beszámoló [fesztivál]  2004. szeptember 6. hétfő   14:38

nincsen hozzászólás

  A harmadik napra nekem mindig beindul a Sziget. Eddigre már maradéktalanul sikerül átvenni a hangulatot, s újra aktiválódik az emberben a fesztivál mentális térképe is, így már legfeljebb időbeli gondot jelenthet átrohanni a Bahiáról a Világzeneire, onnan meg a Hammerre. A tüdőm sem telt még el porral, ráadásul a kicsit azért kesernyés mindjárt vége-érzés sem ver még tanyát a lelkemben, hiszen éppen a dolgok sűrűjében vagyok, hátam mögött máris tetemes mennyiségű kellemes emlékkel, előttem pedig még jó kétszer ennyi áll. Ha még az idő is verőfényes, s valami izgalmas fellépő is kijut már a hajnali ötórai fekvéshez képest korai órákban, akkor tényleg felhőtlenné válik a hangulat is. Ezen a pénteken pedig összejöttek a legkedvezőbb együttállások, úgyhogy fesztiválnap ennél jobban igazán nem indulhatott volna számomra.
  
  A Zdob Si Zdub visszatérő vendége a Sziget Nagyszínpadának, én pedig évek óta üldözöm őket, főleg amióta a Tabara Noastra album a birtokomba jutott. Idén végre sikerült fülön csípnem őket a fülemmel, habár negyed órát most is késtem a koncertjükről (igen, a hajnali ötórai fekvés, meg még a táborból hazatérő gyerekek is a Délinél a metróban). A fúvósokkal kísért gitárzenéjük szerintem különleges is meg nem is, s ha világmegváltásra talán nem is alkalmatos, hát a belőle sugárzó feltétlen és határtalan életöröm vitathatatlan, ennyi pedig manapság már bőven elég kell, hogy legyen ahhoz, hogy szeretni lehessen egy együttest. Humor, jókedv és energia élőben sem hiányzik a Zdob Si Zdub-ból, nagy kedvükben még a Macskajaj zenéjéből is elővezettek egy részletnyit, ha jól azonosítottam, de a fellépés csúcsa egyértelműen az volt, amikor az énekes Roman Jagupov jellegzetes akcentusával bejelentette: a következő dalban special guest érkezik, Gypsy man from Hindustan.
  
  Színpadra penderült egy kedves középkorú úr, fehér ingben, nyakkendőben, a nekilendülő zenekar muzsikájára bájosan mackósan illegetni kezdte magát, aztán pedig akkorákat énekelt, hogy alig győztem pislogni. Az ő vendégszereplése demonstrálta talán a legkiválóbban azt a határokat nem ismerő, a zene erejébe vetett őszinte és repeső hitet, amiben olyannyira egyedülálló ez a banda, amiért nekem igazán szimpatikusak, s amiért (egyes előadókkal szemben) minden évben érdemes lehet visszavárni őket a Sziget nagyszínpadára.

  A Soft Cell ugyebár egy (újra) eleven legenda, úgyhogy nem is nagyon értettem, mit keresnek világosban, 18.00 órai időpontban, meg azt sem, hogy miért nem állnak az E-klub pultig az emberek, habár mindez az előadás szempontjából és a zenészek számára is lényegtelennek bizonyult. A jelentős csupaszításon átesett színpadra érkező duó bulija egyszerre volt retro és üdítően friss is, hiszen a stílusuk a tizennyolc év hallgatás után kiadott új lemezen sem változott, így az arról elővett Monoculture, Together Alone, vagy a The Night sem lógott ki egy lassan klasszikussá váló zenei világ megidézéséből, ugyanakkor az előadás lendülete mindenkinek szólt, mindenkit elkaphatott, aki ott volt, nem csak a nosztalgiázni érkezőket. A Zdob Si Zdub színpadképében is mozgalmas produkciója után egészen furcsa volt a hatalmas pódiumon szinte elveszni látszó, talpig feketébe öltözött duót üdvözölni, pláne, hogy az amúgy is meglehetősen visszahúzódónak látszó Dave Ball mindvégig a szintije mögé kényszerült.
  
  Azonban Marc Almond a banda nevéhez méltó magabiztossággal egymagában befutotta és -táncolta a színpadot, tapsoltatott, mosolygott, pillanatra sem lankadva látványilag is életben tartotta a vizuálisan teljesen pőre produkciót. Nagyszerű és spontán frontember ő, aki tényleg nem játssza meg magát, szinte gyermeki öröm tükröződött mindvégig a szemében, s óriási jelenet volt, amikor a közönségben valakinek a nyakában megjelent egy nőnek öltözött alak, akit megpillantva Marc egyszerűen elnevette magát a szöveg közepén. Egyszóval egy legenda mivoltában is allűröktől mentes, szimpatikus duó érkezett a Szigetre, méghozzá óriási dalokkal: kezdték a Memorabilia-val, aztán az említetteken túl jött még a Divided Soul, a Somebody Somewhere Sometime, az Insecure Me és így tovább. Bár talán nem csupa ős-Soft Cell fanatikusból állt a publikum, azért meglehetősen nagy ünneplést csaptak az egybegyűltek, kiváltképp az emblematikus Tainted Love-ra (közben egy ironikus megjegyzés a jobb fülembe: Te, ezek nyomnak Manson-t is?), amelynek elhangzása után végképp garantálttá vált, hogy a levonulást követően a közönség számát meghazudtoló üdvrivalgás fogja visszakövetelni Almond-ot és Ball-t a színpadra. Ők pedig jöttek, s jött a Say Hello, Wave Goodbye meg a Sex Dwarf is, aztán meg mehetett mindenki isten hírével, s az élménnyel, hogy egy legenda megint nem olyan koncertet adott, amire csak annyit lehet mondani, hogy Kipipálva, hanem egy olyat, ami után arra gondolsz: Szóval ezért legenda!.

  Fürge léptekkel haladva ezután még sikerült elkapni a De Facto Hammer-színpados fellépésének javát. A képlet a Szigeten több ízben is megtapasztalt: egy zseniális hazai banda zenél csapnivaló hangosítás mellett, de ez egy cseppet sem számít. Egy 999 vagy egy Meghalni a mennyben nagyszerűsége, lángoló atmoszférája átsüt mindenféle technikai problémán is, és ezt láthatóan sokan is tudták és érezték. Lassan elfoglalják méltó helyüket a programjukban a vadonatúj lemez dalai is, és le merném fogadni, hogy ha megismerkedtek velük a rajongók, akkor azokat is olyan izmos kórus fogja Gyulával együtt énekelni, mint a már jól ismert nótákat. A De Facto-koncert nagyon is megérdemelten vált szerves részévé a Hammer-színpad programjának, remélem jövőre majd sötétben kapnak egy kellemes időpontot, az még tovább fokozná az amúgy sem kis volumenű hatást!
  
  Kényelmes tempóban a Pesti Est pódiuma felé vettem az irányt, ahol rövidesen Váczi Eszter és a Szörp kezdett zenélni. Bár közel sem vallhatom magamat az acid jazz legnagyobb értőjének vagy ismerőjének, nagyon kedvelem ezt az együttest, hiszen a minőségi zenék kikötések nélkül mindenkinek mondhatnak, adhatnak valamit. Ezért is vagyok rendszeres látogatója az Old Mans Pub-beli koncertjeiknek, tavaly óta pedig azt is tudom, hogy a Szigeten, egész más környezetben is hasonlóan kellemes hangulatot teremtenek a feldolgozásokkal vegyes műsorukkal, meg a szimpatikus, közvetlen színpadi viselkedésükkel. Egy baráti beszélgetéshez háttérnek épp olyan kellemes lehet ez a muzsika, mint ahogyan elmélyült hallgatásra is alkalmas, s ez bizony nagy szó. Nekem most épp az első verzió jött össze, mert spontán osztálytalálkozóm kerekedett a helyszínen, úgyhogy végképp nagyszerű hangulatban indultam meg a műsor végeztével a Hammer pódiumhoz.
  
  Nem bánnám, ha öthavonta megnézhetném a The Gathering-et, mert állandóan elbűvölnek. Akkor is, ha fesztiválon, délután négykor, tűző napon nézem őket, akkor is, ha különböző klubokban ezredmagammal, csupa lelkes és értő-érző rajongójuk társaságában találkozom velük. És akkor is, ha megint azon a fesztiválon, csak éppen egy sátorban, este, cseverésző, böfögő, röhögő bunkók között, akiknek feltétlenül ott és akkor kell, nem lehetne mondjuk a Volt kocsmánál, vagy a Nagyszínpadnál, vagy legalább csak kint a sátor előtt, és feltétlenül bele kell tapsolniuk a Travel elhalkuló középrészébe is. De a Gathering akkor is Gathering, a Travel akkor is a legcsodálatosabb számuk, és akkor is beleremegtem abba a középrészbe, meg úgy egyáltalán az egész koncertbe. Mint mindig.

  A hollandok az Analog Park-kal kezdték a koncertet, s paradox módon azonnal valami intim atmoszféra telepedett az aréna-méretű sátorra, megfestve, hogy mekkora mennyiségű érzelem is vibrál a dalaikban és a játékukban. Szerény zsenialitás - még mindig ezt tartom a legtalálóbb jelzőnek a Gathering muzikalitására, arra ahogyan együtt lélegzik, lüktet az egész zenekar, szippantva magával minden szerencsést. Anneke egyre több számban gitározik, bár most is inkább csak finoman alákísért René színesen szenvedélyes, kidolgozott játékának, s igazán a hangjával csillogott. Szépen kieresztette és meglobogtatta az immáron klasszikussá érett Strange Machines-ben és On Most Surfaces-ben, finoman lebegtette az Amity-ben, aztán kissé kihívóan bűvölt vele az Even the Spirits Are Afraid-ben, és így tovább, egyszóval játszott a hangjával, s a hangján keresztül játszott az egész közönséggel is.
  
  Marjolein és Hans ritmusszekciója régi és új dalokban egyaránt elevenen pulzált, az idősebbik Rutten izmosan keménytől lebegően könnyedig minden tónust megjáró játéka külön élményszámba ment, az Eléanor-ban még a duplázóra is rendesen odalépett, ahogyan kell. Frank-et, a billentyűst először nem is láttam, annyira a háttérbe húzódott, de nem kellett sok, hogy előbb a karakteres játéka, aztán kis ágaskodás után a szemeim is meggyőzzenek róla, nem hiányzik az ő elengedhetetlen személye sem a csapatból. A Gathering olyan számot nem tud játszani, ami ne lenne a kedvencem, tényleg nem tudnék különbséget tenni, hogy mondjuk a Marooned-nak, a Saturnine-nak vagy éppen a Great Ocean Road-nak örültem inkább, de azt hiszem, objektívebb nézőpontra helyezkedve sem lehet kifogást emelni a szett ellen, hiszen az utolsó öt lemez mindegyike képviseltette magát benne.
  
  Bár már azon a ponton is száz százalékosnak nyilvánítottam magamban a koncertet, azért meglepődtem és kétszeresen is elszomorodtam, amikor elhagyták a színpadot, hiszen meglehetősen rövid idő után távoztak, s nem játszották a félelmetesen zseniális Black Light District-et sem. Olyan viszont még nem fordult elő, hogy egy Gathering-koncert után bármennyire is csalódott legyek - hát persze, hogy visszatértek, s két legyet ütve egy csapásra megkoronázták a koncertet, engem pedig végképp padlóra küldtek, hiszen a ráadásban éppen ezzel a terebélyes dallal álltak elő! A múltkor azt írtam, hogy fokozhatatlan az a transz, amit a Wigwam-ban előidéztek ezzel a nótával, hát most aztán igazán bajban vagyok, hogy mit is írjak, mert ez bizony még azt is túlszárnyalta. Annyi biztos, hogy még a hatvanas évek legvégének freak-jei az All Saints Church Hall-ból is kerek szemekkel emlegették volna ezeket a perceket, ha ott lehettek volna - a percekig elnyújtott középrész után bizony egyáltalán nem lepődtem volna meg azon sem, ha a sátorból kilépve a Holdon találom magamat, akkora bődületes repülés volt ez! Az egész koncert pedig egy újabb hatalmas ajándék ettől az egyértelműen kivételes és roppant emberi, barátságos csapattól, akik a kezdetek óta tántoríthatatlanul járják a maguk útját, s én nem győzök ámulni, hogy micsoda bámulatos helyekre is kalauzolnak mindenkit, aki velük tart. Sokszor legyen még szerencsénk egymáshoz!

  Nehezen vettem ugyan rá magam a rám telepedett végtelen nyugalomban, de a kíváncsiságtól hajtva mégis rohamléptekben közelítettem a Wan2 színpadhoz, hogy minél többet lássak Roni Size produkciójából. Odaérve aztán rögtön hátrálni is kezdtem - csak úgy folytak ki az emberek a sátor összes létező nyílásán, verejtékben szörfözve, párás levegőt kavarva. Tekintve, hogy a fulladásos halál nem tartozik a hobbijaim közé, meg se mertem kísérelni a bejutást, úgyhogy inkább - kissé bosszúsan (csak kissé, mert még tartott a hollandok varázsa) és kitartóan mormolva, hogy Nagyszínpad-nagyszínpad! - a színház felé indultam. Ott aztán maradéktalanul kárpótolt a bulgár Theatre De Nobodies fiatal lányokból álló társulata a Tup-Tup című előadással.
  
  A találékonyság és a kreativitás valódi ünnepe volt ez az egyszerre látványos, mulatságos és elgondolkoztató produkció. A színpad két szélén egy-egy, kék, illetve piros színben fluoreszkáló zsinórokból megformázott emberi szív állt, amelyekből a koromfekete háttér előtt koromfekete gúnyájuknak köszönhetően láthatatlan színészek addig húzták ki az ereket, amíg el nem fogytak. Minden kihúzott zsinórdarabból figurák és díszletek elevenedtek meg egy-egy, a szerelemről szóló, találóan megfogalmazott rövid jelenet erejéig. Komikus, ábrándos és szomorú egyaránt akadt e rövid történetek között, s legalább egyikük-másikuk biztos, hogy mindenkinek ismerős volt a saját életéből is. Igazán színes előadással záródott számomra e jól sikerült nap amúgy is színes programja, s kezdett meggyőződéssé érni bennem az első nap még csak reményként pislákoló érzés: idén nagyon jól sül el számomra a Sziget.

  A harmadik nap is bővelkedett az igen kiváló produkciókban, s ha még az időjárást is hozzáveszem, akkor végképp nem csalódhattam a nap eseményeiben. Ezen a pénteki napon ki kell emelnem három helyszínt, ahol három kiváló, igaz műfajukban egymástól eltérő holland fellépőt láthattam. Ha valaki némileg követi a holland barátaink zenei produkcióit, akkor megállapíthatja, hogy egészen eredeti és jó dolgokat tudnak alkotni. Ez az ok vezérelt a Hammerhez The Gathering-re egy kis pszichedelikumra, a Wan2-hoz a Beef reggae-, és a Radio C-n fellépő Trio Rosenberg abszolút jazz produkciójára. De szintén ezen a napon láthattam a nyolcvanas évek egyik élő szintipop klasszikusát, magát a királyt, a Soft Cell-t is Angliából.
  
  Ők voltak azok az arcok, akik már a 80-as években is döntögették a slágerlisták legfelsőbb léceit, olyan fellépőkkel, alkotóművészekkel együtt, mint a The The, a New Order, a Talk Talk, a Depeche Mode, az Ultravox. Marc és Dave, a duo tagjai az évek alatt nem lettek szebbek és a vonásaik is szépen megnyúltak, de ami állandó tudott maradni, az a hamisíthatatlan Marc hang és a hallott produkció. Azért hallott, mert látványilag semmit nem nyújtottak és szinte elvesztek a színpadon, de a Soft Cell 24 év után is olyan édesen szólalt meg, mint azt rongyosra hallgatott felvételeikről tapasztalhattuk. Talán egy kicsit megfakultak ezek a minimalista szinti-pop dalok, de változtatás, átalakítás nélkül játszották le samplerezett analogizált dalaikat. Tényleg igen jó eső érzés volt hazánkban először látni a Soft Cell duóját, úgy is, hogy a tűző napon alig lehetett megmaradni és a nézőszám is elég halvány volt. Kiváló produkciójuk után a kimaradhatatlan De Facto koncertjébe pillantottam be, majd rohanni kellett tovább, hogy holland barátaink a Beef igazán nagy tömegsikert kiváltó reggae produkcióját láthassam. Talán nem véletlen a siker, még akkor sem, ha itthon alig ismerik ennek a formációnak a munkásságát, hisz aki ennek ellenére eljött és látta őket, az csak kiemelkedően tud vélekedni a holland „jamaicai fehér” zenészekről. A Wan2 hő- és szaunabarlang-jellege ellenére is nagyon sok látogatónak adott helyet, itt szinte mindenki látni akarta a 100%-os reggae produkciót és a kiváló csapatot. Hangulatában olyan volt ez a koncert, mint egy hatalmas izzó üst, ahol nem csak a közönség, hanem a zenészek is izzottak az igen kiváló produkciótól - ha hitetünk a hírnököknek, akkor tényleg ők a holland reaggae szintér legnagyobb alakjai.

  Sajnos ezen a napon is döntenem kellett, hogy melyik színpadot válasszam, ez alól nem voltak kivételek a fő műsoridőben fellépő zenészek sem. Sajnos sok esetben a távolságok tették lehetetlenné, hogy láthassak egy ritkaságba menő igen kiváló fellépőt, pl. hogy a Hammerről eljussak a Világzeneire vagy onnan vissza. Ilyen eset volt az igen nagyszámú szenegáli Orchestra Baobab csapat produkciójának az elkerülése, helyette inkább a hollandok másik üdvöskéjét, az Anneke bámulatos hangjával kísért The Gathering pillanatait lestem meg, majd a Roni Size live produkciójának megtekintésére tettem kísérletet. Úgy érzem, hogy eléggé keserves volt ez a választás, mert a pokolnál is melegebb és párásabb hely fogadott úgy, hogy ez elviselhetetlen mennyiségű emberrel együtt párosult. Aki bejutott a sátorba az onnan nem tudott kijutni és befelé sem. Valószínűleg senki se gondolta volna, hogy ekkora tömeg fog összegyűlni Roni live produkciójára.
  
  Kiváló döntésnek kell nyilvánítanom, hogy ezen az éjjelen nem néztem meg ezt a fellépést, hanem helyette elsétáltam a Sziget másik végébe, ahol ekkor már a Radio C-n épp a harmadik hollandus csapat, a Trio Rosenberg muzsikájára zsúfolódtak össze a jazz fanatikusok. Ők biztos, hogy nem csalódtak a látottakban, mert a Rosenberg Trio-tól csak virtuozitás és profizmus volt hallható, minden más hanyagolható volt. A trio tagjai Django Reinhard emlékét őrzik, táplálják a mai napig, és mindent tudnak, amit érdemes tudni a klasszikus jazzgitározásról, s ez nem éppen egy utolsó szempont!
  
  Ahogy az se, hogy a Szigetre nem szomorkodni, hanem mulatni jöttem. Ezt a célt testesítette be hajnalig tartó mulatozásom a nap zárásaként a Dalmáton. A sokéves tapasztalatom most sem hagyott el, a hely a legjobb hangulattal ajándékozott meg a Sziget még hátralévő napjaiban.

azonosító (nem kötelező):	ellenőrző kód:	gépeld be ide:

új hozzászólás írása: