beszámoló [fesztivál]  2004. szeptember 7. kedd   12:53

nincsen hozzászólás

  - Utazó -
  
  Ezen a napon érkeztünk el a Sziget felezéséhez, mely néhányunknak szomorúságot, a többségnek örömet jelenthetett, mindenki döntse el, hogy melyik verzió felel meg neki. A tények akkor is tények maradtak, és a Sziget műfaji határok nélkül tovább ontotta magából a programokat. Ennek ellenére sokunknál előfordultak programkiesések, többek között nálam is, sokszor nem lehettem ott és akkor, ahol és amikor akartam.
  
  A Sziget 11 éve alatt nem fordult elő, hogy a Tankcsapda nem léphetett fel, és talán a nap tragédiájának tekinthetjük, hogy Lukács Laci szőröstül-bőröstül egy szerencsétlen ejtőernyős baleset áldozata lett, és ez megakadályozta, hogy a nagyszínpadon lehessenek. A zenekar részéről nagyon korrektnek tartom, hogy a fellépésük idejében, 18.30 körül a projectoron láthattuk és hallhattuk üzenetét kórházi ágyából. A csapatot és rajongóit valamelyest kárpótolta a nyári összes fesztiválon való fellépés élménye, és az a tudat, hogy karácsonykor együtt ünnepelhetnek a rajongókkal a Pecsában. Ez a baleset némileg megváltoztatta a nagyszínpad programját: az In Flames feljebb csúszott egy egységgel, a Hooligans pedig kora délután aprította az idegrendszerem kb. félórán át. Sajnos nagyon rossz döntésnek kell tekintenem a Hooligans képbe kerülését. Ez a döntés annyira rossznak tekinthető, mint évekkel ezelőtt a Padödö felléptetése ugyanitt. Ízlésekről nem érdemes vitatkozni, de ebből nem engedhetek. Nagyon sokan megkönnyebbültek, amikor az In Flames színpadra került, és valóban: az első perctől le tudták hengerelni a fanatikus-őrjöngő publikumot, csak úgy szürcsölhettük a hangfalakból melodikus death metaljukat. Ez alkalommal ki kell térnem a szervezés precízségére: az előadás után nyugodtan át tudtunk érni a nap legjobb eseményének kikiáltott Amorphis-ra, a fellépésük szigorúan kezdődött, még annak is volt esélye eljutni a Hammerhez, aki rák módjára négykézláb és hátrafelé közlekedett. Erről a lenyűgöző produkcióról is András kollegám fogja majd kifejteni gondolatait sokkal lejjebb.

  Sablonosságról erről a napon sem írhatunk, mert a húsz évét javában taposó és túlélő R-GO fellépése pont jó helyen és időben volt. A zenekar ez idáig még nem volt látható, hosszú hallgatás után indíthatta újra Róbertünk az R-GO szekerét a jól megszokott slágereivel. Ha jól tudom, akkor ez a csapat Szigeten még nem volt - vagy csak elkerülte a figyelmemet? - s nem okozott csalódást annak ellenére sem, hogy nem szerettem a zenekar munkásságát, évekig nem nyerték el a tetszésem. De a mostani produkciójukat igazán belevaló-karakánnak kell tekintenem. Róbert és szabadcsapata lehengerlő koncertet adott a popszínpadon az ivarilag fele-fele arányaiban résztvevő publikumnak, igen hatásos, csikidamnak mondott, de valójában szambásított karibi muzsikájával.
  
  A program folyamatosságát és a hangulat fokozását az istenkirály EmilRulez! produkciójával végeztem be ezen a napon. A Szigetre Zazieval, Winklerrel és Zitával - ahogy azt az olcsó pénznyelőnek tűnő sms falon olvashattam - hajón érkező András igen kellemes, mosolygással megtöltött produkciója megizzasztotta a sátor falait. Véleményem szerint nem véletlenül lett ekkora zászlósHajós a hangulatában és produkciójában is előkelő csapat. Hajósék kievezése után nem sokkal megérkezett az éjszakai vihar és magával hozta a villámokkal megízesített, földet áztató frissítő esőt, majd vasárnap Mambo Kurt legigazibb bár igen korai - produkcióját.
  
  - András -
  
  A középső napon későn érkeztem a Szigetre, de semmiképpen sem késve, az a két név ugyanis, akik egymás után következő fellépéseikkel a legjobban csalogattak erre a napra, valósággal delejes vonzerővel bírtak személyemre. Nagy várakozással néztem az In Flames és az Amorphis egyaránt harmadik magyarországi látogatásának elébe, főleg, hogy előbbi banda nagyon is megérdemelten a Nagyszínpadon kapott bizonyítási lehetőséget, utóbbi pedig az egyik legnagyobb személyes kedvencem.

  A koncert előtt a közönségnek videón is üzenő Lukács Laci balesete miatt az In Flames ráadásul még egy műsorsávval későbbre is került, aminek előnyeként nem kellett sem fülledt melegben, sem szakadó esőben nézni őket. Szép számú látogató sereglett is össze a Nagyszínpad elé, de szerintem ez nem csak a relatíve kellemes körülményeknek volt köszönhető. A porondmester szokásosan felesleges dadogó közönséghergelése után nagy lazán be is masíroztak a svédek talpig feketében, elfoglalták a helyüket, és a Pinball Map-pel a húrok közé csaptak. A hatalmas metalhimnuszokból ezennel pedig hatalmas drum and bass party kerekedett a keverős szakszerű tevékenységének köszönhetően, mindent elsöprő lábdob- és bőgőhangzással, a háttérben cincogó gitárokkal és sustorgó énekkel, a t. egybegyűltek nyilvánvalóan legnagyobb megelégedésére. Botrány volt ez a megszólalás, még akkor is, ha a későbbiekben azért előbbre kúsztak a hathúrosok, és a torokból is többminden hallatszott a koncert második felében ez így akkor is minden volt, csak metalkoncerthez méltó nem. A tények tények, felesleges is tovább dühöngenem ez ügyben, de annyi biztos, hogy amennyire hangosítás egy koncertélményt tönkretehet, annyira ez sikerült is ezúttal.
  
  Ettől függetlenül persze az In Flames pontosan úgy teljesített, ahogyan az egy híresen energikusnak meghirdetett koncertbandához illik: ha nem is a legnagyobb szánkázást mutatták be, de mindenképpen roppant magabiztosan és kényelmesen használták ki a méretes színpad lehetőségeit, és tényleg csípőből tüzelték a dalokat. Ó igen, a dalok! Anders Friden már az első nóták után bejelentette, hogy otthonfelejtették a teljes billentyű- és samplerparkjukat, úgyhogy kénytelenek lesznek régi számok tömkelegét elővezetni a műsorban. Ennek hallatán aztán igen széles vigyor terült ez arcomon, tekintve, hogy az In Flames utolsó két lemezével valahogy minden próbálkozásom ellenére sem sikerült messze sem annyira megbarátkoznom, mint az addigi opuszokkal. Nos, itt aztán fürdőzhettem a klasszikusabbnál klasszikusabb In Flames-dalokban: Bullet Ride, Coerced Coexistence, Only for the Weak, s ami talán még ezeknél is szebb: Episode 666, Gyroscope, Moonshield, Behind Space na ez már döfi! Azért az új lemezek rajongóinak sem kellett keseregni, pár tétel azokról is előkerült (System, aztán Watch Them Feed a Trigger EP-ről, Touch of Red, In Search for I), nehogy már szó érje a ház elejét.

  Az In Flames eredeti banda, ezt ez a repertoár is bebizonyította (kellett egyébként bizonygatni bárkinek is?), s ennek megfelelően eredeti figurák a tagok is. Elsősorban is a kiváló humorú Anders-re gondolok itt, akinek köszönhetően koncertjeiken a nyaki mellett a rekeszizmok is könnyűszerrel táncra kelhetnek. Bár az általam először hallotthoz képest rendre sokkal kevesebbet poénkodik, azért most is nagyon súlyosan rángatózni kezdtem, amikor az egyik konferanszában hosszan magyarázott a fesztiválok nagyszerűségéről, majd megjegyezte: az egyetlen baj csak azokkal a nagy kék dobozokkal van, ahova ha a szükség hívására belépsz, akkor Clayman-né válsz
  
  Az áldatlan körülmények ellenére is megvolt tehát a hangulata ennek a koncertnek, tényleg klassz fellépés volt (egy élőben tévedhetetlen bandától mire is számíthattunk volna?), de számomra az eddig látott három közül még mindig a legelső pecsás buli marad AZ In Flames-koncert. Ez persze a bandán múlott a legkevésbé - ha az ő teljesítményüket nézzük, azonnal érdemes elkezdeni rimánkodni egy újabb önálló buliért, ahol a gitárfutamokat meg az éneket nem csak elképzelni kényszerülünk majd
  Az előadás végeztével rögvest mentem a Hammer színpadra, ahova a másik irányból érkezett az Amorphis, és megcsinálta számomra a Sziget legjobb koncertjét. Komolyan mondom, így a negyedik napon már egyenesen a könnyeimmel küszködtem, hogy milyen csinosan telt és arányos hangzással vendégelték meg őket a technikusok, de aztán inkább a széles mosoly mellett döntöttem, mert a zene bocsánat, a Zene is csak erre bíztatott. Rengeteg marhaságot lehetett olvasni a hét folyamán a színpad mellett az sms-falon, de ezúttal valaki nagyon eltalálta a dolgot az üzenetével, pedig csak egyetlen szó állt benne, így csupa nagybetűvel: ÖRÖM. Hát igen, éppen erről volt itt szó. Miért is? Mert az Amorphis eddig bármit is csinált, hörgéstől pszichedéliáig, az mind-mind száz százalékosan őszinte és kikezdhetetlenül magas minőségű volt, most pedig szépen összeválogatták a legjobb, legjellegzetesebb ékességeket a pályafutásukból, és elmuzsikálták nekünk. De még hogy!
  
  
  .

  Az Amorphis-nak tudniillik stílusa van. Nem csak zeneileg, hanem kiállásban, viselkedésben, rövidre zárva a dolgot: minden szempontból. Egyszerűen jó a színpadra nézni, ha ők állnak ott fent, egységesen felöltözve, egészségesen, beleéléssel mozogva (a villázás Johan Edlund-on kívül senkinek nem áll olyan jól, mint Pasi-nak), hatalmas összhangban, hibátlanul zenélve. Valahogy minden a helyén van. Tényleg kár is volna az egyébként kiváló egyéni teljesítményeket méltatnom, az Amorphis annyira együtt volt, annyira zenekari a teljesítmény, amit nyújtottak. Én itt láttam őket negyedszerre, s ennyire jókedvűnek, felszabadultnak még soha nem tűntek, tényleg elég volt egy pillantást vetni akármelyikökre, hogy máris óriási kedv és öröm öntse el az embert, s akkor még nem is beszéltünk a lényegről: hogy mit is zenéltek itt össze. Természetesen az In the Beginning-gel fogtak a muzsikálásba, aztán megindultak előre az életműben: következett az Against Widows, aztán a The Way és a Divinity a Tuonela-ról, az Evil Inside és a címadó a Far from the Sun-ról, és itt azért már kezdhettem sejteni, hogy ezúttal nem csak egyszerűen újra látom az Amorphis-t, hanem valami egészen egyedülálló, talán megismételhetetlenül tökéletes élményben van részem.
  
  Lehet arról beszélni, hogy mennyit is változott az Amorphis muzsikája az évek során, de arról soha nem szabad megfeledkezni, hogy ez a változás egy nagyon is organikus folyamat volt és a legfontosabb kapcsolódási pontok mindenütt jelen vannak, ha úgy tetszik: egyfajta Amorphis-esszencia ott van minden munkájukban, ami pedig így élőben mutatkozik meg talán a leginkább. Mondjuk akkor, amikor egymást követi a már 1996-ban a banda jövőjét mutató, de a régi ízeket is őrző The Orphan, és ennek a bizonyos, azóta valóra vált jövőnek egyik legjellemzőbb darabja, a szállós Goddess of the Sad Man, aztán meg jön a Tales album egyik legkarakteresebbje, a The Castaway, és az egész mégis olyan természetes, olyan egyértelmű. Sőt, még a feszesen lüktető Cares és a sabbathosan húzó, ellenállhatatlan Killing Goodness után sem volt furcsa meghallgatni a Karelian Isthmus-ról előkerülő Grails Mysteries-t, pedig ebbe a régi-régi, death metalos dalba annyira beleremegett a Hammer helyszín, hogy még az üzenőfal is elsötétült néhány percre

  A szigorú pillanatokat aztán a végén a talán legnagyobb slágereikkel oldották, a szett végén következett a Day of Your Beliefs és a Summers End, aztán egy olimpiai bajnok sportcsapatnak is dicsőségére váló ujjongás és éltetés után az Alone, legvégül pedig a két leghatalmasabb klasszikus, a My Kantele és a Black Winter Day. Ezekben a dalokban aztán már tényleg együtt énekelt (végül hörgött) a sátor apraja-nagyja, s rögtön itt hadd jegyezzem meg: még a közönség is ezen a koncerten volt messze a legkulturáltabb, legszimpatikusabb az egész Sziget folyamán. Másfél óra alatt egyszer sem tapostak el, nem löktek fel, nem volt sáskajárás, viszont mindenki ismerte a dalokat, énekelt, tapsolt ott, ahol kellett, nem tapsolt, ahol nem kellett, tényleg ezrek örültek együtt ennek a hatalmas ajándéknak. Mondom, megismételhetetlenül tökéletes volt ez a koncert
  
  Pláne, hogy az Amorphis-t talán már sosem látjuk ebben a felállásában. A szomorú hírek nyilván mindenki előtt ismertek, s valószínűleg a többség velem együtt teljesen hülyének nézte volna azt, aki ott és akkor bejelenti, hogy Pasi egy hét múlva kilép a zenekarból. Szerintem pótolhatatlan a fickó, de nagyon kíváncsian várom, hogy mire jut a banda az utódjával, meg persze azt is, hogy hogyan alakul az ő jövője. A fejleményekig, sőt azon túl is: örökre pedig ott marad az emléke annak, hogy az Amorphis ezen felállása a lehető legméltóbb módon búcsúzott a magyar közönségtől.
  
  Ezután talán már amúgy sem tudott volna igazán nagy hatással lenni rám semmilyen produkció, de mivel Talvin Singh koncertje egy baleset miatt elmaradt, számomra itt egyértelműen véget is értek az időhöz kötött programok erre a napra. Látnivaló, felkeresendő helyszín persze így is akadt bőven a Szigeten talán csak az tud unatkozni, akinek ez kifejezett célja. Bár ezen a szombaton láttam messze a legkevesebb koncertet az idei fesztivál folyamán, számomra a hét egyik legjobb napjára húzta rá a függönyt a hajnalban leszakadó eső

azonosító (nem kötelező):	ellenőrző kód:	gépeld be ide:

új hozzászólás írása: