellenőrző kód:	gépeld be ide:

új hozzászólás írása: