szerző: MorelloAmon Amarth, Trivium 2019. június 12, Barba Negra Track
Egy Amon Amarth – Trivium közös turné elég durva felhozatalnak hangzik, és bár elsőre kissé szokatlan párosításnak tűnik a szőröstökű viking metal harcosok és a modern metal/metalcore-os társulat egymásra találása, valójában közelebb áll a zenei világuk egymáshoz, mint gondolnánk. Az Amon Amarth az utóbbi pár lemezen egyértelműen tolja a határokat a melodic death metal még dallamosabb, még áramvonalasabb, még befogadhatóbb vonulata felé, olykor már egészen a dallamos heavy metal eszköztáráig nyúlva. Johan Hegg üvöltözéseitől azért ne várjunk dallamos megoldásokat (pontosabban a friss lemezen felbukkantak már – nevezzük inkább így – „dallamos ének foszlányok”, de jobb is, ha ez ennyiben marad), viszont a zene a dallamos metal zenék kedvelőinek is gond nélkül működhet.
A Trivium pedig a kezdetektől fogva nagy mestere volt a durva, thrash-es, metalcore-os zene és a mega-dallamos megoldások kombinálásának (akár ének, akár gitár fronton). Mind a két csapat nevéhez szó szoros értelemben vett slágerszámok tömkelege fűződik, szóval kifejezetten jó ötlet volt kettejüknek közös turnéra indulni.
A Trivium az Egyesült Államokban számít igazi bombasikernek, de az utóbbi pár évben Magyarországon is megvetették a lábukat annyira, hogy kellemes létszámú érdeklődőt fogadjanak a Barba Negra Track színpada előtt. A csapat bemutatta már nálunk legutóbbi, The Sin And The Sentence című lemezét, szóval inkább ismétlésként volt felfogható ez a buli. Mivel nem ők voltak a főzenekar, teljes programra nem volt lehetőségük, de azért nyúlfarknyinak sem volt mondható a szetjük. Az új lemez dominanciájával ugyan, de több fontos nóta is felvillant ma a csapat életművéből, a Triviumtól megszokott lehengerlő színpadi teljesítménnyel.
Bár mindig kiváló képességű dobosok kalapáltak az amerikaiaknál, Alex Bent talán még az eddigiek közül is kiemelkedik. Már kezdéskor, a The Sin And The Sentence-nél megmutatta, hogy mire képes. Cinezéseit, fantáziadús játékát kifejezetten élvezetes volt hallgatni. Másodikként érkezett a Beyond Oblivion, később pedig elhangzott még a Sever The Hand és a The Heart From Your Hate a The Sin And The Sentence lemez képviseletében.
A Trivium azon kevesek közé tartozik, ahol az újabb és újabb albumok nem csak átlagos iparosmunkák, árnyékai a korai sikerlemezeknek, hanem a friss dalcsokrokkal is képesek slágervárományos nóták tömkelegét leszállítani. Különösen a The Sin And The Sentence album számít az elmúlt pár év legfülbemászóbb, legegységesebb alkotásának, így nem is csoda, hogy 4 dal is belefért róla a programba.
De kaptunk persze olyan régebbi dühkitöréseket is, mint a Like Light To The Flies, amelyik az egyik kedvencem az Ascendancy lemezről. Persze a Triviumtól megszokott módon itt is menetrendszerűen érkeznek a telitalálatnak számító, dallamos énektémák, refrének. A közmegegyezéses alapon kicsit szürkébbnek sikerült Silence In The Snow album is képviseltette magát egyetlen dallal, a melankolikusabb hangulatú Until The World Goes Cold-dal.
Hallhattuk a Down From The Sky-t, a 2008-as Shogun album egyik legeltaláltabb tételét, majd pedig jött a Strife, a Vengeance Falls korong kiválósága. Nem maradhatott el a nagy zúzást biztosító, ikonikus Pull Harder On The Strings Of Your Martyr, a végére pedig a szintén heves bólogatással záruló In Waves maradt, ahol Matt Heafy le is térdepeltette a közönséget, hogy egyszerre ugorhasson fel az egész nézőtér.
A Trivium kiváló előadást produkált, a tengerentúlon az egyik leginkább dallamérzékeny, emlékezetes, fogós dalokat írni képes csapat ők. Akik nem mellesleg elsőrangú koncertbanda is egyúttal. Most se hazudtolták meg magukat. Gyönyörűen szólt a cucc, a dob, a cinek, a basszus, a gitárok és az ének is. Talán csak Corey Beaulieu üvöltős éneke lett egy kicsit halkabbra keverve, de ez se volt vészes.
A rajongókra se lehetett panasza Heafy-éknek, az énekes minden intésére engedelmesen ment az ugrálás, headbang-elés, éneklés. Feltűnően sokan ismerték a Trivium dalok szövegét. Szóval közel sem csak az Amon Amarth törzsközönsége jelent meg, a Trivium bizony saját jogon is sok érdeklődőt vonzott. Ők az a csapat, akiket bárhol, bármikor meg tudnék nézni. Szóval remélem nem kell sokat várni a következő találkozóra.
Az Amon Amarth Heafy-ékkel ellentétben egészen friss lemezt hozott a tarsolyban, a Berserker még jobban is tetszik, mint az előző albumuk. Két éve felléptek már ugyanitt, egészen látványos színpadképpel, így hát várható volt, hogy most sem adják alább. A dizájn ezúttal is hasonló volt, mint legutóbb (egy nagy viking sisakot formáló pódiumra állították fel a dobcuccot), volt mindenféle lángoló pirotechnika, illetve ismét felfújtak egy hatalmas sárkány figurát a koncert vége felé. Ilyen a legutóbbi Track-es bulin is volt, szerintem nem ugyanaz a sárkány figura volt a kettő, legalábbis emlékeim szerint ez a mostani ütősebben nézett ki. És voltak persze a (30 fokban) szőrbe-vértezetbe öltözött torzonborz viking harcosok, akik egymást csépelték a deszkákon. Szóval a színpadkép tekintetében idén is kitett magáért a csapat.
És a dalválasztékra sem lehetett panasz, elég hosszú játékidejük volt, amely során természetesen a friss nóták is megmutathatták erejüket. Először viszont a korábbi tételekkel vezették fel a bulit, rögtön elsőre a nagy ovációt kiváltó The Pursuit Of Vikings-szel, amely azonnal megalapozta a nagyra duzzadt közönség hangulatát. Mindezt még fokozták a Deceiver Of The Gods-zal, amely a tempót is felgyorsította. Akárcsak a Trivium esetében, az Amon Amarth is remekül szólt – a harapós gitárriffek, az olykor figyelemfelkeltően dohogó basszus, és persze Johan Hegg vaskos dörgedelmei mint jól kivehetők voltak.
Most viszont gyors egymásutánban két dalt játszottak le a 2016-os Jomsviking albumról: az egyik a lemeznyitó First Kill volt, a másik pedig a The Way Of Vikings. A With Oden On Our Side albumot az egy szem Asator képviselte, ami egy jó kis gyors nóta, bár őszintén szólva én több dalt jobban kultiválok arról a lemezről.
Érdekes módon csak mostanra érkezett el a Berserker album ideje, úgy tűnik meg szerették volna alapozni a hangulatot pár korábbi nótával. Megint duplán idézték meg a lemezt, az első tételként helyet kapott Fafner’s Gold-ot dörögte el Hegg, majd pedig az igen jól sikerült Crack The Sky-ra tombolhatott a közönség.
A dallamos gitártémákat talán a 2013-as Deceiver Of The Gods lemezzel fejlesztették tökélyre, nekem talán ez és a kettővel korábbi Twilight Of The Thundergod a kedvencem tőlük. Most ismét egy (persze Amon Amarth szinten) mega-dallamos tétel következett, az As Loke Falls. Remek pillanatok voltak, most viszont egy különlegesebb nótát jelentett be Johan Hegg a közönségnek. Második nagylemezét, az 1999-es The Avenger-t idézte meg a csapat, erről pedig a Legend Of A Banished Man-t hallhattuk.
Ez valóban nem mindennapos dalválasztás volt, de a rajongóknál ez a tétel is működött. Egyszersmind az is megmutatkozott, hogy a kezdetekhez képest viszonylag keveset változott az Amon Amarth zenei világa. Kicsit tüskésebbek, nyersebbek voltak ezek a korai dalok persze, az újabbkori Amon Amarth szerzemények áramvonalasabbak, még bátrabban használják a gitárdallamokat, de a zenei felfogás azóta sem sokat változott. Ami pedig mindig meglep, hogy még ma is képesek a nordikus mondavilágból újabb témákat meríteni, úgy látszik, képtelen kiapadni a Valhalla ötletdoboza.
Eddig is látványos pirotechnika segítette a zenészek munkáját, most viszont a Death In Fire egyértelműen indukálta azt, hogy tűzárban ússzon a színpad. A deszkákat és a közönséget egyértelműen Johan Hegg énekes uralta, a melodikus riffekért és szólókért felelős Olavi Mikkonen és Johan Söderberg gitárosok kevésbé látványosan ontották a fémet, a basszuson Ted Lundström volt már nagyjából az egyedüli, aki huzamosabb ideig művelte az Amon Amarth copyright-jaként tekinthető hajkörzést.
Az új album jól vizsgázott a mai napon, ezt úgy gondolom a közönség is visszaigazolta. Ismét két tételt húztak elő egymás után, a harapós Shield Wall-t és az első klipes dalt a lemezről, a legdallamosabb tételnek számító Raven´s Flight-ot. A lelkes beindulás és a pogó ezeken a dalokon is folyamatos volt, a közönség fáradhatatlanul tombolt az újabb és régebbi Amon Amarth slágerekre.
A legújabbkori slágerek viszont a végére maradtak, így hallható volt a Guardians Of Asgaard, a közösségi tülökből vedelés új himnuszának tekinthető Raise Your Horns és végül a dörgésekkel, villámhangokkal kísért Twilight Of The Thunder God.
A svéd vikingeket megbízható koncertzenekarként ismerjük, ma is odatették rendesen a bulit. Látványos, erőteljes, jó hangzással megtámogatott koncertet láthattunk. A Berserker album nótái is emelték az est fényét, vagyis sikerült a leginkább koncertre való tételeket összemazsolázni mára. A csapat halad tovább a maga útján, jellegzetes zenei világukon a jelek szerint nem terveznek változtatni. Már csak azt kéne nagyítóval kikutatni, van-e még olyan északi isten vagy csata, amelyet eddig nem zenésített meg 11 nagylemeze valamelyikén a svéd társulat.