beszámoló [fesztivál] 2019. július 24. szerda 08:29
nincsen hozzászólás
szerző: MorelloRockmaraton 2019 - 1. rész 2019. július 8-14, Szalki-sziget, Dunaújváros
Ismét elérkezett a legsúlyosabb zenék idei seregszemléje, a dunaújvárosi Rockmaraton fesztivál. Ez az esemény azért jelent biztos pontot a hazai színtéren, mert a viszonylag tematikus napoknak köszönhetően a rock/metal zene mindenféle árnyalatának rajongói megtalálhatják a számukra kedves programokat. Sőt, a napi leosztás nagyjából minden évben adott: az első napon jórészt a punk csapatok adják egymásnak a kannásbort kilincset, míg az utolsó nap mindig a hard rocké és a dallamosabb heavy metalé. Közötte pedig a black, death metal, metalcore, folk metal, a thrash, stb. rajongói csemegézhetnek elsősorban. A metal színtér legkomolyabb nemzetközi csapatait továbbra is a Rockmaraton hozza össze egy fesztivál keretein belülre Magyarországon, így nem is csoda, hogy az érdeklődők létszáma évről évre növekszik.
Aki már járt a dunaújvárosi helyszínen egyszer-kétszer, annak helyismereti problémái nem lesznek, hiszen az elhelyezkedésben érdemi változások nincsenek. Talán csak a legszélső Aréna színpad mögötti terület nyílt meg ezúttal a sátorozók számára, de a pultok, kajás- és italos standok, a kellemes és ötletes kikapcsolódási lehetőségeket biztosító Off-Rock Tanya, illetve maga a strand terület már jól ismert tartozékai a fesztiválnak.
Ezúttal is volt nulladik nap, amikor a dunaújvárosi és környékbeli zenekarok mutatkozhattak be. Személyesen csak a második (hivatalosan első) naptól kezdve csatlakoztam be a Rockmaraton vérkeringésébe, szóval csak hallomásból tudom, hogy pár csapat igen figyelemreméltó koncertet adott a helyiek közül. Mindenképpen jó tehát a kezdeményezés.
Július 9 – kedd
A keddi nap ezúttal is a punkok napja volt, az olyan bandákkal, mint a The Exploited, a The Casualties, vagy a hazaiak közül a Prosectura vagy a Hétköznapi Csalódások. Azért a taraj nélkülieknek is volt néznivaló, a nagyszínpadon például a dallamos, szimfonikus metal vezette fel az estét, az új énekesnővel dolgozó Ideas-zal és A Fény Nyomában lemezükről új dalokat is bemutató Tales Of Evening-gel. Este 8-kor a Metal Church kapta meg a nagyszínpadot, akik amellett, hogy a ´80-as évek stílusteremtői közé tartoznak, tudtommal most jártak először Magyarországon.
Én – nagy dilemmázás után – viszont mégis az Aréna sátrat választottam, mert ugyanebben az időpontban a brazil Nervosa készülődött a kezdéshez. Ebben nem (csak) az játszott közre, hogy Fernanda Lira-ék tagadhatatlanul esztétikusabb színpadi jelenségek, mint Kurdt Vanderhoof-ék, láttam is már a Nervosa-t élőben, a Metal Church-öt meg nem. De valahogy mégis közelebb áll hozzám a brazil csajok maguk műfajában ugyan nem kiemelkedő, de borzasztó lendületes és erőtől duzzadó zenéje, mint az a Metal Church, akik ugyan valóban az amerikai heavy metal alapítói közé sorolhatók, de szintén nem őket neveznénk meg az elsők között a színtér nagyjait tekintve. Meg összességében úgy voltam vele, belenézek ebbe és abba a műsorba is.
Szép létszám gyülekezett a sátorban a Nervosa-ra várakozva és a csajok nem is okoztak csalódást. Elsőre kicsit kásás, később tisztuló hangzással horzsolták azt a fajta zenét, a thrash és a death metal stílusjegyeinek annyira jellegzetes vegyítését, amit valamiért csak a brazilok tudnak (pl. Torture Squad, Voodoopriest, Sarcofago, esetleg a legkorábbi Sepultura). A küzdőtér természetesen felrobbant, fortyogtak a circle pit-ek, pusztított a pogó.
A csajok játszottak újabb és régebbi számokat egyaránt, hallhattuk például az Intolerance Means War, Arrogance, Hostages, Fear Violence And Massacre, Kill The Silence, Raise Your Fist!, Masked Betrayer, Death!, Into Moshpit tételeket. A fúriaként süvöltő Fernanda mellett a doboknál Luana Dametto szegelte eszelősen a blastbeat-eket, gitáron pedig Prika Amaral horzsolta a riffeket. És a koncert végeztével a vad zúzásból egy pillanat alatt váltottak vissza tündibündi kiscsajokká, akik mosolyogva mutogatták a szívecskéket és vidáman dedikáltak a közönségnek.
Szerencsére még játszott a Metal Church, mire a brazilok végeztek, így tőlük is elcsíptem az utolsó 2-3 dalt. Bebizonyosodott most számomra, hogy mindenképpen fontos csapat a Metal Church a ´80-as évek heavy metal történelmében, de nem véletlenül nem jutott sosem a legismertebbek közé a banda. Korrekt, húzós heavy metalt játszanak, de nem megkerülhetetlenek ezek a nóták. Talán többeknek Mike Howe magasabban hangfekvésű fekvő orgánuma sem jött be annyira, én mondjuk ehhez az oldschool zenéhez megfelelőnek éreztem. A Beyond The Black, By The Numbers, Fake Healer dalokat könnyű volt végigbólogatni, de nem úgy távoztam Kurdt Vanderhoof-ék koncertjéről, hogy a továbbiakban véresszájú fanatikusává válok a zenéjüknek.
Míg az Arénában súlyosodott a helyzet a Dying Fetus-szal, a nagyszínpad a könnyedebb szórakoztatás irányába mozdult el a Gloryhammer-rel. Az unikornis-metalt játszó csapatnak minden eddiginél jobban elgurult a gyógyszere az utóbbi lemezzel, most már egészen vad beceneveket is adtak maguknak (csak ízelítőként: Angus McFife XIII, Crown Prince of Fife – Voice Modulated Star Nucleus. The Hootsman, Astral Demigod of Unst – Trans-Dimensional Subsonic Cluster. Ralathor, Mysterious Submarine Commander of Cowdenbeath – Percussive Phi-Quason Battery. Ser Proletius, Grand Master of the Deathknights of Crail – Dark Matter String Manipulation Interface. Zargothrax, Dark Emperor of Dundee – Positronic Oscillator Command).
A zenéjük színtiszta power metal, a heroikus, megadallamos, ököllengetős fajtából és ezt kiválóan is játsszák. A „színház” ellenére őnáluk sem érzem azt az X faktort, ami túlságosan kiemelné a nótáikat a hasonszőrűek közül. Jól megírt, dögös kis power metal dalok ezek, de ha lehántjuk a csapatról a jelmezbált, semmivel sem különbek, mint bármely más pályatárs banda.
Ettől még persze jól el lehetett szórakozni a koncertjükön, kiszolgálták a közönséget. Főként az új lemezükről játszottak, összességében az alábbi programot hozták nekünk: The Siege of Dunkeld (In Hoots We Trust), Gloryhammer, Angus McFife, The Hollywood Hootsman, Hootsforce, The Land Of Unicorns, Masters Of The Galaxy, Universe On Fire, The Unicorn Invasion Of Dundee. Ez volt tehát mára a Gloryhammer.
Érdekesség, hogy az Alestorm főnök Christopher Bowes az alapítótagok közé tartozik, itt billentyűs szerepkörben tetszeleg. Itt viszont most szerintem beugró zenésszel helyettesítették (igen elfoglalt az Alestorm is koncertek terén). De mivel mindvégig kámzsa borította a tag fejét, ebben nem lehetek tökéletesen biztos. Ilyen rejtélyes csapat tehát a Gloryhammer.
Ismét Aréna sátor, ahol következett a Vader. Tavaly a Kreator előtt adtak lehengerlő koncertet Budapesten. Akkor a thrash-esebb hangzású első lemezüket játszották végig, most viszont kiegyensúlyozottabban válogattak az életművükből. Így tehát voltak death metalos őrlések és thrash-es zakatolások egyaránt, Piotr védjegyszerű tremoló rángatós szólóival.
A Vader sosem volt szószátyár társaság, egyszerűen végigdarálták a programjukat, a rajongók pedig úgy távoztak a sátorból, mint akiken áthajtott egy gőzmozdony. A tagság már hosszabb ideje állandó náluk, így összeszokottan, nagy elánnal, alapos headbang-eléssel pusztítottak az olyan dalokkal, mint a Black To The Blind, The Final Massacre. Vicious Circle, Wings, Sothis, This Is The War.
A nagyszínpadon ismét a heroikus metalé volt a főszerep, ezúttal a Rhapsody előadásában. Nehéz manapság fejben tartani a Rhapsody-hoz köthető ilyen-olyan felállásokat. Ezúttal a Turilli / Lione Rhapsody néven futó társulatot láthattuk, Luca Turilli-vel gitáron és Fabio Lione-vel a mikrofon mögött, kiegészülve Dominique Leurquin-nel (gitár), Patrice Guers-szel (basszus) és Alex Holzwarth-tal (dobok).
Lényegében ugyanez a felállás volt nálunk tavaly Budapesten, amikor a klasszikus Rhapsody legklasszikusabb korai nótáit adták elő, tényleges Rhapsody név alatt. Most még hozzácsapták a két főember nevét, sőt lemezt is kiadtak néhány nappal ezelőtt Zero Gravity (Rebirth And Evolution) néven, szóval úgy tűnik, most már ilyen névvel kell memorizálnunk a társulatot.
Tavaly az ezredforduló klasszikus nótáit hozták el nekünk, most azonban minden -féle és -fajta Rhapsody inkarnáció szerzeménye előkerült itt Dunaújvárosban, a hallgatónak már szinte zúgott a feje. Vagyis hallhattunk dalokat a színpadon álló formáció friss lemezéről (Phoenix Rising, Zero Gravity, D.N.A. - Demon And Angel), voltak itt Fabio Lione énekével felvett Rhapsody Of Fire tételek is (Sea Of Fate, Reign Of Terror) és persze a klasszikus Rhapsody majd´ mindegyik lemezéről hallhattunk nótákat (Dawn Of Victory, The Wizard´s Last Rhymes, Land Of Immortals, Lamento Eroico, Riding The Winds Of Eternity, Unholy Warcry). Valamint ahogy a Barba Negrában, ezúttal is hallhattuk az olasz klasszikusnak számító Con Te Partiró-t Lione előadásában.
Ezekkel a nagyszabású dalokkal ismét képes volt egy mágikus világot varázsolni a deszkákra a Rhapsody (bocs, most már az egyszerűség kedvéért így nevezem őket). Ezt a fajta sárkányos fantasy-metalt lényegében ők találták ki, a komplett olasz színtér azóta is sokat merít a dallamos, epikus heavy/power metal stílusgyakorlatokból, amiket ezek a srácok emeltek mesteri szintre.
Nekem mindig is a Turilli / Lione páros voltak a Rhapsody legfontosabb arcai, így örülök neki, hogy ismét együtt zenélnek. Budapest után most Dunaújvárost is meghódították, a rajongók egy hangulatos, zúzós, együtténeklős műsort kaptak az este zárásaként.
Július 10 – szerda
A mai nap elsősorban a folk metalé és a hardcore műfajé volt részemről. Már egész korán, délután 2-kor sikerült bekapcsolódni a vérkeringésbe, amikor Rumproof kezdett a Metal.hu színpadon. A pécsi kalóz-metalosok már ebben a korai órában is igen szép nézőszámot hoztak össze a sátorban, ez pedig jól jelezte, hogy igen hangulatos koncertet adtak. Játszottak a saját magyar és angol nyelvű számaik mellett pár Alestorm, Korpiklaani feldolgozást is, ezzel tették teljessé a folk metal életérzést. Jó hangulatú, a közönséget alaposan bemozgató előadást adtak.
Utánuk játszott ugyanitt a Metal.hu sátorban az Isatha, a nagyszínpad első bandájaként pedig a Kylfingar. Mindkettőjüket láttam nemrég a Bucovina előtt a Dürerben, szóval most csak távolról hallgattam az előadásukat. A nagyszínpadon már erőteljes szkepticizmussal közelítettem a Niburta előadásához, akiknél már nem tudom számon tartani, éppen melyik énekesnő lesz a színpadon látható. Most ismét egy újabb hölggyel léptek fel Busóék, csak a változatosság kedvéért...
Ráadásul a koncert első felében az újabb keltezésű számaikat erőltették, amivel lassan a maradék kedvemet is elvették. Nem jönnek be ezek az inkább elektronika felé kacsintgató, mintsem folkos számok, legalábbis a debütalbum tételei magasan odavernek az új szerzeményeknek. Továbbá a színpadi kiállása is eléggé sótlan volt a csapatnak, egyszerűen képtelenek voltak egy pörgős hangulatot varázsolni a deszkákon, és ebben az eléggé passzív hölgyemény sem segített. Ez így együtt pedig sajnos ismét csalódás volt, így legnagyobb sajnálatomra úgy tűnik, végképp le kell mondanom arról, hogy a Scream From The East után 7 évvel ismét megtaláljam végre a számításomat a csapattal.
Átmentem a Leander Kills-re a Barba Negra színpadhoz, Leanderék pedig hozták a formát. Év eleje felé jelent meg legfrissebb lemezük, a Luxusnyomor, aminek én még nem tudtam eljutni a meghallgatásáig, de a ma előadott néhány nóta alapján a Leander rajongók számára kizárt a csalódás. A korábbiak közül hallhattunk olyan tételeket, mint a Madár, a Lopott Könyvek, Leander még korábbi életéből pedig a Csak Te és a Viharom Tavaszom hangzott el.
Jól szóltak, meggyőző színpadi munkával adta elő nekünk a dalokat a csapat, Cifra Miki, Vermes Andris az olykor basszusgitáron pengető, olykor anélkül frontemberkedő Leanderrel remek csapatot alkotnak. Jankai Valentin szokás szerint kőkeményen, olykor felállva püfölte a bőröket, sőt egyszer még éneklésre is ragadtatta magát. Muszáj lesz most már meghallgatnom az új lemezüket.
Általában szépen váltja egymást a két nagyszínpad időrendje, most azonban volt némi átfedés, így a Leander buli végéről átsiettem Dalriadára. A legismertebb magyar folk metal csapat mindig nagyon meggyőző produkciót nyújt a Maratonon, legalábbis tavaly kirobbanó formában voltak. A mai napon 10 nóta fért bele az időbe, azok pedig a Thury György Balladája 2. rész, Kinizsi Mulatsága, Napom Fényes Napom, Áldás, A Nap És Szél Háza, Zách Klára, Téli Ének, Komámasszon, Hajdútánc, A Walesi Bárdok 1. rész voltak.
Ahogy látszik, volt pár meglepetés is a programban, A Nap És Szél Háza például nem annyira gyakori élőben, a 2006-os Téli Ének pedig szintén ritka vendég. Nagyon örültem viszont a Zách Klárának, ami óriásit szólt. Még wall of death-t is összehozott a csapat, szóval a közönség lelkesedése is önmagáért beszélt.
Feltűnt még, hogy mostanra Laura nagyon kiképezte magát hörgőssé. Korábban a hörgős-ordítós betéteket mindig valamelyik fiú szolgáltatta, most azonban csak kizárólag a kis Laurából jöttek ilyen brutális hangok. Volt ebben magas hangszínű károgás, mély gyomorból hörgés, szóval többféle megoldás is, ami egészen komoly teljesítmény élőben. Hátul a doboknál Monostori Ádám is szépen beilleszkedett a csapatba, a Dalriada tehát továbbra is nagyon erős élőben. Jöhetne már egy új album!
Ekkor kellett volna kezdődnie a Rise Of The Northstar-nak az Aréna színpadán, a mangaimádó, a New York-i hardcore bandák, a Slayer és a korai 2000-es évek hiphop szcénájának stílusjegyeit is magán hordozó francia alakulat koncertjére nagyon kíváncsi lettem volna, de sajnos az utolsó pillanatban lemondani kényszerültek a koncertjüket egy baleset következtében. Kivételesen ez a baleset most nem a Rockmaratonon történt... Remélem azért mindenki jól van és remélhetőleg kapunk majd pótlást a koncertből.
Így hát egy másik kőkemény hardcore csapat, a kaliforniai Terror érkezését kellett megvárni. Közben zajlott a nagyszínpadon a Finntroll fellépése, de őket sosem kedveltem különösebben, így csak fél füllel hallgattam az olyan tételeket, mint a Nattfödd vagy a Trollhammeren. A rajongók persze jól fogadták a folk/black metalos csapásokat.
A Terror nem sokat finomkodott, a kiírt kezdésben a húrok közé csaptak és ment a folyamatos aprítás egészen a koncert végéig. A csapat azt a fajta tufa hardcore-t játssza, amiben nincs semmi nagy megfejtés, nem kell eszeveszett muzikális témahalmozásokat keresni, hanem egyszerűen csak a hétköznapok frusztrációját lehet világgá üvölteni, agyloccsantó betonozás mellett. A sátorban megjelent szép számú közönség pedig pontosan erre vágyott, semmi másra.
Scott Vogel-ék tehát semmit nem bíztak a véletlenre, a színpad elé invitálnak minden érdeklődőt, sőt stagedive-ra is bátorították őket és lenyomták nekünk életművük legjelentősebb támadásait. Az összességében 15 számos program (Lowest Of The Low, Stick Tight, Overcome, This World Never Wanted Me, One With The Underdogs, Return To Strength, The 25th Hour, No Time For Fools, Spit My Rage, Live By The Code, Always The Hard Way, Mental Demolition, You´re Caught, Keep Your Mouth Shut, Keepers Of The Faith) a teljes életművüket felölelte, a 2003-as Lowest Of The Low EP-től kezdve a tavalyi Total Retaliation albumig.
Az ilyen hardcore bandák akkor adnak letaglózó koncertet, ha szólnak, mint az ágyú, valamint mind a színpadot, mind a közönséget átjárja a fékezhetetlen energia. Ezek mindegyike teljesült, így a Terror kőkemény pusztítást végzett a Rockmaratonon. Stagedive-ból se volt hiány, egyre-másra ugráltak az őrjöngő rajongók a színpadról a közönségbe. Sokan azonban túlságosan sokat ugrabugráltak és sztároltatták magukat a színpadon, amit eléggé kínos volt látni, mert a stagedive nem erről szól.
Sőt, az egyik lány egy komplett számkezdést megvárt a színpadon téblábolva. Scott cinikusan be is mutatta őt a banda új tagjaként. Látszott, hogy ez a fajta színpadi téblábolás a zenészeket is zavarta, de úriemberként pár cinikus megjegyzésen túl nem csináltak hisztit belőle. Ennyit csak el tudnak viselni ilyen kőkemény, széjjeltetovált hardcore arcok.
A nagyszínpadon az Eluveitie volt a záróakkord, akikre elég komoly nézőszám megjelent. A csapat gyakorlatilag teljesen lecserélődött az énekes Chrigel Glanzmann mögött, csak a basszeros Kay Brem maradt meg a régiek közül – bár ő sem alapítótag. Elég sok karakteres arc zenélt az Eluveitie-ben, nagyon nem egyszerű gyakorlatilag a nulláról újra felépíteni egy ilyen nagynevű, komoly hírnévre szert tett csapatot.
Az idén megjelent Ategnatos album mutatta meg, mit várhatunk az új felállástól. Többször meghallgattam a lemezt, az hamar kiderült, hogy az irányvonalban jelentős változások nincsenek (hál´Istennek). A dalok közül viszont nem mindegyik adta magát – szépen végighömpölygött az egész lemez, volt is pár figyelemre méltó momentum, illetve érződik a korongon a komoly és aprólékos munka, de túlságosan nem éreztem kiemelkedőnek a dalcsokrot. Most élőben kíváncsi voltam, megnyílnak-e esetleg az új számok, illetve mit kezd ez a felállás a régi tételekkel.
Eleinte igazából nem éreztem annyira meggyőzőnek a produkciót. Az Ategnatos és a King szinte elment mellettem. A hangzást is kissé erőtlen keverést kapott, emiatt sem tudtak igazán érvényesülni. Bár elismerem, nem olyan egyszerű keverni az Eluveitie-t, sőt a mostani felállásban még a korábbinál is több hangszer van a színpadon.
Aztán jött a The Call Of The Mountains, ami már kezdte megteremteni a hangulatot. Ebben nagy szerepe volt a vöröshajú démonnak, Fabienne Erni énekesnőnek, aki emellett hárfán is játszott. Utóbbiból nemigen lehetett hallani semmit a keverés miatt, de ahol Fabienne dalra fakadt, ott és akkor mindenki felkapta a fejét.
A hölgyemény különösen az akusztikus lemezen szereplő Artio és Epona daloknál alakított nagyokat. Ha valaki eddig esetleg nem tudott annyira ráhangolódni az Eluveitie koncert hangulatára, itt jött el a fordulópont. Fabienne hangja annyira lenyűgöző volt, hogy azonnal megélénkült a nézőtér hangja.
Így már sokkal lendületesebben zúzott a közönség az olyan dalokra, mint a Thousandfold, az Ambiramus, a Breathe, vagy a Rebirth. Ez említetteken kívül elhangzott még a Deathwalker és a Worship is a legújabb lemezről.
Azért akárhogy is nézzük, az Ategnatos szerzeményei szerintem összességében nem überelik a korábbi Eluveitie munkákat, számomra élőben is ez bizonyosodott be, nem csak lemezen. Vannak kiemelkedő tételek, emlékezetes nóták, de nekem mégis hiányérzetet jelentett a Spirit és Slania albumok érezhető hanyagolása. A legvégére persze nem maradhatott el a nélkülözhetetlen Inis Mona, aminél Chrigel Glanzmann már évek óta nem tudja megérteni, hogy közönségénekeltetésre nem alkalmas, mert a mindig hülyén jön ki a refrén második versszakának hümmögése.
Mindent összevetve jó volt azért az Eluveitie buli, ebben a mostani felállásban szerintem van potenciál. Értem én, hogy Chrigel-ék nagyon bíznak az új lemezben, de (legalábbis egy fesztivál programon) egy best of műsor erősebb lett volna.
Végül vissza a hc sátorba, ahol már bejáratott napzáró műsorszámként a Don Gatto ugráltatta meg a népet. Acélos Balázsék nem tudnak hibázni, mindig jó hangulatú, nagy tombolással oltják le a villanyt a sátorszínpadon. Mostanra már végre új dalokkal is színesíthették a műsort a Sawdown EP-nek köszönhetően, így az olyan bejáratott számok mellé, mint a No Turning Back, 5522, For The Friendship For The Fun, Same Shit, Beds Are Burning, Hardcore Babylon, Start Again, Balls To The Wall olyan friss szerzemények is kerültek, mint a Sink Without A Trace vagy a Tomorrow Is Another Day.
08:29
