beszámoló [koncert] 2019. június 13. csütörtök 16:25
nincsen hozzászólás
szerző: MorelloSlayer, Anthrax 2019. június 11., Papp László Sportaréna
Nem tudom, valóban utoljára láttuk-e a Slayert turnézni és hazai színpadon fellépni. A showbiznisz világában az épeszű ember már immunissá vált a nagy ígérgetésekre – lásd például a Manowart, ahol már lassan ott tartunk, hogy nekünk a k. anyánkat, hogy félreértettük szegény ártatlan Joey DeMaio-ék égre-földre esküdözését, hogy ők bizony tényleg befejezik... A Slayer esetében valahol hihetőbb a helyzet, mert ezt a fajta intenzitású zenét már nem biztos, hogy lehet 80 évesen is (hitelesen és precízen) tolni, valamint nyílt titok, hogy Tom Araya belefáradt már a turnézásba. De a mai este azt is bebizonyította, mekkora űr fog támadni a metal világban, ha Kerry King-ék egyszer valóban leteszik az ördögszarvat formáló gitárt.
Az Aréna, mint helyszín, ideális befogadóképességűnek bizonyult a rendezvényhez. Az állóhelyek viszonylag megteltek, az ülőhelyeken azért még voltak szabad területek. Mindenki izgatottan várta a világ leggyilkosabb bandájának színpadra lépését. Előbb azonban az Anthrax kapta meg a színpadot, vagyis a bemelegítést sem akárki végezte. Biztosan sok magyar volt, aki tavaly Bécsig utazott, a Slayer búcsúturné akkor ismert legközelebbi állomására, de szerintem sose bánkódjanak emiatt, hiszen ők láthatták még ott az Obituary és a Lamb Of God koncertjeit is. Különösen utóbbi jól jött volna a budapesti felhozatalba is, fájlaltam, hogy végül „csak” az Anthrax neve tűnt fel a Slayer-es plakátokon. De azért jusson eszünkbe, hogy végül is a „Big Four” fele jött el hozzánk ezen az estén!
Az Anthrax-nek nem áll jól az előzenekari szerepkör. Egy ilyen intenzív színpadi kiállású, terjedelmes életművel büszkélkedő csapat sokkal jobban képes felpörgetni a hangulatot, pláne egy kifejezetten miattuk érkező közönség előtt. Most is jók voltak persze, az első sorokban be is indult rendesen a pogó, de azért érződött, hogy nem tudtak mindent megmutatni magukból. Például Joey Belladonna indián fejdíszes szökellései az Indians alatt kifejezetten hiányoztak.
A játékidőre összességében nem lehetett panasz, a csapat pedig kifejezetten a régi nótákra koncentrált. Ez helyénvaló is volt egy olyan thrash mészárlás felvezetéseként, ami a Slayer-től várható, bár az utolsó két lemezük is van annyira erős, hogy simán megfért volna még egynéhány új tétel is a programban.
De hát a rajongók nagy része, akik az Anthrax munkásságával is tisztában voltak, elsősorban az olyan daloktól indultak be, mint a nyitó Caught In A Mosh, a Frank Bello gyilkos basszustémáira épülő Got The Time, a középtempósan zakatoló, együtténeklős Madhouse, vagy az ugyancsak nagy klasszikusnak számító I Am The Law. Ezek fix pontjai az Anthrax koncerteknek, mindig képesek arra, hogy felpörgessék a hallgatóságot. A hangzás viszont nem volt túlságosan jó, minden hangszer eléggé massza-szerűen szólt, ami az éneket is több helyen elnyomta. Szóval elöl középen nem volt túlságosan nagy zenei élmény az Anthrax koncertje sajnos (legalábbis a korábbi találkozásokhoz viszonyítva), de a hangulat kétségtelenül átjött.
Az utóbbi időkben eléggé tipikussá vált az Anthrax programja, de a most következő néhány dallal végre megkeverték kissé az állóvizet. A Now It´s Dark az 1988-as State Of Euphoria lemezről érkezett, és egyáltalán nem mondható gyakori koncertnótának, sőt! A rá következő Hymn 1 & In The End páros voltak a legfrissebb szerzemények a bulin, a 2011-es Worship Music-ról származnak. De általában nem ezek szokták élőben a lemezt képviselni, így ismét csak különlegességnek mondhatók. Az A.I.R. pedig a klasszikusnak bátran nevezhető 1985-ös album, a Spreading The Disease nyitószáma, amely ugyancsak nem sűrűn fordul elő mostanság.
Szóval ezzel a programmal igazán kedvére tett a régi fan-oknak a csapat – kérdés persze, mennyien voltak ők ezen az estén. Hiába egyívású a Slayer és az Anthrax az idősíkon, zeneileg nem mindenhol fedi egymást a két rajongótábor. Most is megfigyelhető volt, hogy a kevésbé ismert számoknál kissé inaktívabbá vált a nézőtér, de a zenekar színpadi intenzitása így is lenyűgöző volt.
Mindez biztosan nem Jonathan Donais-nak köszönhető, aki hiába gitározik már 2013 óta a csapatban, még mindig sokszor lerí róla a kívülállóság. Elbólogat a maga módján, szállítja a szólókat és a riffeket, mozog is ide-oda, de sehogy sem tűnik a csapat integráns részének. Annál inkább a Scott Ian-Frank Bello-Joey Belladonna tengely, akik lassan 60-as éveik felé közelítve is igazi energiabombák a színpadon. Ezúttal végre ismét Charlie Benante-t láttuk a dobok mögött, bár az ő munkáját is eléggé elnyomta a kására kevert hangzás.
A fent említett trió ma is tenyeréből etette a közönséget. Frank Bello őrült módra zúzott, vokálozott, biztatta a közönséget, a végén pedig kilószámra szórta a pengetőt. Scott Ian olykor besegített a konferálásba, de ő a szokásos átszellemültséggel és a jellegzetes szökelléseivel horzsolta a riffeket. Belladonna pedig úgy tűnik, immár ismét hosszú távon az Anthrax része lett, és ez jól is van így. Szemmel láthatóan nagyon jól érzi magát a színpadon, átélte a nótákat.
A legvégére jutott még két kötelező darab, az Antisocial és talán a legeltaláltabb nótájuk, az Indians. Ez utóbbiban nem tudtam eldönteni, hogy a végét elcseszték, vagy Ian-nek volt még kedve kommentálgatnia egy kicsit, mindenesetre elég furán jött ki. A koncert kezdését és a legvégét is a Pantera – Cowboys From Hell pár témájával bolondították meg, ez jól jött ki.
Összességében remek felvezetés volt az Anthrax a Slayer elé, a ma előhúzott számokat remek érzékkel válogatták, sajnos a megszólalás viszont nem tette a legemlékezetesebb bulivá a mait. A közönségen azért nem múlt semmi.
És akkor a Slayer. Tudni lehetett, hogy a csapat látványos színpadképpel készül, így csak a kezdéskor hulltak le a függönyök. Mivel nem voltam a bécsi bulin, így számomra nem volt összehasonlítási alap, de ennyire látványos színpadképet még nem tapasztaltam tőlük eddigi számos találkozásunk során.
A színpad két szélén két sasos, szénfekete Slayer logót mardostak a lángok, itt-ott lángnyelvek villogtak, máskor pedig hol a háttérben lévő emelvényeket, hol a teljes előteret árasztották el tűzzel. Ez is épp elég brutális volt, de olykor még füstöt is árasztottak a lángcsóvák mellé, így a színpad (háttérben a groteszk plakátokkal) sokszor tényleg úgy nézet ki, mint maga a fortyogó pokol.
Különösen a hol tempósan szeletelős, hol vészjóslóan málházós zenei alappal egyszerűen lenyűgöző volt ez az összkép. Vagy már-már ijesztő. Ezt mindenki döntse el maga. Egy biztos: magát a kénköves poklot még soha sem éreztem ennyire megidézettnek a színpadon, mint a Slayer-nél.
Persze kellettek ehhez a zenei atomvillanások is. Sajnos ismét csak azt kell mondanom, középen állva a Slayer sem szólt jól. Hasonlóan zajos megszólalást kaptak, a gitárok inkább csak morogtak, minthogy acélosan horzsoljanak a riffek, a dob is tompán pufogott. Sok számot csak a szövegekről, vagy a tempókról tudtam beazonosítani, a jellegzetes riffeket nem nagyon lehetett kihallani.
Sajnos ez az Aréna sajátossága, elöl semmi nem szól valami jól, hátrébb vagy esetleg a lelátókon el tudom képzelni, hogy kielégítő volt a hangzás.
Ettől függetlenül a hangulat persze azonnal robbant, már az első hangoknál. Sőt, az első 2-3 számot gyakorlatilag élvezni sem tudtam, mert egy emberként indult meg a teljes nézőtér, és az ember minden végtagjával ellen kellett tartani a nyomásnak. Az utolsó lemez nyitó tétele, a Repentless ezúttal is megadta a kíméletlen alaptempót, rögtön utána viszont remek kombináció volt a legelső lemez első dalához nyúlni, az Evil Has No Boundaries-hez. Nem is tudom, játszották-e az utóbbi évtizedekben élőben ezt a számot, kétségtelenül csemege volt. Kár, hogy szinte egy hangra se tudtam odafigyelni, mert folyamatosan küzdeni kellett a fortyogó néptömeggel...
A hármas dalra, a 2009-ből származó World Painted Blood-ra már sikerült egy viszonylag stabilabb pozíciót elfoglalni, így már rendesen követni lehetett a színpadi történéseket. Amik ugyan nem túlságosan magasröptűek egy Slayer koncerten, ugyanis Kerry King és Gary Holt is jellemzően egy behatárolt területen belül hegesztenek, Tom Araya pedig még kevesebbet jár körbe a színpadon. De mégis ízig-vérig sugárzik az energia és a pusztító hangulat a színpadról, nem utolsósorban a már említett pokoli pirotechnikáknak köszönhetően.
A zenészek általában mindig megbízható teljesítményt nyújtanak egy Slayer koncerten, leginkább Tom Arayán múlik, mennyire éli bele magát a rikoltozásba, mennyire van rendben a hangja, mennyire van hangulatban. Ma szerencsére ebben sem volt semmi hiba. A nagypapaszakálltól megszabadult Tom talán maga is érezte, hogy méltó búcsúként kell megmaradjon ez a turné a jelenlévők emlékezetében, így igazán odatette magát. A rá jellemző átszellemült üvöltéseket, sikolyokat és a fortyogó lávaként lassan kitörő gyűlöletbombákat (mint például itt, a World Painted Blood-nál) is kitűnően hozta.
Jött a legendás Reign In Blood album pillanata a Postmortem erejéig, majd pedig ismét egy újabb keletű nóta érkezett, a pusztító Hate Worldwide. Innentől viszont véglegesen a múltba révedtünk, a Slayer legsikeresebb, legismertebb nótáit megidézve, de jó néhány meglepetéssel is előállt az amerikai csapat.
Meglepetésnek biztosan nem mondható a War Ensemble, ami stabil eleme minden Slayer koncertnek. A védjegyszerű üvöltésből vad riffelésbe átcsapó dal ezúttal is sütött. A King-Holt páros rutinosan bólogatták végig a koncertet, süvítettek a tremoló rángatós szólók, amikor kellett. Igazi különlegességnek bizonyult viszont a Gemini, ami a Slayer meglehetősen elfeledett, punk/hardcore feldogozás albumán, az Undisputed Attitude-on szerepel. Nem is tudom, mikor játszották utoljára élőben, de ez a kissé elvontabb hangulatú tétel egy teljesen más arcát mutatta meg a zenekarnak az eddigi vijjogó őrlések után.
Aztán persze visszarázódtunk abba a világba, ami mindig is a Slayert jelentette, sőt igazából a mai napig is az ő nevükkel fémjelzik a thrash metalnak a legzsigeribb, legkíméletlenebb, leggyorsabb irányzatát. Erre remek példa volt a Disciple 2001-ből, a ma már talán szintén a klasszikusok körébe beemelhető God Hates Us All albumról. Ezt a gonosz hangulatú dalt követte a harctéri borzalmak képviselője, a Mandatory Suicide, a maga igazán katartikus lezárásával. A pogó persze nem ment mindvégig olyan intenzitással, mint a legelején, de a gyorsabb, vadabb témáknál ismét beindult a daráló a nézőtéren.
Eljutottunk 1984-be, a Chemical Warfare-hez, amely szintén az életmű fontos részét képezi. Olykor-olykor ismét bekerül az élő programba a Payback című dühbomba a God Hates Us All-ról, akár különlegességnek is lehet nevezni. Ami viszont feltétlenül érdekességszámba ment, az a Temptation, az 1990-es Seasons In The Abyss kevésbé szem előtt lévő száma, ami egy borzasztó ritka dal élőben. Így igazi élmény volt hallgatni. Tom hangjára némi visszhangot is tettek, így jól átjött a skizofrén hangulatú nóta.
És ha már Seasons In The Abyss lemez, innentől szép sorrendben végigmentünk a még hátra lévő dalokon. Jött a Born Of Fire, ami alatt már lényegében az egész színpad égett, hihetetlenül látványos volt. Ezt a szakaszt pedig a komor hangulatú Seasons In The Abyss zárta.
Szerintem ezen az estén még a szokásosnál is hosszabb programot játszott a Slayer, tőlük azért szokatlan egy kb. 2 órás koncert. Így tehát még volt hátra jó néhány további tétel, a rajongók pedig nem is lehetettek volna ennél elégedettebbek.
Minden idők egyik legjobb, leggyilkosabb beindulásával a Hell Awaits ismét odavarázsolta a poklot a színpadra. Lángoló Slayer-es pentagrammák, tűzeső, füstfelhőben csak halvány kontúrként látszó zenészek. Borsódzott a háta a hallgatónak. És a borsódzás folytatódott minden idők egyik legalattomosabb, leggonoszabb dalával, a South Of Heaven-nel. Ezek a pillanatok mindenképpen a koncert csúcspontjai közé tartoznak.
És ha már leg...-ek, a Raining Blood című kis zsengét azt hiszem, senkinek nem kell bemutatni, aki ezt a cikket olvassa. A Slayer definitív nótája, nagy beindulást produkált. A végét átkötötték a Black Magic-be, amelyik az első lemez egyik legemlékezetesebb tétele. Így tehát felöleltük a teljes életművet, 1983-tól 2019-ig, szinte minden időszakból sikerült 1-2 dalt felvillantani. Összességében a Divine Intervention (1994), a Diabolus In Musica (1998) és a Christ Illusion (2006) maradtak csak ki a mai műsorból. Persze ezekről is 1-1 nóta biztosan megállta volna a helyét, de tény, hogy már így is maratoni programot futott a csapat.
Vannak persze kimaradhatatlan pontok egy Slayer koncerten, ilyen a hátborzongató Dead Skin Mask és persze az Angel Of Death az ikonikus kétlábgépes témával. Őszintén szólva nekem itt (és máshol is) megmutatkozott, hogy Paul Bostaph sehogy sem versenyezhet egy ligában Dave Lombardo-val (sőt, ő eleve egy külön liga úgy mindenki felett...)
Nem mondható, hogy rosszul játszott volna Bostaph, de míg Lombardo tempói és stílusa szinte áramvonalasan siklik a zenével együtt, mi több, gyakorlatilag mozdonyként húzza azt, addig Bostaph játéka darabosabbnak tűnt. És nem hogy húzta volna, hanem inkább még szögletesebbé is tette a nótákat. Remélem érthető, mit akarok ezzel mondani, nem igazán tudom máshogy vizualizálni ezeket az egyébként nehezen megfogalmazható különbségeket.
Mindettől eltekintve a zenészek kitettek magukért. Ha az utóbbi időkben volt is 1-2 Slayer turné vagy koncert, ahol a csapat megfáradtabbnak tűnt, erre a turnéra nagyon összeszedték magukat. Erősen, látványosan, agresszíven játszottak, mind a programba, mind a látványos színpadképbe lehetetlen belekötni. Gary Holt még azt a kis geget is megengedte magának, hogy az Angel Of Death lábgép része előtt letette a vijjogó gitárját, kortyolt párat a söréből és csak utána vette vissza.
Az utolsó hangok lecsengésével valóban úgy érezte mindenki a teremben, hogy valami olyat kapott, amit már lehet, hogy többé soha nem fog. Más bandától legalábbis nem. A Slayer műfajteremtő, ezer közül is felismerhető stílusú társaság, akik egyszerre vannak otthon a szélvészgyors, nyaktörő tempójú zúzásban és az alattomosan hömpölygő, horrorisztikus hangulatú témákban. Akármilyen nótát írnak, az végső soron valahol mindig Slayer-es lesz. Erre csak a legnagyobbak képesek.
Mint mondtam, én már szkeptikus vagyok mindenféle nagy dumával szemben, szóval majd még elválik, mi fog a végén kisülni. Abban viszont biztos vagyok, hogy akármi lesz, nagy részüket fogjuk még valamilyen formában színpadon látni.
Gary Holt folytatja tovább az Exodust, ez egyértelmű. Paul Bostaph eddig is nagy vándormadár volt, biztos hogy nem fog munka nélkül maradni. Tuti, hogy látni fogjuk még a dobok mögött valamely formáció(k)ban (hogy hosszabb vagy rövidebb időkre, arra már nem tudnék mérget venni). Mindenki tudja, hogy Tom Araya az, aki megfáradt már ebben a történetben, ő minden bizonnyal visszamegy a birtokára a teheneit legeltetni. Hébe-hóba nem kizárható, hogy látható lesz később még ilyen-olyan színpadon, ha nagyon zenélni támadna kedve.
Kerry King kérdéses, az utóbbi évek tekintetében egyértelműen ő volt immár a Slayer lelke. Őt gyakorlatilag elképzelni nem lehet a Slayer nélkül. Nagy fordulat lenne, ha valamilyen úton-módon mégiscsak továbbvinné a Slayer nevet, akár új tagokkal, új énekessel. Furcsa lenne viszont valami teljesen új formációban, nulláról építkezve látni őt, szóval részemről totális kérdőjel, hogy merre egyengeti tovább az útját.
Mindenesetre az egészen biztos, hogy most lezáródott egy fejezet. És hogy mennyire kell komolyan venni a lángoló pentagrammákat, a sátáni szövegeket, a gonosz zenei hangulatot a csapattól, az tökéletesen megtestesítette Tom Araya.
Pár másodperccel az után, hogy teli torokból üvöltötte a démoni sorokat, a többiek búcsúzkodása végeztével Araya kisétált a színpad szélére és csak állt... csak állt... nézte szótlanul a közönséget. Talán szívta magába azt a hangulatot, azt az élményt, amit ez a színpad és ez a közönség jelent neki. És persze a közönség folyamatos szeretetnyilvánítását és állva tapsolását. Átvonult a színpad másik végébe, ahol megint csak percekig szótlanul állt, majd pedig középre. Érezhető volt a levegőben a meghatottság, ami nem csak az énekest járta át, hanem minden bizonnyal a jelenlévők többségét is.
És van annak egy vicces bája, ahogy a hosszú hallgatás után a Slayer frontembere, Tom Araya imára összecsukott kezekkel mond hálás köszönetet a megjelenésért és a hosszú évek támogatásáért, majd pedig „God bless you!”-val köszön el. Hmm, hát ha az a bizonyos mennybéli annyira utálna minket, nem kívánná ezt nekünk, nem igaz?
16:25
